Nekünk... Nekünk - egy ideje - nem úgy mennek a dolgaink, ahogy mi mennénk a dolgaink után. Egyfajta üldözésre hasonlít, régi Fantomas filmekből, éppen úgy vetített a háttér, a sofőr éppen úgy nem nézi az utat. Nekünk elég kevés dolog sikrerül, és ha mégis, abba olyannyira elfáradunk, hogy nem jut elég erő a végső örömre. ( mi izmaink teljesen örömtelenek) Mi minden különösebb ok nélkül is megtudunk szeretni, akárkit, bárkit, az általunk szerethetőnek ítéltek halmazából. Arra is emlékszünk, amikor minket minden különösebb ok nélkül szeretni lehetett. Mi akkor azt nem értettük, hogy miként lehet az, most azt nem értjük miként lehet ez. Mi nem érünk túl sokat, és egyre kevesebb dolog ér el bennünket, de istenigazából. Ránk tényleg lehet azt mondani, hogy el vagyunk sivatagosodva.
Kétfélék is vagyunk, hazug testünkhöz, ajándék gyanánt labilis idegrendszerünk odasimul, folyton ezret akarunk, rúgkapálunk, és még az is jó, ha néhanap kettőre jutunk. Mi - jól látjuk - keserűek vagyunk, az épeszű minket kiköp, örömet bennünk hiábavalóan keresnek. A szavaink gyakran érthetetlenek, a helyek, ahova néha van merszünk vágyni is, általában nem értünk valók, de végsosoron is elérhetetlenek. Mi azt, hogy: élet, egyre gyakrabban úgy mondjuk ki, mint ha csak éppen egy egészségeset káromkodnánk, ezért mi gyakran ellenszenvesek is vagyunk - hisz nagyon is általánosan mondjuk ki mindezt, nem csak magunkra vonatkoztatva.
Mi olyasmire is képesek vagyunk vágyni, aminek nincs is bebizonyítva még a léte, ilyenkor fáradhatatlan sejtelem bolondít napokig. Mi már rendültünk meg szeremtől, és attól is hogy nem tudtunk hinni benne. Mi félig gyerekek vagyunk, abból is a szomorú élhetetlen fajta, mi nekünk azt jelenti a folyamatosságot, s így némileg a biztonságot is, hogy a bizonytalanságainkra, tévesztéseinkre minden időkben számíthatunk. Mi ezért egyedül sem tudunk lenni, ha éppen arra vágynánk. Mi régebben szerettük a dunát, a budai hegyeket, néhány utcarészletet, most azzal is beérjük, ahogy elképzelünk magunknak egy várost. Régebben minden utazásban ott volt az explicit érkezés, vagy annak illúziója, ma már jobbára minden csak menekülés. Mi tudjuk, hogy a világ vaalhogy mégis egy végtelen véges, így tudjuk csak azt is, hogy a menekülésnek is annak kell lennie.
Mi akkor is elhallgatunk, amikor annyi mondani valónk lenne, hogy majd belehalnánk, ha a végére érnénk egyszer, félünk is ettől, ezért bele sem kezdünk, hol félbehagyunk. Mi mérgesek is tudunk lenni, másokra testált hiányainkra, leginkább azokra akiket megszerettünk, és a dühünk olyankor saját lehetetlenségünké korcsosul. Mert mi, végül is, élhetetlenek vagyunk, vagy is kolduljuk csak azt, amiről azt hittük magától való, hol így, hol úgy nem számítunk, már sokszor úgy is, hogy leginkább önmagunknak.
Mi gondoltuk azt is, hogy oda kellene adni minden energiánkat valakinek, akiben mindezeknek híja van, de már nem nagyon ismerünk sem istent, sem embert, és valahogy az ördög minket nem ismer fel, hát mi olyan rosszul csinálunk mident, hogy rendesen elkárhozni sem tudunk.
Mi pont úgy vagyunk, hogy konkrétan annak nem szabad mondanunk semmit, egy szót se, akinek annyira óhajtanánk a szavát, mert mi istenigazából félünk, hogy az sose lesz már a mi szavunk.
Mi olyankor, indokakolatlanul egyedül érezzük magunk és olyankor hülyeségelket gondolunk. Aztán sajogni kezd, akik nem voltunk, nem vagyunk, de leginkább az, amik lehettünk volna és az amik már nem is lehetünk. A szívünk gondolkodik és azt gondolja most, hogy mindez ami volt, van s lesz túl sok ahhoz, hogy ne lehessen keveselni. Zavarba ejtő a kínálat, de tőlünk kong a piactér.
Valahogy úgy vagyunk, hogy tudjuk azt, nem vagyunk halottak, de bennünk egy lehetséges élet mégis véget ért. Sokszor azt is, hogy bárcsak mehettünk volna vele. Mi nem leszünk soha, sehova sem integrálhatóak, semmilyen rendbe, káoszba tehetők, mi nem leszünk már kimondva, de minket már elhallgatni, se letagadni nem lehet. Ezt néha bánjuk is. Annak a hiánya vagyunk, aminek lennünk lehetett volna, de erről nincsen semmi ismeretünk. Lehet, hogy egymerő rögeszme vagyunk. Egyáltalán. Minket nem lehet megmenteni, de nem olyan nagy baj, mert méltók se vagyunk rá. Én mondom ezt, aki csak akkor bátor, ha többes a szája.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése