sebtolvaj

Minek magyarázzam, milyen az amikor a koponyában 3 évesek a szemgolyók és lekaparod az ablaküvegről a jégvirágot és az udvaron disznót perzselnek. Az arcán földöntúli vigyort látsz. Kellőképpen gonosz vagy, hogy ezt el is hidd magadnak. Soha se neki. Minek is magyarázzam, hogy 5 éves a lábad és a sárban tipegsz, és az okoz örömöt ahogy a massza a lábujjaid között átsiklik, újra meg újra. Ezek nem kategóriák, mindvégig azt hitted ezekről, hogy ezek a fontos dolgok. És azt kérdezed most, hogy minek is magyarázzad, de álság ez, mert igen is magyaráznád, és igen is magyarázod. Megvannak az eszközeid, és nem válogatsz közöttük, pedig nem is olyan rég még finnyásnak gondoltad magad. Minek magyarázzam azt, hogy azt mondta a rokonság egyik tagja a 10 éves fejednek, hogy kényes vagy, és neked egy fehér ló jutott erről eszedbe, hát dícséretnek vetted. Minek is magyarázzam, hogy nekem muszáj az hogy magyarázzak valakinek, vagy magyarázzon nekem valaki. Mesélni. Én azt hittem, hogy ez baromi egyszerű, és most látom csak, hogy nem az. Mit magyarázzam, nekem a gyerekkorom olyanra sikerült, hogy a boldogság az alapállapot volt. Azért azt most elmondom, hogy mégsem érzem igaznak. Nincs. Röviden ennyi. Lehet okfejteni, lehet megbántódni, lehet mindenfélé logikai sántításokba bonyolódni, a vége számít csak. Az számít csak, az az egyetlen egy, hogy : nincsen. Elviselhetetlenné az a tudás teszi, amivel pedig azt tudom hogy: van.