"Arra is szeretnélek megtanítani, hogy ha nincs a világban érvényes etikai rend, mire érdemes gondolnod, ha találkozol valakivel, aki azt mondja: szeret. Arra, hogy nem mondott semmit, csak illedelmesen tátogatta a száját. Szeretne tőled valamit, ezt mondta pontosabban. Jó esetben azt sem tudja mit szeretne. Lehet, hogy jót akar, de egy szerelmi kapcsolathoz az önmagában kevés."

Kornis Mihály - Aki szerelmet hazudik

Levél magamhoz.
Kedves,... hogy is nevezzelek - ismeretlen katonám, tündérfalatom (te torkon megakadt mócsing). Arra szeretnélek figyelmeztetni, hogy el ne hidd, hogy van, mert nincsen. A viszonylagost lehetőség szerint ne keverd össze a kizárólagossal, onnan t.i. nem igen van visszafele út. De ha már mégis, akkor se. Ahogy így elnézlek, azt látom, hogy téged tenyérre lehet kenni, és természeted is arra hajaz, hogy gyakrabban pofára, úgy mint a vajas. De minek? Az a legnagyobb bajod, hogy váratlan időpontokban,...megnyájasulsz, pedig belátásom szerint, csak aljas vagy. Ez mindennek a teteje, az aljad. Azt tanácsolnám, hogy amikor indokolatlanul könnyűnek érzed magad, akkor hagyd a picsába ezt a nehéz a szívem érzést, mert akkor a legüresebb. Nincs is olyanod -tudhatnád - csak úgy tesz. Menthaszív, ha kapar a torok, az meg csak duma, hogy van anna aki örök, inkább csak monoton körök. Egyik lázad itt, a másik ott.
Amikor felkelsz - a körülményektől függően - lehetőleg ne kelj fel. És a legfontosabb. Ne tégy úgy, ne mutasd magad úgy, mint aki van, mert nincsen. Tükör kérdése az egész, majd egyszer bebizonyítom, ha lesz hozzá nekem, vagy másnak kedve, ha kell olyan. Ne siess, már réges rég le vagy késve. Semmiről. Mindenről. Magadról. Másról. Az emberversenyben nincsen vigaszág, ahova vergődj. Javasolni tudnám a gravitációt, abban a néhány másodpercben például pont és csak az lehetne amit szeretnél, vagy amit akarsz. Na jó a végén loccsanás van, de az már nem érdekes, a boldogságot nem rőfben mérik, magad mondtad. Semmi sem tök életes.
Mélységes szánalommal üdvözöllek, cseszdmeg. Magad.

Járt könyvet, járatlannak, sohse adj'. Nem igazán lehet tudni, mit hámoz ki belőle, hámoz e valamit is, van e hozzá nyúzókése, vagy csak bárdja. Meg úgy általában, nem kell ismeretleneknek könyvet venni, mint ötlet, mint játék jó, de amint fordul a vakszerencse, ellened fordul az. A könyv két éve fordul ellenedbe, a pihenő ideje, a várakozó ideje, ami volt neki, a lapok közé beszivárgó idő, az támad ilyenkor, nem a betűk, az kit érdekel, azok az enyémek, mint a sárga füzetlapok is. Illedelmesen lehajtani a fejet a könyves polc közelébe érve, a gerincére sunyítva mint a kóborkutya és szarul érezni magam, mint aki bűnt hord magán.
Így esett, hogy én ezt a könyvet a picsábajólkibasztam, menjen, tűnjön. Rossz volt, soha nem dobtam még ki könyvet, de már halott könyv volt - így vigasztalom magam, semmit nem tehettem érte, megölték azt a könyvet, nem tudtam megvédeni.

Vigyázni kell. Villogó piros a lámpa, fülsiketítő a lárma a kíséret, vibrál, figyelmeztet: egyensúlyozás jön. Pavlovi reflex a zuhanás.
Nem lenne jobb, ha rosszabb volna - ezt bizonygatom magamnak. Egyre. Kettőre.

