sebtolvaj

Annak az embernek ott a Baross téren, nagy fehér szakála volt és egy kopott aktatáskája, és arra meg mindenféle szentek újságból kivágott képei voltak felragasztva, tessék-lássék módon.(Azt hittük akkor, hogy ő hisz Istenben, de később mondta csak el, hogy inkább csak gondol valamit felőle) Aztán ezt a embert még mi láttuk Siófokon is egy nyáron, és azt mondta, hogy aludhatunk nála. Mert mi akkor olyan fiúk voltunk, hogy tökéletesen mindegy volt nekünk, hogy hol fekszünk le, és az se érdekelt volna, ha ébredésünk színhelye történetesen nem egyezik az előző színhellyel. Aztán ez a fura, fehérszakálas embernek volt néhány olyan szokása, hogy azt mondta, hogy ekkor és akkor menjünk ide meg oda, mert ő is ott lesz. És akkor mi rettenetes táskákba rámoltuk söreinket és mentünk oda ahova az ember azt nekünk megmondta. És mi olyan fiúk is voltunk ám, hogy azt gondoltuk ne menjünk gyalog, hanem vegyük igénybe a máv csomagszállító járgányát, amely mindőnket valami talányos gépre emlékeztetett a Süsü bábfilmből. És akkor mi azt gondoltuk, hogy ennyi bőven elégséges feltétel ahhoz, hogy azt mondhassuk: azonosak vagyunk a hasonlóak között. És azt az embert sem a kocsi nem érdeklete, és se az hogy már részegek vagyunk és amíg beszél, addig mi zörgünk az üres üvegekkel. Olyan volt, amilyet nem tudtunk elképzelni mi akkor, és ez minket zavarba hozott. De mi olyan fiúk voltunk, hogy reggelre belefújta a Balatonba a szél a sátrunkat, és rendőrök jöttek, bizonyos vasútállomáson történt randalírozások ürügyén. De mi olyan fiúk voltunk hogy angyalarcaink lettek, ha azt akartuk, és olyan megveszekedetten voltunk következetesek mint az ördög. a tagadásban. Az az ember, meg valahogy szelíd volt, és idegennek éreztük ezért, nem közénk valónak. De aztán amikor nála alhattunk, akkor láttuk a feleségét, az aktatáskányi életét, a Trabant 501 karosszériát, amin vastagon ült meg a tyúkszar, s így lett ez mindannyunknak meghatározó időélménye, és szégyenkezni szerettünk volna, a magunk okán, de mi csak akkor tudtunk szégyenkezni, ha utáltunk valakit. És akkor mi fiúk, ott valamit nem mondtunk ki azt hiszem, de azt mindörökre megfogadtuk. És mi olyan fiúk lettünk akik már ritkán mosolyognak, vagy ha mégis, rossz irányba, rossz időben, rossz hatásfokkal. Mi soha sem hittük, hogy ki lehet azt mondani hogy van helyünk - hisz azt sem nagyon értettük, hogy mi magunk vagyunk - de azt tudtuk, hogy azok közé tartozunk akiknek kiváltsága a képzelet. Mi azt is gondoltuk, hogy jogunk van mindent szétszedni, vagy összerakni, amikor B.J. ujját leszakította a hinta, mi azt gondoltok a sérelmezett hathatós segítségével, hogy mi azt az ujjat techokol rapiddal, secperc visszaragaszthatjuk. Ránk azt mondták, hogy nem lehet velünk mit kezdeni, mi azt akaruk , hogy ne kezdjenek velünk semmit. Mi ránk azt mondták, itt jönnek a különlegesek, pedig csak azt akartuk hogy figyeljenek ránk. Mi olyan fiúk vagyunk/lettünk akik azt szeretnék, hogy figyeljenek ránk, és akiket egyben az is zavar, ha figyelmével illet valaki. Mi olyan fiúk lettünk, hogy ha belenézünk egy szembe - már pedig nézünk - akkor abba rendre mi vakulunk bele. Mi nem tudunk dolgokat megragadni, mint ahogy elengedni sem, minket madzagon reptetnek dolgaink. Mert mi olyanok is vagyunk, hogy dolgaink vannak, hol titkosak, ezekről fecsegünk a legtöbbet, hol természetesen lágyak, ezekről hallgatunk leginkább. Mi gyakorlatilag bárkit szépnek vagyunk hajlandók elfogadni, ha azt hazudja egy kis ideig is, hogy nem vagyunk rútak és romlottak. Nekünk sok mindenre nem szokott kellő, szép szavunk lenni, mi gyakran azt mondjuk, hogy nem tudjuk magunk. Mi olyan fiúk vagyunk/lettünk akiket szeretni nem, mindössze elviselni lehet, ha éppen valakinek az eszébe jutunk. Mi csak azt is azért szeretjük, ha elfelejtenek, mert úgy véljük, emlékeztetünk valamire. Mi nem vagyunk se jók, se rosszak. Mi néha üzenünk, küldünk, törődünk, és eltörünk. Mi már nem ijedünk meg a saját ágyékunktól. Mi egy megváltozott viszonyrendszer logikája szerint mindig talpraesettek vagyunk. Mi képesek vagyunk a hallgatásokat is félreérteni. Mi olyanok vagyunk, hogy nem kár értünk. Azt hiszem, nekünk sajátunk a nyugtalanság. Mi akaratosak is vagyunk olykor, mi sokszor önkezünkkel akarjuk széttörni, amiról tudjuk jól, nélkülünk is szétfröccsen a kövön. Mi azt is épp oly természeteséggel vesszük tudomásul, ha szeretnek, mint azt ha észre sem vesznek. Minket, lehet érteni és nem érteni, tőlünk félni is lehet és lehet megijedni. Mi így vagyunk olyanok, hogy nem.
Basszákmegalássan.