Mit akarok? Mit szeretnék? Mit akarhatok? Mit szerethetek? (Csak is azt amit más is szerethet, egymást determinálja e kettő, csipkebokor,) A tél se tudja mit kezdjen magával, szürke egén toxikus anyag nyüzsög és a fejembe lövi. Jó fej vagyok. És nem csak a reggeli fény miatt idéződik ez belám, nem a paplan redőzetén játszó árnyékok, hanem valahogy már hiányoznak a legyek. A bosszantó legyek, amikor reggel arra kell ébredj, hogy orrodon folyik a rovardisputa.(Felületnek bővében vagyok, és kancsalítnak a malacszemek) Mégis, kezdenek hiányozni, úgy mint a túlélés bajnokai, a valamire emlékeztetők, egyszer és mindenkor a maguk módján szépek. Szivárványos szárnyak, szőröslábú tündérek. Ezek a reggelek, amikor undorodva magadba veszel és utaznál, fekve. És ott is teremsz hamarost az érdi nyaraló tetején, fellógtál, szönyeget is vittél, hogy hanyatt fekhess, feletted a szokásos cirkuszi sátor mélykék ponyvája és rajta a lyukak, és a tűfények. Előtted van a kisgöncöl, hogy benned mi van akkor arról még semmi sem árulkodott. De előtted voltak Százhalombatta fényei, amiről azt képzelted, valami titkos űrtelep, így hát megjegyezted. Biztos nem tudtad, hogy minek az okán de megjegyezted a képet, azt se tudtad, mi az hogy egzakt, de ha tudtad volna, bizonyosan azt mondod: ez nem az. Felsőbb parnacsra jegyezted meg, nem törődve azzal, hogy lesz e rá szavad, és hogy lesz e hozzá fül arra sem volt gondod. Gondtalan voltál, és nem érezté lhálát emiatt magadban. Mert ez akkor még nem volt kérdés. Minden ártatlanul tűnt romlatlannak és egyszerűnek. Egyszerre volt minden, a volt, a van, a lesz, és senki ne kért rá, hogy ebbe beleroppanj. Elbújtál, bíztál benne, valaki megtalál majd, és aztán magában elrejt.Játékos idők... Mint ahogy arra sem kért senki, hogy gyűjtsd csak a képeket. Arra sem kért, hogy megmutasd. Pedig sok már a kép, és koptat belül a felgyülemlett. Minden jelentés nélkül, tárolódnak. Divatos képek. Anyád kontya a Május 1 parkban. Aztán amikor árokszálláson betörted egy reggelen az ablakot, mert amikor felébredtél a mami már elment a piacra és egyedül voltál. Illetve nem voltál, de úgy érezted magad. Nézted a véredet, még sírni is elfelejtettél, bátorságodon, aztán meg nem is volt kinek. Neked szükséged volt arra, hogy visszaigazolást nyerjen, az hogy: vagy. És voltak akik erre örömmel voltak hajlandóak. Nem kellet fizetned figyelmükért, szeretetükért. A képek közt beragadva ott bújik most is Kasza Juszti, Laci bácsi, Papsajt, Etel, Fülekiné, Nemoda Laci bácsi, a pannónia motor, a kubikos taliga, egy kép aminek a hátuljára egy név volt írva, az hogy Strasszer Géza. Papsajt buzdított, próbáljam meg elolvasni fordítva, és sikerült. Az ecetfán a napba hunyorogni, aztán cavintonos üvegcsébe gyűjteni, lepkéket és méheket. A kukoricagóré mellett a tyúkokat lepisilni, hogy helyre álljon a világ rendje, tudtalan tán ez volt a cél. Így játszani el a reggeli ébredést, egészen addig míg a legyek legpimaszabbika végleg ki nem csal az ágyból, félig ő is a lenti világból andalít. Még megkapaszkodsz, a kútba, amibe egy egész kenyér esett bele és felpuffadt mint egy vizihulla, nagyapa miteszerjei, amiket vasárnap a küszöbön űlve nyomtál ki, aztán másnap kaptunk egy táviratot, és anyád a semmibe bámult. Akkor érezted először azt, hogy félni kell, de nem lehet tudni pontosan, hogy mitől. Aztán levágattad a hajad, mert két lány kinevetett a játszótéren. Aztán már bosszant a légy, és te is bosszantod magad, a hiábavaló képeid miatt. Aztán megint elhatározod, hogy ma már aztán hajat mosol, de képtelen vagy rá, már harmadik hete. Pszichések az okaim, de lilák. Ha kimegyek az utcára, nem embereket látok, érdekeket, szándékokat, vagy mindezek hiányát. Nagyritkán, pulóver alatt alvó melleket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése