sebtolvaj

E nép átkot hordoz magán. Nem valami gigantikus kéz tette rá ezt az átkot, hanem az a nép ezt az átkot valamiért magára vette, azt hogy miben bízott, nos azt már e feledés fedi el. És itt vagyok én is, magamban, a véletlenszerűen, a teljesből kiszakadott, és én is érzem magamban az átkomat. Hogy messzire látok el, ha úgy van kedvem, s hogy a karomat pedig e viszonyrendszerben túlontúl rövidnek találom. Hogy tapasztalom azt, ami megérteni képtelen vagyok, s hogy sokszor és sokat akarom érezni az érezhetetlent. Idegen ölekbe hajtani a fejet. Hogy elidőzik a szemem néhány részleten, hogy közösséget vállalnék azzal, amihez nem lehet közöm. Titkok közelébe férni, ismeretlent kutatni, végesnek érezni magam végtelenben. Egy mozdulatnak jelentőséget tulajdonítani. Ilyen átkaim vannak. Egyszer egy nő hajába fúrtam az arcomat (az ölébe nem engedte) és beleragadtam. Nincs többé korpa, csak én. Ez nem győzelem, ez nem vesztés. Ez a semmi, abban a pillanatban megörökítve, ahmikor magára ismer bennem. Egy fotó, csak ennyi. Delete.