"Ezt a könyvet azért írtam, hogy segítsek neked. Arra szeretne megtanítani, hogy ne félj a gondjaidtól, hanem üzenetnek tekintsd őket. Az életről vallott gondolataim ezek. Olyan olvasnivalót szeretnék adni neked, ami úgy a mostani, mint az összes elmúlt és jövendő világban ott fekszik a párnád mellett a polcon, és vigyáz rád. Reménységet akarok lopni a szívedbe, ahogyan Prométheusz lopott tüzet az istenektől az embernek. Meg akarlak tanítani tüzet gyújtani a bensődben, a gondolkodó szívedben. Úgy szeretnélek melengetni ebben a könyvben, ahogyan én szeretném, hogy engem melengessél te, a másik."

KORNIS MIHÁLY - Vigasztalások könyve

Tricky - Abbaon Fat Tracks

                                  lázak aláznak
amit jelenteni szoktak a lázak a láznak.

Másodközlés

De még azért annyit csak, hogy én annyi mindent szerettem már, menni januárban, vagy hajadonfőtt egy hídon, várban a boltívét nézni, nemrég teliholdat nézni szerettem vízben, lehugyozott fűben ülni, egy arcba nézni bele reggelente, hóban is zokogni telente, valakit taxihoz kísérni, mailt kapni, de nem válaszolni, mailt írni, de nem kapni választ, tódit simogatni, bambán a semmibe nézni, enni és inni is szerettem, elfeküdni fűben és lombokat nézni felettem meghülyülni vagy okosnak látszani, nevetni valakivel, sírni valakiért, komolynak lenni vagy bolondnak, tehene lenni egy kolompnak, úgy, hogy elhinni, hogy mi vagyunk a kolomp_pár, hinni, hogy két idő egymásért kalimpál, diót, nagyfiúsan kézzel megtörni, néha szeretni, néha meg ölni, egyfolytában beszélni, mint a vízfolyás, hasonlítani valakire, mint két tojás, na, ez baromság volt, de baromnak lenni is jó olykor, vagy nézni ahogy valaki a poharába kortyol, ilyen nincs, mert legfeljebb a poharából kortyol az ember,ha mer, várni és várakoztatni, szomorúnak lenni, megjátszani meg játszani, elnyúlni rohadt szalmazsákon, okos urak közt játszani a bambát, élni, félni, jupinéni(na, ezt nem kellett volna, még félreérthetik),más is belehalt már, üvötltsétek; nagyon fáj és szelíd őz is meg más ilyenek és a bikinifelsőt lazán dobja hátra,de a legeslegjobban valakire gondolni szerettem mind e közben.

A szem a lélek üszke.

Azt mondják ül valami az arcomon, mint ha valaki odarajzolt volna valamit. Gondolom mire gondolhatnak. A nagybüdös igazság az, hogy nem az arcomon ül, amit látnak az csak árnyék, egy képé, ami egészen máshol ül, és róla magam is tudok. Egy rajzvászon tehát az arcom, festek rá, és festeni hagyok. Egy ló van a képen, bokros teendőkkel, amilyet nem akartam. Rajta betegen szürke ég is van, nyúlszív és felhő. Gyámoltalan egyedülség, lágyan hullámzó téboly, az ott a  folyó. És az is van ami nem látszik, kígyók és démonok, lélekről leszakadt öntudatlan hús van. Mindezek vannak. És minden csak önmagában, és minden máshoz képest, és telis-tele mankóval, gyengeségek , vagy azok leplezésének esetére. És ott vannak egy csoportban a félnémák, és ott vannak a félig vakok, de ott a nemtörődömök, és a befogadás kényszere miatt érthetetlenek, s végül a konzumoriginalok.
Ott vannak és nevetnek akik semmi sem tudnak, és ott keseregnek akik semmit sem akarnak. És ott vagyok én is bent a képen,a már se ilyen se olyan vagy a mindenféle. Homályos vagyok és félszeg, mint egy bizonytalan vagy elrontott ecsetvonás. A háttérrel egybe olvadva alig lászik rajtam a vanás. És láb van és lépés is van, amin magamon, vagy rajtam. Túl. Háttérként még egy fal is szolgál, aminek neki kellene menni, nem áttörni, henem széttörni rajta.
És ott balra, na az a szürkeség ami egybe ér az éggel, az ott hamu, ne akard másnak látni félelmedben, még becsapnád magad, és engem is becsapnál. Mit látsz még,look at me (lukat mi)? Nem is szabad hogy idenézz, félnék csak azt látnád, amit magadban sem szívesen veszel észre.

Már csak merni kellene tudni benyitni,
a kulcsot már kezembe tette a portás..

Nem vagy te rossz, szeretlek - mondják nekem egyre és másra,
azt mondják a világ bolond, így magammal ítéltetnek a kihalásra.

- Szerinted szeretetreméltó vagyok?
- Igen, nagyon.
- Szeretsz?
- Nem.

Méregtelenítek. Az első fázisában tartok. Hogy pontosan értsetek, mindők közül ez a legfontosabb. Ekkor dől el hogy milyen hatékonyága lesz. Ebben a szakaszban kell megteremteni azokat az előfeltételeket, melyek egyáltalán értelmet adnak az egész hercehurcának. A jól megalapozott méregtelenítő-kúra legelemibb szabálya, hogy először létrehozzuk azt a méregszintet, amelyet aztán később eltávolíthatunk és sikeres végkifejlet esetné (merjünk dysgraphiásak lenni) pszichowellness diplomát adhatunk magunknak, így jelentősen növelve ezzel önbizalmunk állandóját.
Kezdőknek - az elve kudarcra ítéltség okán, mert az általában nem jó, ha valami elsőre sikerül - 3 doboz tetszőleges márkájú cigaretta javasolt, napi egyszeri - étkezésnek nem nevezhető kiegészítő nyammogás mellett.
Random márkájú sörökből, de ha lehet a szarabbik fajtákból, gyomrunk befogadáshoz mérten a legtöbbet kell szervezetünkbe bevinni. Az IAPI (International AntiPoison Institue) alapszabályában engedélyezettek a következő mérgesítő szerek is ( gyümölcs- vagy gyümölycsízű pálinkák, minőségi, de inkább kannás borok, mézes snapszok, egyebek).
A személyes higiénirára szánt időt, a méregbevitelre áldozott idő okán módosítsuk a zéró tartomány felé, aludjunk ruhában, cipősön, és két naponta hányjuk le magunkat, a hajmosás nemtelen eszözétől is igyekezzünk tartózkodni. Gyengébb vagy erkölcsileg ingatagabb érzelmi lábakon állók (jajj de szép lett ez), dugják el borotváikat, nőneműek epilátoraikat. A méregtelenítő kúra második fázisa arról ismerszik fel és rajzolódnak ki kontúrjai, amikor a hónaljunk és a szájunk szaga menthetetlenül, de nagyon erősen az elviselhetetlennek is joggal nevezhető tartományba ért, de azt is testünk és idegrendszerünk beszédes válaszaként könyvelhetjük el, ha lehugyozott nadrágban állunk a csempék mintázatát megfejteni készen és azt kérdezzük magunktól, hogy; hol vagyok? és erre ki szólt? válaszreakciót adjuk.
Ekkor ki-ki vérmérséklete szerint dönthet nekiláthat-e a második fázisnak, vagy közértbe megy.
OTTHON, EGYEDÜL SENKI NE PRÓBÁLJA KI.

Állandósult és belülre költözött a remegés. Ott lakik a gyomorban, bezárom magamba, és magába zár. Mennyi fájdalom elfér, egy ilyen kicsike rögben és nem mutatja ki vegyszer, se röntgen. ÉS az is lesz majd egyszer, hogy ki tudja? - ki látta? - ez a lyuk itt rajtam meg az, ahol a valaki magát belőlem kirágta.

