sebtolvaj

Kezemben van valami, tartom, becsapom magam, hogy látszatra örök, az sem billent ki, hogy darabokra törött, és amíg a szememben a sok kis kép pörög, sajnálni kezdem, hogy nem vagyok görög, vagy esetleg tesco gazdaságos faló, és a közöny fokozataiba nem rögtön belehaló. Elvágta. Gyógyíccsa. Pofára esek a sörkorcsolyán, a gyomrom az nincs meg, és szűkül a gégém, már az ágy hány le engem a részegségem révén. Félbemaradva lesírom magam, a kezem egy könyvet csiszatol, megállok egy fejezetnél és azt látom; isa por. Már úgy vagyok görcs, hogy könnyed a mód, úgy szállok, mint egy szúette komód. Már el vagyok késve, de van rá jó mentség, mert úgysincs az a hely ahova mennék, az ábrándulás is lábrándulás, ha lusta a lelkem, megtoldom egy hosszúlépéssel, de soha se százzal, berregek mint ha belső lenne az égésem, bio vagyok, nincs bennem motor, nem veszem észre ha a mellkasban kotor,az azaki, a nevem egy fára rávésem /ez a karc lesz a vé(g)ső/, egy itthagyott kőre teszem a kezem, ha úgy akarom lenyűgöz a látvány, és jámboran öklendezni kezdek magamat látván. Nincsen már egyebem.