Kotorászni a régiben annyit jelent, hogy a fejem felett rajzolt gondolatbuborékok jelennek meg, amint a vitrin kortalan mocskát próbálom eltávolítani a kezemről. Sejj, az van abba írva - nem az, hogy éljen a szabadság, mert azom nincs, így hát inkább kivánom a pokolba - hogy talán annak a kis mikroporszemnek, triviálisan koszszemcsének utoljára talán Balázs Béla cipőjének a talpa nyújtott biztonságos menedéket, akkor még, amikor a menedék szónak volt valami jelentése, meg úgy általában Balázs Bélának. Még akkor is, ha soha nem is járt ott - elvben járhatott.
És akkor már kikerülhetetlen, hogy ne jöjjön szembe Márai és az ő kosza, és én most azon mesterkedem, szappannal és kefével, tehát földrajzi helyzetemhez mérten irtóra bátran, hogy ez az egész, valahogy csúszna le a város alá, bonyolult csőrendszereken által, ne látszana, ne akarna látszani, ergo: így lehetne egyszer és mindenporra tönkre tehetetlen.De a tehetetlen az mindig a mi vagyunk. A külön én-ek.
Azt is próbálom elképzelni amikor a fűszálat sem lehetet leejteni az előtérben (akkor még csak ilyesmire használták a füvet, lélekszámlálásra) Azt az időt, amikor még mindenkit, vagy legalább sokakat érdekelt az, hogy az a másik az micsoda, kicsoda és nem szüntelen azon fáradozott, hogy saját sajtót, saját tévét, saját mindent akarjon csinálni magának. (Önmegvalósító műhelyek harmincadja, valósítsd meg magad, még akkor is, az se baj, ha az önmegvalósítást önzésként értelmezed, neveltetésed okán. Merj nagynak lenni vagy harsánynak, merészeld elfelejteni, hogy kicsi vagy és szar, ha fizetsz, akkor képessé teszünk erre 120+áfa, gyári munkásoknak több, csókolom) Szabadság, itten hordozzák a hűlt helyed, ami a fejekben volt valaha. Ami meg lesz, azt a múlt úgyis belepi. Nem lesz meglepetés, lepődj meg rajta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése