Tételezd fel magadról, hogy van benned egy érintés. Ne egy eltett, rég megkopott éritésre gondolj a porosodó mentálalmanachodból amit valaha tévedésből kaphattál, mert jókor voltál jó helyen. Ne ilyenre gondolj, ne időket idézz most magadban, ne azt amikor akárhova fordultál is érintésbe botlottál. Olyanra gondolj csak, ami a tied. Olyanra amiről eltudod képzelni, hogy nem csak úgy lett, hanem hogy keletkezett, és benned vesztegel, és változik bár, de előre lehet tudni hogy marad. A te érintésed ez, és minden idegszáladdal tudod, olykor birtoklod is. Olyan ez a te érintésed, hogy pusztán csak azért létezik benned, mert valakinek szántad. Aztán most csak magadat szánod, mert ez az érintés, nem átruházható, és magad sem illetheted vele. Viszont szép szomorú szemeid lesznek tőle. Ott lesz benned mindvégig, és azt is szomorúan veszed lassacskán tudomásul, hogy végleg a nyakadon marad. Tételezd fel magadról, hogy méltó voltál magadra ezidáig, tételezd fel, hogy ezt most neked mondtam el, tételezd fel rólam, hogy mindössze magam is, egy feltételezés vagyok. És ne járj messze a valóságtól (arra itt vagyok én), de szabadíts meg magamtól (arra itt voltál te).

Annak az embernek ott a Baross téren, nagy fehér szakála volt és egy kopott aktatáskája, és arra meg mindenféle szentek újságból kivágott képei voltak felragasztva, tessék-lássék módon.(Azt hittük akkor, hogy ő hisz Istenben, de később mondta csak el, hogy inkább csak gondol valamit felőle) Aztán ezt a embert még mi láttuk Siófokon is egy nyáron, és azt mondta, hogy aludhatunk nála. Mert mi akkor olyan fiúk voltunk, hogy tökéletesen mindegy volt nekünk, hogy hol fekszünk le, és az se érdekelt volna, ha ébredésünk színhelye történetesen nem egyezik az előző színhellyel. Aztán ez a fura, fehérszakálas embernek volt néhány olyan szokása, hogy azt mondta, hogy ekkor és akkor menjünk ide meg oda, mert ő is ott lesz. És akkor mi rettenetes táskákba rámoltuk söreinket és mentünk oda ahova az ember azt nekünk megmondta. És mi olyan fiúk is voltunk ám, hogy azt gondoltuk ne menjünk gyalog, hanem vegyük igénybe a máv csomagszállító járgányát, amely mindőnket valami talányos gépre emlékeztetett a Süsü bábfilmből. És akkor mi azt gondoltuk, hogy ennyi bőven elégséges feltétel ahhoz, hogy azt mondhassuk: azonosak vagyunk a hasonlóak között. És azt az embert sem a kocsi nem érdeklete, és se az hogy már részegek vagyunk és amíg beszél, addig mi zörgünk az üres üvegekkel. Olyan volt, amilyet nem tudtunk elképzelni mi akkor, és ez minket zavarba hozott. De mi olyan fiúk voltunk, hogy reggelre belefújta a Balatonba a szél a sátrunkat, és rendőrök jöttek, bizonyos vasútállomáson történt randalírozások ürügyén. De mi olyan fiúk voltunk hogy angyalarcaink lettek, ha azt akartuk, és olyan megveszekedetten voltunk következetesek mint az ördög. a tagadásban. Az az ember, meg valahogy szelíd volt, és idegennek éreztük ezért, nem közénk valónak. De aztán amikor nála alhattunk, akkor láttuk a feleségét, az aktatáskányi életét, a Trabant 501 karosszériát, amin vastagon ült meg a tyúkszar, s így lett ez mindannyunknak meghatározó időélménye, és szégyenkezni szerettünk volna, a magunk okán, de mi csak akkor tudtunk szégyenkezni, ha utáltunk valakit. És akkor mi fiúk, ott valamit nem mondtunk ki azt hiszem, de azt mindörökre megfogadtuk. És mi olyan fiúk lettünk akik már ritkán mosolyognak, vagy ha mégis, rossz irányba, rossz időben, rossz hatásfokkal. Mi soha sem hittük, hogy ki lehet azt mondani hogy van helyünk - hisz azt sem nagyon értettük, hogy mi magunk vagyunk - de azt tudtuk, hogy azok közé tartozunk akiknek kiváltsága a képzelet. Mi azt is gondoltuk, hogy jogunk van mindent szétszedni, vagy összerakni, amikor B.J. ujját leszakította a hinta, mi azt gondoltok a sérelmezett hathatós segítségével, hogy mi azt az ujjat techokol rapiddal, secperc visszaragaszthatjuk. Ránk azt mondták, hogy nem lehet velünk mit kezdeni, mi azt akaruk , hogy ne kezdjenek velünk semmit. Mi ránk azt mondták, itt jönnek a különlegesek, pedig csak azt akartuk hogy figyeljenek ránk. Mi olyan fiúk vagyunk/lettünk akik azt szeretnék, hogy figyeljenek ránk, és akiket egyben az is zavar, ha figyelmével illet valaki. Mi olyan fiúk lettünk, hogy ha belenézünk egy szembe - már pedig nézünk - akkor abba rendre mi vakulunk bele. Mi nem tudunk dolgokat megragadni, mint ahogy elengedni sem, minket madzagon reptetnek dolgaink. Mert mi olyanok is vagyunk, hogy dolgaink vannak, hol titkosak, ezekről fecsegünk a legtöbbet, hol természetesen lágyak, ezekről hallgatunk leginkább. Mi gyakorlatilag bárkit szépnek vagyunk hajlandók elfogadni, ha azt hazudja egy kis ideig is, hogy nem vagyunk rútak és romlottak. Nekünk sok mindenre nem szokott kellő, szép szavunk lenni, mi gyakran azt mondjuk, hogy nem tudjuk magunk. Mi olyan fiúk vagyunk/lettünk akiket szeretni nem, mindössze elviselni lehet, ha éppen valakinek az eszébe jutunk. Mi csak azt is azért szeretjük, ha elfelejtenek, mert úgy véljük, emlékeztetünk valamire. Mi nem vagyunk se jók, se rosszak. Mi néha üzenünk, küldünk, törődünk, és eltörünk. Mi már nem ijedünk meg a saját ágyékunktól. Mi egy megváltozott viszonyrendszer logikája szerint mindig talpraesettek vagyunk. Mi képesek vagyunk a hallgatásokat is félreérteni. Mi olyanok vagyunk, hogy nem kár értünk. Azt hiszem, nekünk sajátunk a nyugtalanság. Mi akaratosak is vagyunk olykor, mi sokszor önkezünkkel akarjuk széttörni, amiról tudjuk jól, nélkülünk is szétfröccsen a kövön. Mi azt is épp oly természeteséggel vesszük tudomásul, ha szeretnek, mint azt ha észre sem vesznek. Minket, lehet érteni és nem érteni, tőlünk félni is lehet és lehet megijedni. Mi így vagyunk olyanok, hogy nem.
Basszákmegalássan.

Egyébiránt. Észrevehetően leszarom a blogot. Meg mindent is, aminek köze van hozzá, és majd mindennek köze van, és akkor hozzám is. Részrehajló eset. Szadizom a rohadékot. Mielőtt ö szadizna engem. Bilaterál-bipolár. Huhhhhhhhh. Egy kísértet szelleme járja be európ..., ezt a kevéske kis légköbmétert. A hiánya, az ő maga. Paradoxonba farigcsálok a bugylibicskámmal. Megpödröm a bajszomat, az olyan férfias. Tájszólok is, de csak halkan. Miért ||: Miért kell mindent kétszer megkérdezni? :||

Nekem lehet ez és lehet azt mondani. És én akkor csodálkozhatom, hogy nekem semmi sincs mondva. De ez azért nekem legyen mondva, több mint beletörődés. Nem tudom az okát miért érzem így de így érzem. Ahogy azt is, hogy a szeretésemmel is elemi hibáka vannak, úgy módszertanilag, úgy projekciójában (lsd: deákné vászna és a mozigépész esete a sóbányász lányával), mint nemes egyszerűséggel testnedveiben. Minden minőségnek látok, azt is ami nem az, azt is. Megveszekedett vagyok. Peremorientált. Az előbb meg olyan asztali áldásos design-ú kép formájában a fejemen koppant a tavasz, én is hímezett voltam, a tavsz meg pláne, de hát neki sajátja ez, a szép hímzett szöveg meg csak az volt felettünk-alattunk: "Az a legszebb a tavaszban, hogy nem kérdi, mi a fasz van". Aztán még volt egy videoklip, valakiről, aki nincsen. De ez már más tészta. Úgy értem a tányér se igazi.

Jön a riasztás a fejbe, villogó piros fény, és fülsiketítő lárma formájában. Az előző post-ra reagál a tudat, ösztönvezérelt  immunrendszere. Esténként kevesebbet kellene gondolkodnod, helyette mondjuk baszhatnál is. Ezt mondja nekem a megátallkodottja.

Este. Tegnap este jött az a szó a fejembe. Hogy életszakasz. Olyan formán jött, hogy meg is kérdezte rögtön, amit minden létező megszokott kérdezni a keletkezése pillanatában: ki vagyok? - mi vagyok? Nekem szegezni egy ilyen kérdést - aki felületesen ismer az is eltudja képzelni, milyen traumatikus ez számomra. De nem hagyott, nyaggatott, mint ahogy én is nyaggatok másokat, nehezen körvonalazható kérdéseimmel, hogy arra sejtett, de nem kivánt hallgatásokat, vagy plazmafelhőbe csomagolt válaszokat kapjak. Egyébként senki sem hibás, mindenki véletlenszerűen került oda ahol éppen van. Úgy ahogy a kávézacc rendeződik el, a szemcsék jelentősége eseti, de semmiképpen sem örök. De a szó, hogy élet-szakasz. Hogy mit nevezhetek én annak, lehet e merszem bármit is annak nevezni. Az életszakasz az valami olyan, amikor a telefonba az ember egy számot vezet bele, majd máskor a Z betűhöz lépked a telefonkönyvben és kitörli. A kettő között eltelt idő, az,...az az életszakasz. Aztán az is életszakasz, hogy az év egy nagyon is meghatározott pontjáról azt gondolod, hogy akkor nagyon is nagyon jó volt neked, de kiderül, hogy csak ártottál magadnak. Amikor az hiszed értenek, és aztán ráébredsz, hogy nem vagy érthető. Hogy teát kortyolsz és édesnek érzed, de később szétmar, ugyanaz a valami, vagy a hiánya. Hogy aki van, és ezért még hálát is mernél érezni, (bár se sem tudni pontosan, kinek vagy adós), az valójába csak félig van, és aztán nem lesz, teljesen. Ez a 3 pontos életszakasz. Nem csodálkozom, hogy nem értem. Nem csodálkoznék azon sem, ha nem akarnám, szeretném érteni. Elhömpölyög a tél, de ott marad a kopott cipőn a nyoma,ezér veszélyes leszegett fejjel végigmenni a városon. Egyet se félj, ezt mondogatom magamnak, ami van, ami lesz, fél lábon, láb nélkül is kibírod. Békétlen vagy, a keveset mindig elfelejted megköszönni. Neked sütemények kellenek, porcukorral, és óriás habok. Messziről nézed a sóbányász lányát és megveszekedettül jó a szemed. Nincs jogod kimondani, tehát csak gondolod: rövidlátó. Aztán már magadat sem érted. E kép, hasonulsz vele. Kiélezett intimitás, naja.

Vágyak kötöznek - és végül nem ismersz magadra.
Torzulat leszel, ott ahol lágy ívekre mozdul a figyelem.
Aztán az jut eszedbe, hogy a lágy szó az agresszív.
Aztán meg az, hogy irígységed mondatja csak veled,
mert nem férsz a lágynak a közelébe, kivet.
Aztán még eszedbe jut valami, de hallgatsz.
Utánozol, ezzel nyugatatod magad, hogy
tanulékony vagy.
Pedig csak törődsz abba a valamibe.
Bele.
Erősen vérzel.
Tamponálsz egy talponállóban.
Legyszívesebben okádnál,
de már nem tudsz annyit inni.
Komolyon elgondolkodsz azon,
hogy felhívj egy bérgyilkost
és pontos személyleírást adj
magadról.

Amikor azt mondtam: én lendülni akartam. Akkor komolyan beszéltem.
Szétmegy a fejem.

Minek magyarázzam, milyen az amikor a koponyában 3 évesek a szemgolyók és lekaparod az ablaküvegről a jégvirágot és az udvaron disznót perzselnek. Az arcán földöntúli vigyort látsz. Kellőképpen gonosz vagy, hogy ezt el is hidd magadnak. Soha se neki. Minek is magyarázzam, hogy 5 éves a lábad és a sárban tipegsz, és az okoz örömöt ahogy a massza a lábujjaid között átsiklik, újra meg újra. Ezek nem kategóriák, mindvégig azt hitted ezekről, hogy ezek a fontos dolgok. És azt kérdezed most, hogy minek is magyarázzad, de álság ez, mert igen is magyaráznád, és igen is magyarázod. Megvannak az eszközeid, és nem válogatsz közöttük, pedig nem is olyan rég még finnyásnak gondoltad magad. Minek magyarázzam azt, hogy azt mondta a rokonság egyik tagja a 10 éves fejednek, hogy kényes vagy, és neked egy fehér ló jutott erről eszedbe, hát dícséretnek vetted. Minek is magyarázzam, hogy nekem muszáj az hogy magyarázzak valakinek, vagy magyarázzon nekem valaki. Mesélni. Én azt hittem, hogy ez baromi egyszerű, és most látom csak, hogy nem az. Mit magyarázzam, nekem a gyerekkorom olyanra sikerült, hogy a boldogság az alapállapot volt. Azért azt most elmondom, hogy mégsem érzem igaznak. Nincs. Röviden ennyi. Lehet okfejteni, lehet megbántódni, lehet mindenfélé logikai sántításokba bonyolódni, a vége számít csak. Az számít csak, az az egyetlen egy, hogy : nincsen. Elviselhetetlenné az a tudás teszi, amivel pedig azt tudom hogy: van.

A megoldás mindig közel van. Én vagyok az aki mindig távolodik. No, ez nem személyes választás, belemodósok abba, amitől iszonyodom. Amikor N azt mondja, hogy hoppá, akkor még azt is gondolom, lehetne futni ki. A világból, vagy honnan. Úgy mint F. De aztán azon kapom magam, hogy csak f. Mégkésőbb f. N mindvégig N-ek látszik, és nem tudni van e baj, vagy ez így van és kész. Most is gondolok valamire. Most is gondja van rám; a valaminek. A megoldás messze van, én vagyok az aki közel merészkedett. N em rossz, csak rossz helyre keveredett. Elvileg bármi lehetett volna egy mondatbaN. Az a véletlen műve, hogy pont lett. Valaminek a lezárása.Egy ki sem mondotton pont. Annak a valaminek, amit nem értek, nem érzek, nem tudok. Libabőrös a szívem. Megmacskásodott a lelkem. Állati.

Azért mert úgy teszek, mint aki nem veszi észre, azért látom ám;
CSAL A NAP.

Halva születtem. De a halvát szeretem. Mert édes.
Kigyó, kígyó, kigyógyulok, és megtudom mit jelentek.

Nézd milyen elhasznált a blogod. Nézd milyen elhasznált vagy te is. Nézd milyen elhasználtak azok is kiknek figyelmét remélheted. Nézd milyen elhasznált a géped. Nézd milyen elhasznált az arcod, a szemed, a kezeid, a mellékveséd, a farpofád. Nézd milyen elhasználtak a gondolataid, és az is amit érzel. Nézd csak milyen elhasznált az a lerágott csont, és elhasznált az a kutya is már, elhasznált fény ami bezuhan, az elhasznált padlóra. És milyen elhasznált az a sok régi kép az elhasznált istenverte koponyádban, ez minden elhasznált vagyonod.És milyen elhasználtak azok is, akik használtak téged, és milyen használt lettél, míg merészeltél használni másokat.
Aki elhasznált engem, azt is használják, és én is használok használtakat, használt az ajtó, használt a kulcslyuk, használt titkokon, használt lakat. A sziget is használt, de még lakatlan, használt a tenger,s az üvegpalack, üzzenék egyet mint aki tudja, nem lehetsz néma, használt ha vagy. És itt van az idő, ami úgy is használ, és ágyad is használ, vagy te használod őt. Én azt Istent már olyannak képzelem, mint egy gőzölős vasalót, egy gyerek kezében.

E nép átkot hordoz magán. Nem valami gigantikus kéz tette rá ezt az átkot, hanem az a nép ezt az átkot valamiért magára vette, azt hogy miben bízott, nos azt már e feledés fedi el. És itt vagyok én is, magamban, a véletlenszerűen, a teljesből kiszakadott, és én is érzem magamban az átkomat. Hogy messzire látok el, ha úgy van kedvem, s hogy a karomat pedig e viszonyrendszerben túlontúl rövidnek találom. Hogy tapasztalom azt, ami megérteni képtelen vagyok, s hogy sokszor és sokat akarom érezni az érezhetetlent. Idegen ölekbe hajtani a fejet. Hogy elidőzik a szemem néhány részleten, hogy közösséget vállalnék azzal, amihez nem lehet közöm. Titkok közelébe férni, ismeretlent kutatni, végesnek érezni magam végtelenben. Egy mozdulatnak jelentőséget tulajdonítani. Ilyen átkaim vannak. Egyszer egy nő hajába fúrtam az arcomat (az ölébe nem engedte) és beleragadtam. Nincs többé korpa, csak én. Ez nem győzelem, ez nem vesztés. Ez a semmi, abban a pillanatban megörökítve, ahmikor magára ismer bennem. Egy fotó, csak ennyi. Delete.

Van egy pont. Egy adott referenciapont ez, nevezzük így. S hogy mi a referenciapont? Hát az, amihez képest a dolgok jók vagy rosszak, szépek vagy rondák, jobbra vagy balra vannak, világosak vagy sötétek. Na, erről a pontról nézve én nem létezem. Bámulom ezt a pontot, pedig a pont sincs és én sem vagyok. Ez a pont az egyetlen ami biztos, ha nem lenne még el is tévednék. De ez is csak önzés, mert úgysincs merszem eltévedni, tudom, az a pont sose jönne utánam. Egy őszinte pont, megmondta. Kerek-perec. Nekem az édes, neki a sós. Az esete. És csak bámulom, ezt a nemlétező fontos pontot és félrebeszélek, magamnak. Pontatlanul.

Projekt (lágy) ívű post

Valaki azt kérte, hogy írjam be ide, azt hogy nyávog, nyöszörög, fájlalódik, sérelmez, békétlenkedik, többé és kevésbé sajog.  Mert, hogy beteg, és hogy egyedül van. És hogy valamelyik elmúlhatna igazán már róla. Vagy az egyedüllét, vagy a betegség. Biztos azt hiszi, hogy én értek az ilyen dolgokhoz. Pedig nem értek, elég nagy ténytáram van, régmúltból, közelmúltból, szóval sorolhatnám összes fiaskóimat. De most nem ez az érdekes, és nem is számít. Szerintem én ehhez baromira nem értek, de hátha segít, beírom, mert az hogy valamiben nem hisz az ember, az nem azt jelenti, hogy ne is szeretné. Így vagyok ezzel, de én már olyan kevés dologban hiszek, abban is nagyon ritkán, vagy soha.

Ennek a post-nak semmi köze Szemlédy Andráshoz

Végül is szörnyetegek vagyunk, és nincs ránk magyarázat.

A nyár majd könnyű lesz és lenge, bársonnyal fog üzenni, s ha elébem térdel egy alkonyon, hallani fogja ahogyan álmodik a gyomor, miközben hangtalan elélvezek. Vagy kifordul abból, ami. Vagy kifordulok. Nincs több lehetőség. Világdivat.

"Nagy levegő, kis lendület"
- a Gravitáció Tours szlogenje -

Egy tsunami lett reggelre a fejemben. Tompa vagyok, akárcsak Mihály. A szemem valahogy olyan lett mostanra, mint ha Fenyő Miklós és Yoda szemeit keresztezték volna, és a klónozás közben egy malac volt a porszem a gépezetben. Hamarosan el kell tépnem az életerő boltba, kis nehézség a nagyban, hogy fogalmam sincs hol van, mert annyi biztos csak, hogy sose ott van ahol sejdítem. Mindenféle életerő érdekel pedig, ipari életerő, háztartási életerő, funkcionális és dekoréleterő, egyszemélyes és többszemélyes, hagyományosan sós, vagy magyaros, egyszer használható életerő (eldobható, nohiszen), négyrétegű életerő, extrawinter életerő, életerő light, mentolos életerő, leértékelt, akciós életerő, tesco gazdaságos életerő. Dunán inneni és dunántúli életerő. Úniós életerő, diktatórikus életerő, gömbölyű, szögletes, tömör és üreges életerő. Soft életerő, szaft életerő, életerő pikáns szószban, életerő Pékn módra. Aztán jó nekem a bipoláris életerő, de a neurasztén életerő is megteszi, az életerő light breeze, 15 vagy 45 mg-os életerő. Korhatár nélküli életerő, csak 18 éven felülieknek életerő, Használt és second hand életerő. Mosott , vasalt, dinsztelt, resztelt, párolt életerő. Fekete, törökös életerő. Baráti, kollegális, rokoni, vérségi, szerelmi, jószomszédi életerő. Megakarom zabálni a világot, vitálgombócartúr akarok lenni. Nem leszek. Fáj a fejem, benne új univerzumok keletkeznek, feketelyukak és óriás törpék. Most veszem észre csak, homloklebenyem alatt ott gugol már maga Ságvári Endre. Meg kell találnom ezt a boltot. Kel és kész, nincse ezen semmit se magyarázni. A minőség mindegy, csak kedves legyen a kiszolgálás.

Más testi kínok: farpofámból az izomzat ismeretlen helyre távozott, személyleírás: nincsen. Vélhető tartózkodási hely: nincsen. Kérjük a lakosságot, ha egy elszabadult, gyanúsan viselkedő, farpofának látszó farpofát lát, ne tanusítson ellenállást, hanem értesítse a farpofaelhárítókat, vagy a rendőrséget. Köszönjük.

(Közép-hosszú-távú-tervek)? - zárójeles post kérdőjellel, a' la faszomsetudja

A zsebembe pakolom a következő kellékeket, úgy mint Haribo Primavera (2 tasak), Haribo Gummibear(500 grammos kiszerelés), Haribo Pfirschif ( szintén 2 tasak) és elmegyek valami fővárosba, nem feltétlenül ragszkodom kapott hazáméhoz. Mindegy. Ott elmegyek valami forgalmas helyre, ott sétálok és majszolódom, jobbomra, vagy balomra kerítek valami társaságot, és beszélek majd szakadatlan, hogy valami, valamicske, egy kevés történt. S hogy olyan abszurd, hogy ha nem a saját szememmel láttam volna mindezt, tán el sem hinném, ezt is mondanám. Kiönteném magam az útra, aztán leülnék a duna partra (ez némileg behatárol) és ott is csak majszolnék, hagynám persze hogy a nyár szaggasson, ahogy csak bír. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy én félek a nyártól, épp azzal az erővel teszem, mint amivel áhítani van bátorságom. Úristen, két éve nem volt nyár, se ilyen, se olyan, se semmilyen. Félek attól, hogy két éves nyaratlan leszek. Pedig én vagyok az, akinek a kettő az sok. Az nagyon sok. Ha úgy veszem, az elviselhetetlent viselem el, és nem érzem erősnek magam tőle.

Mono(tone) post

Para - frász is.

