sebtolvaj

Készülök. Kikészülök. Olyasmik járnak a fejemben, melyeknek nem szabadna járniuk. Elengedem, nem enged el, paradigmát váltok, új ágyneműt húzok. Szégyenletes. Másfelől meg a permanens üresség érzet - csak így sokaság, hogy a tartalom és a köszönő viszony az meg nem, ahogy önmagába botlik megint minden, az valahogy most, egy ideje, számomra, elviselhetetlen kezd lenni. Aztán az is még, hogy azon gondolkodtam el, hogy mit fogok látni, mire fogok gondolni, amikor azt lehet majd mondani: ez a most már utoljára van, hogy ezután már nem lesz egy újabb most, ez volt a neked kirótt utolsó mostod. Napok óta olyan mint ha a víz alatt lennék, talán ezért is lettek ilyen nyirkosak a legutóbbi postok. Így, csak így átvitt értelemben gyávának lenni és menekülni a magzati létbe, bele a vízbe, bele a sehovába. Mondhatsz nekem te olyat, hogy nincs baj, és bólintok is rá, hogy tudom, hogy mindenkinek igaza van, de csak éppen annyira, hogy ne lehessen tudni a vant. Próbálom a fájdalmakat elképzelni úgy, mint egy tömeg és megpróbálom elképzelni azt is, ahogy kinéz. Nem sok értelme van, tudom. De tényleg, ha mondjuk te azt mondanád, hogy nincsen semmi baj, én már bólintanék, mást úgyse nagyon tudok. Biztos csak azért van ez bennem így, hogy az elbizonytalanodást is valami globális jelenségnek látom, mert ha kiderül, hogy mindez csak a magamé, akkor már onnan is leszakadok végleg, ahol most még csak lifegek, mint a kabátgombok, úgy februárban. Vártam a nyarat, most meg azt várom, hogy tünne el, visszamenőleg is törlöm a hónapokat, tán csak egyet nem, talán egyet meghagyok. Túl akarok lenni, mindenen, tényleg mindenen, komplett idióta vagyok. A víz alól. Kutyául érzem magam, én vagyok a buborékeb. Nincs több mostod.