Elég gyakran alakul úgy, hogy akinek a szerelmünket adnánk, az csak a bocsánatunkat kéri. Jó esetben.

 csak

Aznap...Madártejszínű lenne az égbolt, és tojáshabok lennének a felhők, gyerekkézzel a kormányt forgatnám, és úgy tennék, mint aki felnőtt. Ezüst derűvel csillognék, áramvonalas testemen aerodinamikailag érzékenyülne el az ég apraja a nagyja. Fedélzetemen a stewardessek sürögnének és forognának. Hosszasan beszélnék az utasoknak, hogy nézzenek jobbra meg balra, hogy az ott a Mount Everest, csúcs az érzés, bár Isten nem pont így akarta, de hát ő is csak olyan mint mi, hiszen mi lennénk, ha hinni lehet a saját képe, néha leszállnánk felvenni azokat, akiknek szintén késik a gépe. Mert hogy azt nem mondtam de tudni ildomos, hogy olyan lassúak lennénk, mint délben a hatos villamos, ezért mindenhonnan törölnének is mint járatot, bermudanadrágban lennének az emberek, meztelenül pedig az állatok. De minden utast rabul ejtene az élmény, robotpilótára állítanám a lelkemet, az eltévedés rémétől félvén, és a szemükbe nézhessek ha van nekik, vagy úgy alakul, hogy merhetek, aztán pedig sírnánk és nevetnénk és hol levitálnánk, hol gravitálnánk.
Málnaszörppel lenne tele az üzemanyagtartály, azt hinnénk hogy élünk, de tudnánk, hogy más is belehalt már. És mozi is volna, és teniszpály és medence, a szívűnket a mikróba raknánk reggelente. Aznap, minden aznap volna, az ablakokon kihajolnánk, égből kortyolnánk nagykanállal,s viccelnénk is eként: felhőbe mondd miért haraptál?. Szóval, aznap elhinnénk hogy van mentség magunkra és ha van, akkor miért ne lehetne az pont a miénk.
A földre nem sok gondunk volna, mindössze annyi, hogy onnan néznénk magunkat és integetnénk míg, sugárhajtású gépünk tejszínhabot húz az égre.

Az ember nagy felismerések hullámverésének teszi ki magát, ha az inboxában bolyong és letüdőzi két korty ital közt a múltat - ha létezik az ilyesmi egyáltalán. A tárgyban semmi sem figyelmeztet, hogy az e-mailek fogyasztása rákot okoz. Fut az ámok, ámokrákom lehet, mondom magamnak kissé elgyengülve. Ha akkor nem azt és nem annak, és elovasom jól, vagy éppen egyáltalán nem, és nem valamit akarok hinni, hanem beérem a valósággal és szebb szavaim vannak, vagy egészen egyszerűen odavalók, vagy csak jól eltaláltan időszerűek. Az is egy eshetőség, ha nem lenne bennem ez a mindenáron, hanem eltudnék hallgatni. Lehetetlennek tűnő, tudjuk is jól, hogy miért (lehunyom a szemem, mint aki elszégyelte magát) remélem ez legalább őszinte bennem, legalább a szégyen legyen az. Mondjuk, ezzel csak papíron lehet szeretetre apellálni, egyébként nem. 
Megfeleléskényszer. Lépéshátrány egy vonaglócsizmában (csizmaszó)a vágta.
Olyan találóskérdések is jönnek, hogy hogyan döglenek ki a madarak, és az egyetlen racionális válaszom az az: hogy há'ötenegy ellen,de mindenki egyért (valami ilyen volt andré dumája is) és hogy van e annak szimbólikus jelentése, hogy a szárnyak - úgy általában - pusztulásra vannak ítélve a teremtő erők által.
De nincs baj, arcomba fúj a szél, ruhásan, cipősön alszom, az esték olyanok mint eddig, a nagyobb üzletek már felkészülnek a szezonra, jön majd a nagy őszi bánatakció, kedvezően juthat most majd nő, férfi és gyerek hozzá a spleenhez - "jé ez milyen olcsó, mi a bánat? kicsit több. maradhat.", apropó arcomba a forszél  is belefúj ilyen módon, már most jó erőst érzem. Anorákba bújok. Árusítom ki magam, nem lesz villanyoltás, ezt most végig kellene (tudni) csinálni, de tényleg, hiszen ennyire végtelennyire rég nem volt a karnyújtás. Lefekvés előtt még csengetek egy kicsit,(vonalas számról mobilon hívom magam és leteszem), ez azt jelenti; magamra gondolok, esetenként jóéjtsms-t küldök, biztosítva magamat arról, csak is én jöhetek magamnál számításba, mint érzelmi életem felkentje.
Bolyongok az inboxban, kétfelé szakad minden, bizonyos esetekben nem így kellett volna, elindul a lehetett volna síkja és elindulnak a lett örvényei is. Jobban átkellett volna gondolni, nem csak más miatt, nem csak magam miatt. Sose tudhatod kiket sértesz meg azzal, hogy vagy, de hát nem lenni hogyan is kéne?
Végül a spam-ek, amikkel mindig is mostohán bántam, pedig ha csak a pénisznagyobbító mailek töredékére válaszolok, már akkor is biztos 10 méter felett járnék (ez jelentős közmű), nem pedig ilyen csúnyán szállok el. És csodálkoznom sincs miért, a szárnyasok napjai megvannak számlálva, már csak azt nem tudni, hogy ki számol és meddig.
De nem lesz baj, arcomba fúj majd a szél, egy hólapát kell és majd azzal a heted-havat..., úgy ahogy, a hideg űrbe lehet nézni fel a strasszokra, emlékezni a régenvolt klasszokra. Hátraszólni Erzsikének a bakra a szekér elejéről, ne válasszunk-e magunknak halálnemet? Erzsike annyit mondana csupáááááááán (mint Antoine), de igen.

Bajban vagyok. Asszondják (ez baromság), hogy én értek a szavakhoz. Nem értek, mert ők buták és én vagyok az okos (gyengébbeknek: öngúny), meg mi az, hogy szavakhoz érteni, legfeljebb hozzánk érnek a szavak, a méltók is meg a méltatlanok is. Szóval valami nehezen megfogható jutott az eszembe, olyasforma dolog, mint ha én lennék a mintanáci, verbálgráf, gráfverbál (nem súlyosbítom a helyzetem, nem fokozom a buffert) antiszemita és kiismerném magam, és ki is merném mondani. Valahogy úgy hangzik ez - meglehetősen primitíven - hogy akinek nincs mit mondania, az ne beszéljen. Szóval akkor most kussolok.

Demégazértannyitcsakhogyénannyimindent
szerettemmármennijanuárbanvagyhajadonfőtt
egyhídonvárbanaboltívétnézninemrég
teliholdatnézniszerettemvízbenlehugyozottfűben
ülniegyarcbanéznibelereggelentehóbaniszokogni
telentevalakittaxihozkísérnimailt
kapnidenemválaszolnimailtírnidenemkapniválaszt
tóditsimogatnibambánasemmibenéznienniésinniis
szerettemelfeküdnifűbenéslombokatnéznifelettem
meghülyülnivagyokosnaklátszaninevetnivalakivel
sírnivalakiértkomolynaklennivagybolondnak
tehenelenniegykolompnakúgyhogyelhinnihogy
mivagyunkakolomp_párdiótnagyfiúsankézzelmegtörni
néhaszeretninéhamegölniegyfolytábanbeszélni
mintavízfolyáshasonlítanivalakiremintkéttojásnaez
baromságvoltdebaromnaklenniisjóolykor
vagynézniahogyvalakiapoharábakortyolilyennincs
mertlegfeljebbapoharábólkortyolazemberhamer
várniésvárakoztatniszomorúnaklennimegjátszani
elnyúlnirohadtszalmazsákonokosurakköztjátszani
abambátélnifélnijupinéni(naeztnemkellettvolnamég
félreérthetik)másisbelehaltmárüvötltséteknagyonfáj
ésszelídőzismegmásilyenek
ésabikinifelsőtlazándobjahátra
dealegeslegjobbanvalakiregondolniszerettem
mindeközben

powered by Gösser, a nesz beszél belőlem.

Rávetül nap a monitorra. Súrló a fény. horZSol is rendesen. Látni magamat az üvegen. A szemeket először, aztán pofacsontot, szájat. Bölcsességek megfogalmazására biztat mindez. Minden múlandó, csak a hányinger örök. Milyen ösztönnel rohanok, ha olyanokat látok, akiknek nincsen hovájuk? Csak idézgetik a kibaszott rókás részt a kis hercegből, amit én nem is olvastam még, mert egy akkora nagy tahó vagyok, de már így kívülről tudom az egészet, nem kronológikusan, de részletekben. Kellene egy szekrény, úgy értem elbújni benne, és keresve lenni, nem csak megtalálva. Valami azt súgja, mindez lehetetlen. Tőlem is az. Nem csak tőlem. Egyensúlyozom ezen, még jó hogy néhanap, kezembe nyom valaki egy parazojt, még az se baj, ha nem tud róla. Sőt pláne.

Odvasodnak a szerelmek és szorgalmasan enyész a múlás maga, megijesztenek az ösztönök, és akadnak akik pont jók. Azt mondom hiány, de már kevéssé értem, hogy a mibenléte mikor és hogyan. Tompaság. Alvajárás. Lebegős zenék. Idő kellene a semmire, hogy ne akarjon játszani, most büdös a teagőz, döglötten elidőz a szelidőz. Tenyeremen légytetem, ez valahogy lelomboz, én vagyok a ruhatáros, de nincsen kabát a gombhoz (ej, de igen nagy kár, és micsoda baromság mindez). Padabam, azt is volna kedvem mondani most, hogy legyen oldás, ne toldás és pengeél. A tüdőbe egy egész város, hogy beleférne, nem hittem volna el sosem. Sok mindenkinek tartozok, hol a zsebem, hol a szívem üres, a tekintetemet most hagyjuk, de köszöngetek még, és nem azért mert tudom hogy várnák tőlem, hanem mert le van törve a bili füle, és hasi panaszokkal az ember érzelmesebb, lojálisabb önmagával. Bár ne kötöznének ide önmagukkal.
Nem akarok, de vagyok. Fel is hívják rá a figyelmemet, hogy az én mizantrópiám, úgy ahogy van, hagy némi kívánni valót maga után, míg én nem vagyok kívánatos.  Nem is sértő, hisz végsősoron én is csak végtagokat látok, meg imbolygást, és a damilokat én se akarom észre venni, aztán ilyen formán vaknak lenni, na az ám a nagy ámokfutás. És hazudás is, de hagyjuk, ilyen vagyok, ilyen is voltam. Szélére menős.
Olyan hiú vagyok, hogy szándékaimtól el tud bolondítani minden kis vigasz, + az ösztönök vagy a nemlétük.
Tegnap az is eszembe jutott, hogy befele kellene sírni, és megfulladni benne. Persze kék - harisnya mondana valamit, hogy az nem úgy van, vagy hogy fel a fejjel (de hol a fel? -ez sem tisztázott), valójában nem látható reálisan, nem látható milyen végletesen vagyok már ostoba, így magamnak az. Nehezemre esik az eligazodás, meg aztán nem is nagyon érdemlem amiket kapok.
Kibaszott, túlméretezett tévedés mindez, minden szavam érvénytelen, ami magamra van kifiléz. Így megy végbe a silányulás. Kurvára végzetes.
Egy elmaradt előadásnak kéne lenni, akkor legalább azért okoznék csalódást, mert mások nem tudnák mit nem láttak, míg így azon sajnálkozhatnak amin. Egy előadás ami unja magát - így képzelem, vagy így látom. Mindegy.
Már tessék a lássék is, de leginkább nem látni kellene, hogy a van az ilyen és nem lehet tenni ellene. Sebrepacsi. Legyen lebegés, és ne lobogás, és én lennék a csupaszív óvodás abban a kertben, amiről írtam már egyszer, de mindegy, mert az se nincs meg.
SEMMIT NEM TUDOK, hinni se érdemes rólam semmit, azt se, hogy 55 éves volnék, se azt, hogy amit mondtam, azt maradéktalanul érteném, vagy betudnám tartani. Erősebbek nálam a törvényeim, elvéreztem. Szeretek, élek, ölök és bent meg szakadatlan ordít egy kölök, el kellene űzni, vagy letagadni, sóskútba tenni, de nem kivenni. Néha pedig lopok, és árulkodnak az arcomon maradt lobok, végül is mind gazdátlan.
Egy toroskáposztával vetekszik a lelkem,, persze hogy savanyú amit most kileheltem. Egészségtelen vagyok és az is fáj, hogy sehol az eszcájg sehol a dinnertime.
Elmúlásokat marasztalok - pedig menni kéne. El. Végül kéne egy fal, ahol meg lehetne majd állni, a tövébe pisálni, aztán csak várni, hogy ne ez legyen tovább.

Idevág a nap, játszik az árnyék a billentyűzeten, a falon. Néhány árnyék a falraragad, illékony állandóság, mondhatni cécó. És ugyanekkor olyan hideg van, hogy nem tudom elmondani. És félelem attól, hogy a vacogás az végsősoron örök, olyasmi, hogy életre szóló kereszt. Aztán jön egy érzés, vagy épp a hiánya és nem ereszt. Nevemen szólít a nihil, ez megijeszt és meglep az ijedés ahogy végbemegy, ahogy belémköltözne már az önközöny is, hogy a levetett ruhát magamra vegyem, ami itt maradt a fogason. És biztos a fázásra nem jó, de nem tudok mit kitalálni magamra, csak az a szó illenék ide, hogy nem, na ezt már ismerem. A napot, ezt a fényjátékot kéne odaadni tudni, aztán megszűnni, de végleg. Beteg a szemem, mindent betegnek lát.

Kezemben van valami, tartom, becsapom magam, hogy látszatra örök, az sem billent ki, hogy darabokra törött, és amíg a szememben a sok kis kép pörög, sajnálni kezdem, hogy nem vagyok görög, vagy esetleg tesco gazdaságos faló, és a közöny fokozataiba nem rögtön belehaló. Elvágta. Gyógyíccsa. Pofára esek a sörkorcsolyán, a gyomrom az nincs meg, és szűkül a gégém, már az ágy hány le engem a részegségem révén. Félbemaradva lesírom magam, a kezem egy könyvet csiszatol, megállok egy fejezetnél és azt látom; isa por. Már úgy vagyok görcs, hogy könnyed a mód, úgy szállok, mint egy szúette komód. Már el vagyok késve, de van rá jó mentség, mert úgysincs az a hely ahova mennék, az ábrándulás is lábrándulás, ha lusta a lelkem, megtoldom egy hosszúlépéssel, de soha se százzal, berregek mint ha belső lenne az égésem, bio vagyok, nincs bennem motor, nem veszem észre ha a mellkasban kotor,az azaki, a nevem egy fára rávésem /ez a karc lesz a vé(g)ső/, egy itthagyott kőre teszem a kezem, ha úgy akarom lenyűgöz a látvány, és jámboran öklendezni kezdek magamat látván. Nincsen már egyebem.

Miért mondta az a valaki, két éve, hogy én erős vagyok, amikor nem? Hova lett a két évnyi beállványozott lélek? Miért kellenek most megint a pirulák? Hova lett a levegő ami körül vett? Hova lesznek ezek? Voltak egyáltalán? És vagyok e még valaki, voltam e az valaha?
Szándék és tragika 10 percben.

Most épül az a valami, amit lerombolni kell, most épül az a vendéglő, ahol sose lesz hitel. Ahol önelégült szárnyakkal lehet hinni a levegőben, ahol azt mondod, hogy két év, és semmid is lesz bőven. Most épül az a lélek, amit elviselni kell, most érkezik az a gyorsvonat, ami sehova nem visz el. Most tűnik az a valami, amit úgy szerettél látni, most épül fel az a város ahova nincs értelme vágyni. Most épül fel az a valami, amit önmagadnak hívtál, most épül fel az a part (ami leszakad) és egyedül állsz a hídnál. Mert most épül az a lefolyó, ahol eltünnek a vizeid, most épül az a seholság, ahol elleszel majd egy ideig. Most épül az sose lesz, most épül az a kórház, most épül a Déva vára, most épül az az ország ami nem jön el, mert senkié, csak valami benned épül. Most épül az a valami, ami semmi sem lesz végül. Most épül az a zsákutca, aminek soha nem lesz foltja, most épül az a pince is ami belefullad a borba. Most épül az az igazság, most egy nincsen temető, most épül az a mondat, a szava hihető. Most épül a Nincs közöd, most épül a Látó tered, most épül az a képzeleted amire nem jutnak majd ekezetek. Most epul az a valami, ami vegul majd lerombol, most epul az a valami amit isten unalombol hajtogatott, vagy felbehagyta, vagy kiadta lizingbe. Most epul az a mosoda, hol mindonknek koszos az inge.
Most epul az a valami, ami nem ketseges, hogy borton, most epul az a valami, ahova ezt kuldom.