Sokat gondolkozom mostanában azon, hogy észre fogom e venni, amikor nincs tovább, meglátom e a pillanatot és megértem e, amikor belőlem az utolsó lényegi dolog is elmegy. Képileg ez úgy nézhet ki mint mikor a pitypangra ráfújnak,(hogy nagyobb volt a füstöm mint a (gyermek) láncom) vagy egy nagyobb szél vagy ráesik egy atombomba. Nos ezen gondolkodom én, hogy akkor mi lesz. Meg azon, hogy mindezeken már réges rég túl vagyok. Ilyenkor persze az is eszembe jut - mert nem jó az embernek egyedül -, hogy aki abban a stádiumban látna, vagy lát, az nem jár messze a valóságtól, de azért már jobb ha készíti a valóságútlevelet, ha mindenképp ragszkodik ahhoz, hogy a talált hazája legaláis legyen.
Jobb lenne annak a képességnek sokkal inkább a birtokában lenni, amivel láthatnám magam, és ha nem nagy kérés akkor szeretnék előtte megvakulni is. Ehhez nyilvánvalóan egy aranyhal kell és még marad is egy kérésem, amit meghagyok jobb napokra, ha ugyan lesznek még olyanok. De a kérés is lehet majd maga ez. Az akváriumból pedig kidögölhet majd az összes szutyok hal aki nem beszél, vagy nem fizet adót.
Most, hogy mindezeknek valamelyest végére értem egészen jól látom magam. Egy romlott penészedő sajt, valami ócska kamra polcán. Na de olyan szépek a fényviszonyok. Máris magyarázom a félre, akitől én vagyok az aki tőlem az, kidumálom, hogy ez még nem az a pillanat amit észrevenni készülök, suttogok is, hogy maradt még itt valami. Érzem, hogy hazudom, ragozni sincs kedvem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése