Azt akartam mondani, hogy 5 éves akarok lenni. De valahogy 65-öt sikerült mondani, írni. Tán azért lehetett ez az elszólás, mert nem éppen vagyok kudarctűrőnek mondható és ez utóbbi még teljesíthető is. Az 5 az meg csak befele lehet, ha van olyan egyáltalán, hogy valami befele van.
Nincsen korérzetem, csak korom van. Jókora, felpüffedt és fáradt. A gyomromban lakik (a korom), reggelente megindul felfele, úgy mint a sav, de aztán visszamegy, lenyelem, letömöckölöm a helyére, mert úgy alakult, hogy az én volnék, minden pátosztól is mentesen. Kettős gyomorral is tudom emészteni magam, különösebb jóllakottság érzet nélkül. Mentáldiatetikusa vagyok magamnak. De korom lakik estére a körmöm alatt is, a felső fehér rész alá költözik bele, valami állott színű, sokszor definiálhatatlan szürkeség formájában szüremlik alá. Sokszor a fürdőszoba összes asszeszoárja sem elég. Én korom, én korom, én igen nagy korom.
Ami van, azt nem kötöm a koromra, ami nincs arra pedig szavam sem lehet.
Reggelente bátran félrebeszélek, aztán csodálkozom azon a vétagjaimon melyek már menthetetlenül hozzám tartoznak, le is reagálom őket, hogy a világ valós elemeinek halmazába tartoznak, de meglepődni már nem igazán tudok rajtuk. Eszembe jut a nevem, a nemem, a földrajzi koordinátám, szociális hovatartozásom, néhány babaolajszagú emlék és egy frotír törölköző. Megtanulni nem, de megszoktam én már lenni, belelaktam könnyeden magam magamba, pedig kilakni akartam mindig is, mert hát én a hazatérésből is legjobban a költözést szerettem, mert akkor mindig mndent be lehetett csomagolni újra meg újra. Úgy mint ha egyáltalán nem volna természetes a létezése. Nem csak fáradtságoknak fészket rakni, húsból meg csontból.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése