Odvasodnak a szerelmek és szorgalmasan enyész a múlás maga, megijesztenek az ösztönök, és akadnak akik pont jók. Azt mondom hiány, de már kevéssé értem, hogy a mibenléte mikor és hogyan. Tompaság. Alvajárás. Lebegős zenék. Idő kellene a semmire, hogy ne akarjon játszani, most büdös a teagőz, döglötten elidőz a szelidőz. Tenyeremen légytetem, ez valahogy lelomboz, én vagyok a ruhatáros, de nincsen kabát a gombhoz (ej, de igen nagy kár, és micsoda baromság mindez). Padabam, azt is volna kedvem mondani most, hogy legyen oldás, ne toldás és pengeél. A tüdőbe egy egész város, hogy beleférne, nem hittem volna el sosem. Sok mindenkinek tartozok, hol a zsebem, hol a szívem üres, a tekintetemet most hagyjuk, de köszöngetek még, és nem azért mert tudom hogy várnák tőlem, hanem mert le van törve a bili füle, és hasi panaszokkal az ember érzelmesebb, lojálisabb önmagával. Bár ne kötöznének ide önmagukkal.
Nem akarok, de vagyok. Fel is hívják rá a figyelmemet, hogy az én mizantrópiám, úgy ahogy van, hagy némi kívánni valót maga után, míg én nem vagyok kívánatos. Nem is sértő, hisz végsősoron én is csak végtagokat látok, meg imbolygást, és a damilokat én se akarom észre venni, aztán ilyen formán vaknak lenni, na az ám a nagy ámokfutás. És hazudás is, de hagyjuk, ilyen vagyok, ilyen is voltam. Szélére menős.
Olyan hiú vagyok, hogy szándékaimtól el tud bolondítani minden kis vigasz, + az ösztönök vagy a nemlétük.
Tegnap az is eszembe jutott, hogy befele kellene sírni, és megfulladni benne. Persze kék - harisnya mondana valamit, hogy az nem úgy van, vagy hogy fel a fejjel (de hol a fel? -ez sem tisztázott), valójában nem látható reálisan, nem látható milyen végletesen vagyok már ostoba, így magamnak az. Nehezemre esik az eligazodás, meg aztán nem is nagyon érdemlem amiket kapok.
Kibaszott, túlméretezett tévedés mindez, minden szavam érvénytelen, ami magamra van kifiléz. Így megy végbe a silányulás. Kurvára végzetes.
Egy elmaradt előadásnak kéne lenni, akkor legalább azért okoznék csalódást, mert mások nem tudnák mit nem láttak, míg így azon sajnálkozhatnak amin. Egy előadás ami unja magát - így képzelem, vagy így látom. Mindegy.
Már tessék a lássék is, de leginkább nem látni kellene, hogy a van az ilyen és nem lehet tenni ellene. Sebrepacsi. Legyen lebegés, és ne lobogás, és én lennék a csupaszív óvodás abban a kertben, amiről írtam már egyszer, de mindegy, mert az se nincs meg.
SEMMIT NEM TUDOK, hinni se érdemes rólam semmit, azt se, hogy 55 éves volnék, se azt, hogy amit mondtam, azt maradéktalanul érteném, vagy betudnám tartani. Erősebbek nálam a törvényeim, elvéreztem. Szeretek, élek, ölök és bent meg szakadatlan ordít egy kölök, el kellene űzni, vagy letagadni, sóskútba tenni, de nem kivenni. Néha pedig lopok, és árulkodnak az arcomon maradt lobok, végül is mind gazdátlan.
Egy toroskáposztával vetekszik a lelkem,, persze hogy savanyú amit most kileheltem. Egészségtelen vagyok és az is fáj, hogy sehol az eszcájg sehol a dinnertime.
Elmúlásokat marasztalok - pedig menni kéne. El. Végül kéne egy fal, ahol meg lehetne majd állni, a tövébe pisálni, aztán csak várni, hogy ne ez legyen tovább.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése