sebtolvaj

Idevág a nap, játszik az árnyék a billentyűzeten, a falon. Néhány árnyék a falraragad, illékony állandóság, mondhatni cécó. És ugyanekkor olyan hideg van, hogy nem tudom elmondani. És félelem attól, hogy a vacogás az végsősoron örök, olyasmi, hogy életre szóló kereszt. Aztán jön egy érzés, vagy épp a hiánya és nem ereszt. Nevemen szólít a nihil, ez megijeszt és meglep az ijedés ahogy végbemegy, ahogy belémköltözne már az önközöny is, hogy a levetett ruhát magamra vegyem, ami itt maradt a fogason. És biztos a fázásra nem jó, de nem tudok mit kitalálni magamra, csak az a szó illenék ide, hogy nem, na ezt már ismerem. A napot, ezt a fényjátékot kéne odaadni tudni, aztán megszűnni, de végleg. Beteg a szemem, mindent betegnek lát.