Satnyánszkyné, született Kuczornyák Emma

Jelen: A vonaton egy fiatal (22), szomorú - de szép - arcú lány ül.(Kijelentő mondat)
 
Nevezzük őt el Emmának. Alakja az aktuális trendekhez viszonyítva nem mentes kisebb hibáktól, tekintete ennek dacára minden az arcán felfedezhető szomorúság ellenére irracionálisan kedves és élénk, súlyfeleslege a tetemeshez áll közelebb mintsem a csekélyhez. (Tájleírás)

Jelen és némi múlt: Özvegy Satnyánszkyné (78)(nyugdíjas napközis tanárnő) lakása tele van fényképekkel, mindegyiken Tibor van, hol Zakopánéban nyúlszőrkalapban, hol Splitben fecskenadrágban. Olykor feleségével, aki kora szépségideáljaihoz mérten vonzó, nőies vonásokban mértéktelenül dús. Huncut, szomorú szemű Emma, azaz Satnyászkyné, született Kuczornyák Emma. A Tibor sikeres sportlövő volt két és félszeres magyar bajnok. A félszeres az betegség miatt. Gyomorfekély. (Tájelírás, mert egyébként tüdőembólia)
Emma most nyugdíjas és özvegy, és az egyiket se tudja, hogy mivel érdemelte ki, mert az isten a megmondhatója, hogy ő ezekért nem tett. A férje képeit - a fentebb említett Tibor - nézegeti fertály napig, általában reggeli után, virágmintás nájlonpendelyben a falon, és sehogy nem bír rájönni, hogy szerethette ezt az alakot egyáltalán, illetve az érti, hogy abba a szép emberbe nem lehetett nem beleszeretnie, de arra nem tud sehogy rájönni, hogy azt hogyan tudta szeretni amivé végül lett. Persze ilyen formán azt sem érti, hogy hogy szerethette az ura azt, (Satnyászky Tibornét, született Kuczornyák Emmát), amivé ő vált. Mert mindez számára érthetetlen. Satnyánszkyné e sok érthetetlen dolog miatt gyakran lesz dühös, olyankor a férje légpuskájával lövöldözi a tapétán a kolibriket, melyek vertikális sormintaként a falak magasságát hivatottak optikailag jó irányba befolyásolni. Egyenest a bögyüket célozza, azt érzi szíven kell találnia mindet - az utolsó szálig, a kis festett testeket, melyeknek nem lehet tudni, hogy az egzotikus tapétatervezők a gyárban képzeltek-e szívet. Satnyánszkyné rossz lövő, pedig a lőtérre is el-el kísérte az urát, megpocsékolódik hát sok helyen a fal. Olyan, de olyan dühvel lövöldözi őket, hogy belefárad, annyira, hogy azt érzi, percenként egyet dobban csak a szíve ettől a sok vérengzéstől.
Satnyánszkyné jól tudja magáról, hogy az összes férfiba az orrán keresztül szerelmesedett bele és a lábfejükön keresztül szeretett ki. Magyarázata is van rá, a szerelem kezdetén az ember mindig csak csókolózna, habzsolná a másikat, ezért fontos, hogy az illető orra esztétikus legyen, hiszen olyan sokat kell nézni, csak aztán eltelik harminc év, és a reggeli ébredéseknél az első dolog amit lát az a hites urának lábfeje a paplan végében, mely szépnek - mint az emberek esetébe sajnos általános - nem mondható.
Valójában nem azért van tele a lakás az ura képeivel mert annyira szeretné látni, hanem mert légpuskával ejtett sebeket takarja el vele a falon. Néha elővesz a szekrény mélyéről egy aranykeretes képet és eltakarja vele a ronggyá lőtt kolibriket.
A tapétát az Nemzetek Egzotikus Tapétái elnevezésű lak és berendezés expón vették még néhai férjével együtt, Tibor ocelot mintásat szeretett volna. Ahogy Tibor mondta, az ocelot minta a munkásosztály még megengedhető, nem fennhéjázó  eleganciája, de a Tibornak soha nem volt igaza, így maradt a kolibris a tapéta. Amiket Emma teljes szívével, vagy még azon túl is meggyűlölt mostanra.