Mit akarok? Mit szeretnék? Mit akarhatok? Mit szerethetek? (Csak is azt amit más is szerethet, egymást determinálja e kettő, csipkebokor,) A tél se tudja mit kezdjen magával, szürke egén toxikus anyag nyüzsög és a fejembe lövi. Jó fej vagyok. És nem csak a reggeli fény miatt idéződik ez belám, nem a paplan redőzetén játszó árnyékok, hanem valahogy már hiányoznak a legyek. A bosszantó legyek, amikor reggel arra kell ébredj, hogy orrodon folyik a rovardisputa.(Felületnek bővében vagyok, és kancsalítnak a malacszemek) Mégis, kezdenek hiányozni, úgy mint a túlélés bajnokai, a valamire emlékeztetők, egyszer és mindenkor a maguk módján szépek. Szivárványos szárnyak, szőröslábú tündérek. Ezek a reggelek, amikor undorodva magadba veszel és utaznál, fekve. És ott is teremsz hamarost az érdi nyaraló tetején, fellógtál, szönyeget is vittél, hogy hanyatt fekhess, feletted a szokásos cirkuszi sátor mélykék ponyvája és rajta a lyukak, és a tűfények. Előtted van a kisgöncöl, hogy benned mi van akkor arról még semmi sem árulkodott. De előtted voltak Százhalombatta fényei, amiről azt képzelted, valami titkos űrtelep, így hát megjegyezted. Biztos nem tudtad, hogy minek az okán de megjegyezted a képet, azt se tudtad, mi az hogy egzakt, de ha tudtad volna, bizonyosan azt mondod: ez nem az. Felsőbb parnacsra jegyezted meg, nem törődve azzal, hogy lesz e rá szavad, és hogy lesz e hozzá fül arra sem volt gondod. Gondtalan voltál, és nem érezté lhálát emiatt magadban. Mert ez akkor még nem volt kérdés. Minden ártatlanul tűnt romlatlannak és egyszerűnek. Egyszerre volt minden, a volt, a van, a lesz, és senki ne kért rá, hogy ebbe beleroppanj. Elbújtál, bíztál benne, valaki megtalál majd, és aztán magában elrejt.Játékos idők... Mint ahogy arra sem kért senki, hogy gyűjtsd csak a képeket. Arra sem kért, hogy megmutasd. Pedig sok már a kép, és koptat belül a felgyülemlett. Minden jelentés nélkül, tárolódnak. Divatos képek. Anyád kontya a Május 1 parkban. Aztán amikor árokszálláson betörted egy reggelen az ablakot, mert amikor felébredtél a mami már elment a piacra és egyedül voltál. Illetve nem voltál, de úgy érezted magad. Nézted a véredet, még sírni is elfelejtettél, bátorságodon, aztán meg nem is volt kinek. Neked szükséged volt arra, hogy visszaigazolást nyerjen, az hogy: vagy. És voltak akik erre örömmel voltak hajlandóak. Nem kellet fizetned figyelmükért, szeretetükért. A képek közt beragadva ott bújik most is Kasza Juszti, Laci bácsi, Papsajt, Etel, Fülekiné, Nemoda Laci bácsi, a pannónia motor, a kubikos taliga, egy kép aminek a hátuljára egy név volt írva, az hogy Strasszer Géza. Papsajt buzdított, próbáljam meg elolvasni fordítva, és sikerült. Az ecetfán a napba hunyorogni, aztán cavintonos üvegcsébe gyűjteni, lepkéket és méheket. A kukoricagóré mellett a tyúkokat lepisilni, hogy helyre álljon a világ rendje, tudtalan tán ez volt a cél. Így játszani el a reggeli ébredést, egészen addig míg a legyek legpimaszabbika végleg ki nem csal az ágyból, félig ő is a lenti világból andalít. Még megkapaszkodsz, a kútba, amibe egy egész kenyér esett bele és felpuffadt mint egy vizihulla, nagyapa miteszerjei, amiket vasárnap a küszöbön űlve nyomtál ki, aztán másnap kaptunk egy táviratot, és anyád a semmibe bámult. Akkor érezted először azt, hogy félni kell, de nem lehet tudni pontosan, hogy mitől. Aztán levágattad a hajad, mert két lány kinevetett a játszótéren. Aztán már bosszant a légy, és te is bosszantod magad, a hiábavaló képeid miatt. Aztán megint elhatározod, hogy ma már aztán hajat mosol, de képtelen vagy rá, már harmadik hete. Pszichések az okaim, de lilák. Ha kimegyek az utcára, nem embereket látok, érdekeket, szándékokat, vagy mindezek hiányát. Nagyritkán, pulóver alatt alvó melleket.

Olyan szűz a lőlapod, hogy az'se mondod; 'nőnapot.

Hagyjatok emberek, nem énekelek,
holnap majd talán lehet.