sebtolvaj

Valahogy hétfőn reggel minden fülre akad, tapad valami. Valahogy mindenki mást szeretne hallani, mint amit sorsszerűen vagy éppen kevésbé úgy, de szánva van neki. Telefonok és/vagy szorakoztatóelektronikai segédeszközökkel andalítja magát aktív és inaktív, az apraja meg a nagy. Mi meg ott ülünk köztük, odasodornak valahogy a reggeleink, hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezt mi értjük igazán. Kapisgálunk. Adminisztrátorok sóhajtoznak öblöseket a kisföldalatti nyirkos járataiban, a sóhajok összegződnek, egyberagadnak, még jó hogy nem dugul el a járat, de még így is késik mindenki egy kicsit, csak pár percet. Negyed órát fejenként, de összegzve, a magyar nép tehát, minden teátralitástól mentesen, ma több hónapot késett. A mi fülünkre meg semmi sem tapad, tegnapi horzsolásokat veszünk szemügyre, mellkasi fájdalmaim okaire próbálunk fényt deríteni, így késés közben. Félig elkésve, félig sietve, hol izgatottan, hol közömbösen, de végső soron a mi kutyafuttáink olyan jámborak, hogy nem is kell rájuk se fülhallgató, se szájkosár. Nekem térkép a száj.  Nem tapad a fülünkre semmi, ( olykor-olykor egy száj, na ez már milyen) nem számíthatunk külső neszekre,  fáj a fejem, ha hazaérek algopirint veszek be. A földalatin visszafele már erjedni kezd az ott hagyott sok sóhaj, az alagútba veszve murcisodni kezd a lélek, bugyog a nagyvárosi cefre, a duna pedig jön, az mindiig jön. Elgondolom, ez sem más, ez az áradás mint itt a metróban a légáram. A német adminisztrátotok renden elfogalták állásaikat, most hömpölygött el ide a sóhajuk. Mert a németek, egészen biztos, hogy ilyen nagyot sóhajtanak reggelente.