Jelen: A fiatal lány kibámul a vonatablakon, és szóról szóra ezt gondolja:
"A kolibri szíve normál körülmények között 1260-at dobban percenként, de anyagcseréjét olyannyira képes lelassítani, hogy szívverése percenkénti 180-ra csökken. Egy ember ebbe belehalna"

Minden mindennel összefügg.(Kijelentő mondat)

A múlt a jövő után keletkezik és abban minden szomorú, szép. (Hipotézis)

Futatáj

A vonaton a szomorú arcú nőket nézem, ők keltik fel leginkább mindennemű nemiségtől mentes, pusztán esztétikai kíváncsiságomat. Nem szomorúak valójában, csak van az arcukon valami nem érthető nyugtalanság, valami nyoma annak, hogy talán már beléjük kezdett a bánat csak félbehagyta őket, olyanok akik mindjárt elkezdenek sírni. Nem nagy brühühüzve, inkább ahogy csak úgy, hogy mindjárt giccsesen lefut egy könnycsepp az arcukról. Persze nem fut semmi sehova, csak a táj fut, a nagy felbontású vonatablakokon, háromdé de luxe, szinte ingyen. Az arcuk szomorú, ők maguk nem, legalábbis ezt képzelem, ezt szeretném képzelni - magam sem tudom miért. Azt nem értem, hogy a szomorúság, ahogy megül az arcukon, miképpen is tud ilyen formán szép lenni, miféle szemfényvesztés lehet mindez. Valahogy azt gyanítom, hogy azért látom szépnek őket, mert olyankor van az az érzésem, hogy érzek. Hogy képes vagyok érezni és ennek a tudásnak - mármint, hogy érzek -  tudatában lenni. És ez jó. Lehetne örülni is, de az öröm az meg olyan, hogy leginkább szökőben van és hűlt helye van, jelenidejűsége meg csak akkor amikor már voltaképpen múlt időbe tehető. Meg aztán  a mai ember minek örüljön igazán, hogy még nagyobb kijelzőjű telefonra tett szert, vagy hogy lájkból van a kerítése, esetleg oly divatos menekülő utat választ, hogy lehetne még ennél is rosszabb. Örömök alig akadnak igaziak, kevésszer, de hát mi is a kevés. Örülések azok vannak persze és jó hogy vannak, meg csinált örömök is, kitakarni, kitölteni a büdös nagy semmit, kifugázni a valóságot (épületburkoló a lelkem). Az igazi öröm az most valahogy bujdosásban van. És érezni meg azért azt hiszem mégis kell, így vagy úgy, és ha az egyetlen kapaszkodó egy arcon az alapozó alá szorult szomorúság, hát akkor abba. És ahogy nézem, elég sok bánatot képes elszállítani a MÁV.

Mérget vehet

Én tudom honnan fúj a szél... és hátrébb az agarakkal mondom neki Ági,... mert Pista a bónusz az nem így volt kiszámolva, arra mérget vehet Mártikám, és erre még visszatérünk mondom neki Nóra, engem ne nézzen hülyének, és csak lesett ám Timikém. Ezt mondja a nő a vonaton - aki velem szemben ül rézsút - sorozatban bele a mobiltelefonjába míg mindenféle embereket hívogat, hogy az ő napi önigazolása meglegyen. Nem szereti senki. Vagy nem úgy ahogy szeretni kell. Vagy úgy szeretik ahogy neki nem jó. Vagy szeretik, de nem eléggé. Az általa elviselhetőnél is jobban szeretik. Esetleg minden a legnagyobb rendben, szeretik mint a rosseb, de képtelen viszonozni. Az utasközönség meg unja, ki a magyar nemzetéből néz ki, ki Hamvas Bélájából fordul ki, másoknak megáll a hot magazin a kezében, a többiek meg csak bambulnak bele a nagy magyar északdunántúlba, ahol minden rohan valahova, nem akar az éppen aktuális valóságában jelen lenni. Ahogy ez a nő sem, helyben. Két hurkás hasa van, nagy melle, telefonálás közben sem felejt el az indokoltnál lényegesen jobban dekoltálni. Azt hiszi, hogy igazolásra van szüksége, pedig csak figyelemre. Pedig jelentéktelensége okán mindenki rá figyel már, Budapesttől Komáromig, és azért az nem kevés. Csakhogy levés közben jön meg a létvágy. Leteszi a telefont, elfogy a telefonkönyv, csipszet húz elő a padlóra tett pszeudo lui vutton táskájából, zörgeti a zacskókat, nagy barna szatyor arany betűkkel, mélyen belekotor, görnyed, dekoltázsa már-már a világ csúfjára a térdemnél jár. A mellettem ülő nő (kis mellű) először amaz dekoltázsát nézi, aztán rám néz, hogy nézem-e dekoltázst, amire én a kis mellű nőre nézek, hogy lássam, figyeli-e, hogy figyelem-e a szóban forgó dekoltázst. Részlegesen igen. Olyanok vagyunk mint egy tucatwestern végén a leszámolás jelenet. Szemmel beszélünk. Mindenki valakire néz, hogy lássa, csak egy pillanatra éppen, hogy ki kit figyel, ki kire dühös, hogy aztán másnap mindenki elmenjen a saját bejáratú Pistájához, Ágijához, Mártikájához és valahány név a naptárba, majd lehajtott fejjel kussoljon főállásban. Gyáva egy ország ez, és még szeretni se tudnak rendesen, tán nem is akarnak, ezt mondom a szememmel a kis mellű nőnek, éppen csak egy pillanatig. A dekoltált már a pisztáciájánál tart, fénylenek a markában az olajos magvak.

Meg kellene már dögleni

Meg kellene már dögleni. Sóhajtozta ezt gyakran mind anyai és apai nagyanyám bele a nyár végi fakóságba , míg a piros, több helyen is lepattogzott bonyhádi vájlingban matatott ráncos kezük, koszos mosogatási véglevekben az alján maradt mokkáskanalakat keresve, de nem odanézve, mert a nyári legyek tetemétől koszos ablakon át próbáltak felismerni valamit abból amiről azt hitték, hogy az életük. De csak burjánzó dáliák, büdöskék és beérni készülő diókat láthattak, így hát relativizálható dühük némileg érthető.
A tíz éves fiú szerette hallgatni ezeket a sóhajokat, még ha nem is értette, nem is sejtette mit jelentenek, anélkül szívta magába ezt az életprogramot, sajátította el annak tagadását ami nélkül meg sem tudnának lenni, hogy bármit is tudott volna róla, sőt annak megléte nélkül mindezen dolgok létre sem jöhettek volna. Túl fiatalon tanulta meg, hogy milyen módokon lehet öregnek lenni, ugyanis sokat hallgatózott. Mert élni az lélegzetvétel, élni az enni és inni is, és élni az levés, és élni végső soron megdögleni is, de élni az is ami kevés. És ez a tudás ott lapul benne, minden egyes napjában ott fészkelődik, bár sokszor évtizedekig nem érdekli vagy nem is tud róla. És egyszer egy nap felébred az a sok nyárvéggel fakuló kis dolog, ablaküvegen elkenődött legyek tetemén át a szűrt világ és nem lesz senki aki megállítsa. És hát ez kurvára szomorú, úgy értem a véglegességénél fogva. Élni se tudtam soha, nem hogy megöregedni.

Azért nem szeret téged a pénz, mert így bánsz vele. Ezt anya mondogatta még nagyon régen - mondjuk annyira régen amikor még anya anya volt, és tudott ilyeneket mondani takarítás közben. Amikor mindenféle pénzérméket talált, pénzérmék találására alkalmatlan helyeken. Nekem nem sok fogalmam volt, hogy szeret-e engem a pénz, hogy egyáltalán kell-e szeretnie engem, mint ahogy azt sem tudtam, hogy ez a kijelentése jót vagy rosszat jelent. Mert ha arra célzott, hogy sosincs pénzem akkor ilyen alapon őt sem szerette a pénz, hiába buzgólkodott a pénz iránti tisztelet jegyében és szedegette utánam a széthajigált 20 forintosokat. A pénz tehát őt sem szerette (plátói kamat), de úgy általában haragszik valamiért a pénz az egész családra. Ha a pénz olyan fennhordja az orrát, hogy azon is besértődik, ha becsúszik a heverő réseibe, fotelok alá gurul az leginkább az ő baja, akkor menjen, én nem marasztalom, nincsenek is hozzá technikáim, én nem tudok egy érmének könyörögni. Nekem olyan pénz kell ami marad, akármi is legyen - de ilyen pénz nincs, gyanítom.Vagy még az lehet, hogy egyszer egy ősünk beszólt egy ötszázasnak és azóta van valami széleskörű családi átok rajtunk. De az is lehet, hogy Busa papa fogadásban odaveszett hintaja miatt van az egész, hogy akkor valami meglett kísértve és rajta lett vesztve, beszakadt a jég, oda a ló, oda a hintó, oda a pénz. És most emiatt ezer évig senkinek nem lesz pénze.
Hogy én így meg úgy bánok a pénzzel - komiszul - anya mondta gyakran, sokat jön ez nekem most eszembe.

Villany Leó

Jut is eszembe, szebbnél szebb gondolat. Van olyanom, hogy konyec filma /élet/érzés. Hogy egy ilyen érzést birtokolni tudjon az ember minimum sajnálatos módon réginek kell lennie, a komenista érában kell sarjadnia a lelkének, hamvába holtan, nagy kényes egyensúlyban, másfél szoba összkomfortban, vasárnapi zsírgőzökben pácolódnia, érdes, de kedves ízű érzések közt. Páneurópai panírba öltözött rántott húsokkal kell barátságot kötnie. Nem mintha számítana, mert nem a politikai berendezkedések rágnak itt szét semmit sem. Ez az ország van eleve rágásra kitalálva, kölcsön fogakkal rág ugyan, de rág, ezt egyszerűen tudomásul kell venni, noha belátni nem muszáj. A rágás célja, a rágás maga, emészthetetlenül ördögi dolog.
A rendes konyec filma érzés az azért jó, mert számít rá az ember, soha nem támadja hátba, pontos ideje, helye van. Szétköpködött szotyola héjak közti katarzis. Iván meg a nagy sztyeppén, Natasa meg várja a faluban, háttérben lovak szaladnak, megy le nap, jön a betű. Egy olyan filmet szeretnék ami másfél óra konyec filma. Aztán hogy, hogy az ember azt is megemészti amit szájába sose vett csak látott. Hetvenes évek béli a nyál még a számban. Jönnek fel a betűk, statiszta vagyok, századik alabárdos. Konyec Filma, villany leó. II. Leopold Electricity.

Ahogy az otthonok négy fallá lesznek, vagy ahogy a mennyezet csak egyszerűen plafonná - nem feltétlen mondanám ezt én jelenlétnek, főleg az én jelenlétemnek átallanám, de hát idő és hely szerint itt vagyok benne, tőlem telhetően, nyakig szószban, mint bárki más a sajátjában. Jó, kilógok belőle, kisatírozódtam az engem határoló vonalakon túlra, olyan lettem mint egy óvodás kifestőkönyvében Sicc, a macska.
Sicc, gloria Bundi.*
A tapéták magukba szívják az évtizedeket; az emberemlékezet itatóspapírjai. Szilveszteri, balul sikerült pezsgőbontások nyomai, az ágy mellett szürke hajzsír folt - itt aztán sokat aludhatott valaki, egész életnyit - jól is tette. Az összes álma is ott van, beleivódva jól a tapétában, két nonfiguratív minta között, alatt, sorolhatnám, glettanyagig bezárólag, vagy a linóleumon, a bot ütötte lyukakban, az elcsoszogott koptatófelületen fényesedik.
A test romlásának a mauzóleuma.
Azt hiszem mindnyájan így végezzük. Ez a valami akkor is van, ha nem is vesszük észre. Ez persze szörnyű, egyenesen felháborító, de a legfelháborítóbb az benne, hogy voltaképpen mindez lehetetlenül szép.

*(Nagyanyám minden kutyáját, lehetett vagy 4 is - akik elhalálozásuk okán kronológiailag egymásutánjában következtek mindent Bundinak hívták, I. Bundi, II. Bundi, stb...)

Kotaska Laci

Kotaska Laci volt legszorosabb barátságban a szeszes italokkal, különösen a röviditalokkal töltötte el élete hosszabbik részét. Annyira jól és annyira sokat ivott, hogy ő volt az egyetlen akinek estfertályt már elsőként megjelent a tragikus sorsú Zámbó Jimmy, a kárpátok Carusoja. Megjelent neki az tény, ennek Bagi Vince szem és fültanúja volt általában, bár mindketten máshogy ezt mesélték később. De a mesélés az általában olyan, hogy csak kevés szállal kapaszkodik a valóságba. Aki mesél az azt akarja, hogy figyeljenek rá, vagyis hogy szeressék, de mivel restellné a hallgatóságnak így direktbe megmondani, hogy lennétek olyan szívesek szeretni egy kicsit, inkább tódít amíg a mesélés alatt a figyelem rá összpontosul. Ez szeretetlopás, ezt mindenki tudja. A Kotaska Laci verziójában Zámbó Jimmy nem olyan módon jelent meg ahogy az a bibliában álatlános, semmi fénypászma körülötte, semmi mósönblőr, semmi jóságosan széttárt kar, ezoterikus fennköltség. Mert neki Zámbó Jimmy messzemenőkig naturálisan, egy nagyon is valóságosnak tűnő dzsipben ült és a letekert ablakon kikönyökölve énekelte azt, hogy gúdbáj láv gúdbáj, de csak a refrént és nem egyebet, de azt végtelenítve. Mindig így és csak is így jelent meg neki. Bár egyszer beszámolt egy olyan esetről is, hogy a Zagylaki búcsú után belekezdett egyébbe is, de arra meg ő nem volt felkészülve, így hát elaludt rajta. A Bagi Vince meg váltig állítja, hogy Jimmy kakasnak volt öltözve, és nem is énekelt, viszont zöld zselészerű aura ragyogott körülötte. De a Kotaska ezt kikéri magának, végül is ez az ő tulajdon látomása, a Vince meg azért mert ő olyan rendes és beleengedi olykor, rögtön feltűnési viszketegségből kicicomázza a kicocomázhatatlant, merő feltűnési viszketegségből, alantas szeretetvágyból. Szóval dzsipben refrén, hát hogy is máshogy.

Hátha nem talál ide senki

Hátha nem talál ide senki.
Hülyeség. Hülyeség az, hogy ha megkérdezi valaki (nem kérdezi meg) ilyen általános áthallásos hétköznapi jelleggel, hogy mi is van, mi a nagy helyzet, akkor nem igen van rá adekvát felelet. Vállvonogatás se nincsen, meg szemlesütés se, hanem helyette tőmondat van, érzéketlenséggel kevert közönyömből kikevert receptúra, az. Kelletlen tőmondat, és persze az is hülyeség, hogy az emberben olykor felmerül az igénye annak, hogy legyen neki címezve egy-egy ilyen kérdés - de ez csak megszokásból, aztán kiderül, hogy voltaképp nincs is szüksége rá, mert magában ezt mi is a nagy helyzet dolgot már unalomig megbeszélte. Ugyanis nincs helyzet, nem is volt soha, ami volt az nem az volt, csak helyzetnek lett elnevezve, meg lett egyezve, hogy az helyzet és annak fogjuk hívni, de nem volt az, és attól sem fog azzá válni, ha annak hívjuk, ez már bizonyos. A tőmondatnak van most reneszánsza. A tőmondat a beszéd youtube videója, tömör, lényegre törő, nem is különösen kell rá figyelni, lehet rajta bosszankodni, lehet rajta nevetni, és két nap múlva már simán el van felejtve az egész. Ezért szeretem én a tőmondatokat mondani, hogy ne maradjon nyoma. Legszívesebben csak szótagokat mondanék, vagy csak egy tetszőleges betűt, ami elsőnek az eszembe jut, aztán azt gondol bele az aki folyton gondolni akar valamit amit épp szeretne. Nem kellene beszélni és írni se, minden félremegy. A beszéd és egyáltalán mindenféle közlés: ártalom. Próbálok rászokni a tőmondatra, de úgysem fog sikerülni.
Nem.

Nem győzöm elégszer mondani: meg fogtok halni. Mind, egytől-egyig, nincs kivétel, nincs paraszolvencia, nincs protekció és nincs élet, olyankor az nincs leginkább. És tudom, hogy utáljátok hallani, de attól, hogy nem akarjátok meg hallani az nem számít semmit bele, nem jelent kedvezményt. Meg fogtok. És ami van az nem lesz,és az se lesz amit most annyira utáltok; a fájdalom sem lesz, és akkor már azt is akarnátok, a fájdalmat, mert az legalább az életre is emlékeztet. Nem tudom elégszer elmondani, hogy mindez mennyire lehetetlen. És rendesen el sem tudom mindezt mondani, úgy hogy ne fájjon.

Horoszkóp

Ne aggódjék, szürkeségében Ön zseni,

de tanuljon meg végre rendesen önzeni.

Mindig is fejjel, mindig is falnak, elásni gesztenyét, amit kikaparjak. Elképzelni bármit; ismeretlen tájnak, konyhákat, szobákat, ahova sose várnak. Mindig is akarni, hogy semmit se akarjak, nagy felindulásból pofont adni szarnak.

Azt, hogy idegen vagy ismerős férfiak találkoznak majd kezet fognak azt nettó baromságnak gondolom. Ennek ellenére van az a helyzet amikor a csülkömet én nyújtom előre - ami gyávaság is, és társadalmi megszokás is. Nem igen értem a jelentését sem, biztos azt jelenti, hogy itt a kezem nem adok sallert, de nekem ezt ne kelljen már bizonygatni. Az ilyen szia-szia puszikat is rühellem, de ezek elől könnyebb kitérni, meg van az a nézésem amivel ezt meg tudom oldani. Nem gyakoroltam a nézést magát, magától fejlődött ki, és elég védtelen lennék a világ negédességével szemben, ha nem jött volna létre spontán módon valamikor a gyerekkoromban jellegzetesen markáns vakcinaábrázatom. És még így is előfordul, hogy kicsit nem figyelek és máris egy szia-szia puszi azon végén találom magamat amelyiken nem szeretném. Ez esetben ügyelni kell arra, hogy az arc letörlése ne kerülhesse el a felelőtlen puszikrőzus figyelmét. Az ölelés az egyetlen amit nem tudok megjátszani, és odébb is megyek, ha valaki odáig ragadtatná magát, hogy indokolatlanul ölelgetni akarjon, mert szerinte mit tudom én. Engem ne ölelgessenek idegenek. Azt hogy ki az idegen azt én mondom meg. Az ölelésnél nincsenek kompromisszumok. Ezért nincsenek ölelések sem. Olyan hosszú karjaim nincsenek. Ennyi távlat van ebben nyomasztóan kicsike térben. És vagyok én.

Az életem skandináv film. Kevés a szöveg. Ami van is a kötelességeimre vagy a hiányosságaimra világít rá. Hosszú lassú snittek, szép színek, homály. Én szeretem (de én sok mindent szeretek amit szeretni egyébként nincsen is okom) , és tudom, hogy egy szuszra nem lehet ezt a filmet sokáig bírni. A nézőtér tök üres.  Belül mindig esik a hó. Az életem skandináv film. És már most megmondom, hogy itt nem lesz hepiend. Én se nézném végig, csak nekem muszáj. Én vagyok a gépész. Napjában többször is elmondom, hogy végem van.

Olyan környék ez, hogy szinte lakatlan. Élet az van benne. Leginkább olyan az egész mint egy kidőlt, korhadt fa az erdőben, a háttérben szép halott vidék, fáradt hangya talpak alatt fütyül a a jólét, ropog az életigenlés poszt humusza. Meghalt dolgok összessége az alapja mindennek ami itt élet. Kétes diadal. Van hova visszavonulni a nyüveknek és vonulnak is rendre, nagy morzsákkal a hátukon, agyuk hajtotta valóságuk az egyetlen létező igazság a világ minden igaz dolgai közül. Terveznek, de isten igazából soha sem hosszútávra, mert itt minden csak ideiglenes, és nem ők tehetnek arról, hogy ez az ideiglenesség legtöbbször egy egész életre szól, vagy több generáción átívelő. Átörökítik az ideiglenességet, a valóság megértésének hiábavalóságát. Egyetlen valóság van, az, hogy nincs valóság, és ezt egy nyű fel nem érheti ésszel. Keddre itt mindig szerda jön, nem jöhet más, az ilyesmi egyszerűen kívül esne mindenen ami lehetséges, ilyen a megkötözött agyak néma csendje, ideje van itt mindennek, de legfőképp a pusztulásnak. Szabad akaratból választott itt a rabság, árucikk, olyan kapós mint a lapostévé.
Néha nagyon szeretném, ha kiderülne mindez egy laboratóriumban történik, hatalmas nagyító alatt, és valakinek vizsgálódásának tárgyát képezi, kíváncsi tudósember szomorú játéka csak, hogy csak egy nagy érthetetlen kísérlet. És ha kiderült annak aminek ki kellett derülne akkor majd megint mehet minden tovább, ahogy mennie kellett. Nagyon szeretném hinni, hogy ez csak egy rövid kis kitérő, hogy az ideiglenességek nem lehetnek állandóságok, hogy ez még nem az, csak az azzal járó szükségszerű rossz. De nem tudom hinni.

Csikós Erzsébet

Csikós Erzsébet 1906. augusztus 28-án született Jászárokszálláson. Anyja, Mezei Viktória 22 éves korában hozta őt a világra, könnyű szülés által. Apja Csáki Lajos akit az anyakönyvvezető személyesen is ismer. Ennyi áll Papp néniről (Papnéról, Papsajtról) a születési anyakönyvi kivonatában. Hogy mi végre, és miért akkor amikor arról semmi és senki nem tesz említést, ahogy arról sem, hogy miért pont ő.
Papp néni azért született, hogy ne tudja elvégezni az elemi iskolát, hanem helyette valakinek a cselédje legyen, hogy kubikus legyen, hogy 1929-ben beleszeressen egy kubikusba, és felesége legyen a nála 15 évvel idősebb férfinak, Papp Ignácznak (szül: 1891), és hogy ugyanezt a férfit 1957-ben eltemesse, és amíg lába bírja ennek a férfinak a sírjára a háza melletti kertből virágot hordjon, vagy a sírt irreálisan sok büdöskével és árvácskával teleültesse, és nem könnyekkel  szemében, mert a kisfiúnak, aki közben a sírkőről csigaházakat szedegetett, Papp néni elmondott mindent ami a kisfiú előtt történt. A szomorú történetet egy másik kisfiúról, az árokszállási vonatállomáson, vagy a kitalált sírfeliratait, Görbe Péterék történetét, Kóczán doktor tragédiáját, a szerelmeket, a megcsalatásokat. Papnéni tehát kereken 40 év özvegységre is született, amiért ellentételezésként 28 év szerelmet/szeretést kapott, vagy ha úgy tetszik 28 év szerelemért/szeretésért 40 év özvegységgel fizetett. Ha úgy vesszük nem is olyan nagy ár,... ha úgy vesszük. Végig csinálni minden bizonnyal más.

Nem süt be a nap, tehát nincsen ablak. Csak egy nagy száj van, ami elnyeli az embereket reggel, délután/este pedig kiköpi. Jászai Mari Élgyár, vörös csillag az még hozzávetőlegesen sincsen a homlokzaton, de valahogy a por úgy ül meg a falon (kihagyja), hogy akár lehetne is, szóval a helye az megvan, és ez bőven elég. Pedig soha nem volt ezen vörös csillag se, meg más se, csak szép emberek, szép pózokban. A szimbólumok amúgy átalakulóban vannak. Mert az is elég nagy - még ha elbaszott - szimbólum is, hogy valami nincs ott, de ott lehetne. Hogy csak helye van, de beltartalma meg semmi, nuku, niksz. Pont mint nekem.

Kéz

A kezem - úgy értem mióta elértem jelenlegi ivarérettségem fokát - tipikus munkáskéz volt, és az még most is. Kiköpött olyan mint a régi papírhúszason azé a pasasé, aki egy búzakalásszal és egy kalapáccsal feszít, míg ágyékát a szocialista erkölcs okán egy drapéria takarja. Nemtelen, holott a munka nemesít. A felsőtestem soha meg sem közelítette drapériás munkásét, hajam soha nem mutatott olyan gondozottságot mint az övé. Hasonlóságunk a kezünkkel kezdődött és ott is ért véget. Sokszor gondolom, hogy ez a pasas most is van valahol, él, lakik, miegymás, kutyagumi, de kezében már megnyert közbeszerzési szerződést és kalasnyikovot tart, a frottír ágyékkötő az meg Dzsordzsó Armáni. Hogy semmi nem változik, csak a kűlcsíny.

A kéz az alig változik, a kéz az eleve el van rendelve, belé van oltva, hogy mit kell csinálnia, és általában csinálja is. Ha mást csinál az ember egy kézzel amire ki van találva annak soha nincs jó vége, a kudarc borítékolható, ha az illető kéz borítékolásra van tervezve. A kéz kezet mos, meg dolgozik szépen, ahogy a csillag megy. Semmivel nem kell törődnie a tulajdonosának. A kéz tudja mit csinál.

Volt egy kocsma a salakos mellett, és volt is valami száma, és hogy az Áfészé. Oda járt mindenki a téglagyárból akinek néminemű hajlama  volt az alkoholizmusra. Na azt Húszasnak hívták a vendégek és nem a száma miatt, mert az 3 jegyű volt. Húszasnak azért hívták, mert húsz forintból ott vidámmá lehetett tenni, vagy ha vidámmá nem is, de semmilyenné az egész világot. Mindezt elég rövid időn belül és olcsón. A Húszas emiatt mindig tömve volt, olyat tudott nyújtani amit akkor más semmi. A Húszas olyasmi lehetett akkor mint most az olyan televízió adók amelyek naphosszat teleshop hirdetéseket nyomatnak, és ahogy nézi az ember és nem érti és nem is akarja érteni. Nincs borzadás, nincs megfejtésre váró titok, csak langyos nyál a szájszegletben és a hétköznapok köde a szem előtt. Az egész Húszas olyan volt nekem mint egy kézmúzeum. A kezek megrepedezett pergamenek, rá van írva minden ami történt, és az is ami történni fog. Záróra előtt a vendégek a plafonon egy pontot bámultak már félrészegen, vagy a vibráló neon bűvölte el őket, vagy keresték azt aki teleírta az ő kezüket. Többször össze is szólalkoztak, hogy tán Isten lehet az, míg mások Parti Nagy Lajosra gyanakodtak, ugyanis alulról nagyon nehezen volt mindez megállapítható. Csak a szakáll volt biztos, de az frankóig menően.

A kezem el van fáradva. Ott kezdődik el minden elfáradás, a kézben, a kéz az ősforrása, onnan terjed el az egész testben a vérárammal, befészkeli magát könyökbe, alhasba, agyba. A szomorúság a fáradtság ágyasa. Ettől olyan szomorú a könyököm, az alhasam, az agyam.

Sic transit gloria punci

Egy pénztárosnő vonzalmával mit kezdjen az ember, ha nem pusziért csak puszedliért küzdi magát  holtig? A kedvenc ingem az látlelet, pörkölt szaft van a szív felett, és jó pap vagyok a boltig. Sic transit gloria punci. Így múlik el a pinák dicsősége.

Kupleráj

Ez a lakás egy kupleráj, bármit tehetek úgyse fáj, úgy ahogy másik lakások fájtak. Ebből a lakásból kiveszett a főbérlői szeretet, és kiveszett még annyi de annyi minden. Ebben a városban odavan, minden aminek nyoma van, és odavan az is ami végső soron nincsen. Odavan anya és apa, és Erzsike néni illata meg a többiek, akik soha nem is voltak. Az én fajtám az fajtalan, nekem a jószerencse is balra van, élőkkel ütik agyon az időt a holtak.

Erős elhatározás

Erős elhatározásból azt álmodni, hogy szüntelen csörög a telefonom. És nem fel venni. Azt se megnézni, hogy ki telefonál. Fontosnak lenni, hogy fontos fajsúlyos dolgokkal kelljen törődnöm, de nem akarni fontosnak lenni. És reggelre kimerültnek lenni mert egész éjjel csak azzal telt, hogy fontos telefonokat bonyolítottam. Egész éjjel csak a fantomcsörgések. Reggel az arcom sematikus lenyomata ott marad a párnán. Nem akartam lenni, de voltam. Erős elhatározásból.

Ha valaki eleddig azt hitte, hogy nem lehet Wittgenstein-él tömörebben az tévedett.

1.   Az emberek buták, erőszakosak és ostobák

1.1 Magyar ember evés közben nem beszél

A leírható világ

Ahogy van az egyik és van a másik, és hogy ennek értelme mi volna? - kérdezte az elefántot a bolha. De az elefánt okos volt, ravasz fickó és azt mondta; mi már régóta egymásból vagyunk csinálva, és...
A bolhának nem volt türelme hozzá, hogy e mondat végét kivárja. (Le kellett mennie kutyába)

Amikor az állandó ismétlődések okozta mérhetetlen unalomérzetem összetalálkozik a változásokra való képtelenségemmel, hát az nem lányregény. Minden más az.

A hentespult az egészen zavarba ejtő. Színigaz, a böllérek mögé ki vannak függesztve a jószágok metszeti képei, de engem az egész inkább egy óvodásoknak készült burda szabásmintára emlékeztet. Egy Dörmögö Dömötör húshagyó keddi mellékletére.
Aztán nem is hiszem hogy a dolgok - így szaggatott vonallal elválasztva - ilyen élesen különülnek el egymástól. Amit ezek az ábrák tanítanak, ez egészen bizonyos hogy lehetetlen. Az állati részek elnevezései szintúgy. (marha vádli vs. marhalábszár) Mosolyognak rám a hideg húsok, alvadnak köröttem a szakkifejezések. Egy korgó gyomorrá egyszerűsödöm amíg tart ez és elmegy magamtól az étvágyam. Az éhséget felváltja a részvét és a félelem. Önzés persze mindez, attól való rettegés, hogy hátha mégis igazuk van és tényleg minden olyan egyszerű, hogy véső soron megemészthetetlen. Hogy én is és bárki/bármi más is lerajzolható ilyen módon, és szaggatott vonalakkal felszabdalható hideg és élettelen objektum, életbizonyíték valóságágyon. Létlelet. Keserűségérzet, citrommal a szájban, dolce vita mellékízzel. A hentespult előtt, mögött, közte, benne, fölötte, alatta, előtte, utána mindenki halott hús csak. Bizarr, világon kívüli világ az egész, ahol mindig az éhség győz, ahol mindenki más csak vesztes. A világon nincs egyetlen dolog sem amit meg ne lehetne enni, de alig akad valami ami megérthető anélkül, hogy fel ne kellene zabálni.

*Egyszer gyerekként álmodtam egy henteseset. A Béke téri hatósági húsboltban ki volt akasztva a húskampóra nagyapám egyik lába. Fekete nadrágban, mamuszban lógott a sötétkék csempe előtt. Reggel el akartam mondani anyámnak mindent, de nem találtam a módját.*