Minden nap megkeres. Azt susogja a fülembe, bele a fejembe, na de legbelülre, hogy menjek vele. Hogy vége van (ne tegyek úgy, mint aki csodálkozik), hogy nem lesz itt már semmi. Mondom neki, mész a francba el, dolgom van, a dolgomnak vagyok. Akkor jön a nevekkel, névsort olvas, mondom neki, hallgasson már. Belefojtom a szót. Menj a pokolba - mondom, egyedül nem, azt válaszolja. Arra meg az jön, hogy nem fog történni semmi, mondom, neki, az is történés, hogy minden áldott nap eljátszuk ezt a hülye játékot, hogy ő jön és telebeszéli a fejemet, én meg úgy teszek, mint aki hagyja.
Ha elbizonytalanítom, mondjuk én vagyok felül, akkor oda menekül, a "hogyan is gondolhattál ilyet?-be", cinikusan mosolyog, gyanút fogok, magamra ismerek egy kicsit, megváltozik a hangnem, meglátom benne azt, ami akár én is lehetnék, s hogy nem az vagyok, azt a véletlennek tudom be. Kihasznál, kérlel, mozdulatra, ájulásra, tébolyra biztat. Most nagyon, nagyon kell vigyázzak, ilyenkor ezt gondolom el magamnak. Nem mehetek, mondva csinált indokokat keresek, hogy akkor itt valami üresség támadna. Hiány lenne. A pofámba röhög. A pofájába röhögök. A kabátja belső zsebéből képeket húz elő és az asztalra hajítja őket. Szétterülnek az üveglapon, azon ahol az arcom is tükröződik. Az egyiken észreveszek egy apró részletet, akarom mondani neki, hogy nézze meg, például ezen a képen, abban a szemben nagyon jól látszik most már, hogy ami mögötte van az én vagyok, ahogy magamat odaképzelem, de én magam nem vagyok ott mégsem, soha nem is voltam, és azt, hogy üresnek üres tetszhet így.
Mondom ezt neki, próbálni irányt adni az iránytalannak, de akkor már nincsen ott, elhagy. Holnap is jönni fog, kínozzuk egymást, hiányzunk egymásnak. Sose lesz vége. A rosszabik énem csakis magára rezonál.

- Ugye, nem lehet így élni?

Kérdezgetem gyakran azokat, akik a világ azon szegletében  élnek még ahova egy meglehetős gyáva lélek is kimeri dugni nyálkás csigaszarvait. Mintegy letapogatva van-t és nincset. Szkennel. 
Van hogy azt mondják válaszul: hogy, nem, így nem lehet, ki-ki vérmérséklte szerint még azt is hozzá teszi, hogy bár jó volna, és van amikor az ellenkezőjéről biztosítanak; - semmi baj veled, lehet így élni, (de nem érdemes) végül is, ha elgondolom; füllentenek.
Mindkét válasz esetén izgalom vesz rajtam erőt, olyankor azt hiszem; szeretem őket. Azért csak hiszem, mert nekem ez alapvetően tilalmas szavam - egy ostobaság okán az. Az én ostobaságom az ok, mit szépítsem, szépítettem én már sok mindent is és eleget is - interperszonlis kozmetika, a végén sebkenőcs, seggrepacsi, hullaszagú lélek, mindegy. Tudom ezt, ismerem.
Őket, ezt mondom. Azokat akik valahogy eredetiek, (azok is voltak, vagy csak azok maradtak?) holott nem céljuk annak lenni, sokszor nem is tudnak róla, vagy ha igen, de legjobb esetben sem érdekli különösebben őket. Nem tudnak olyanok lenni, mint az álcák. Nem értem hogyan bírják. Sokszor és sokat tudnak szeretni, nekem a legmerészebb számítások után sem kell használnom mind a két kezemet, néha még őket is csak úgy merem bevallani, hogy szégyenkeznem kell miatta, a minősége miatt.

Nem lehet így élni. Lehet így élni

Mindegy, tényleg mindegy hogy mit mondanak, nem a válasz tartalma miatt lesz jó a (mim?)...a kedvem, talán az, olyan mint ha kicsit ismernének, vagy lenne bennünk hajlam rá, és az mindebben a legfurább, hogy nem venni észre rajtuk, hogy e tény kicsit is bosszantaná őket.
Ha rajtam múlna rosszul lennék csak úgy, egyik cigit szívnám a másik után, meglehet remegni kellene, de nem lehet. Az én remegéseim kizárólag hányinger és fejzsongás kíséretében nyomják meg a kapucsengőt, általában éjjel.
Meglepnek, rossz vendégek, feszengő légkör, füst és ital, néha mindehhez hathatós külső segítség.
Ilyesmikre nincsen befolyásom, hivatlan vendégeket, hivottra sem cserélek zavaraimban. Pedig olyan egyszerű volna. Valami nincs meg bennem. Szimatolok.
Majd elfelejtettem: Zs vagyok, harmadik napja nem iszom alkoholt, de nem kell megtapsolni, most nem szeretem látni valahogy, ha két kéz összeütődik. Félnék, közé képzelem magam.

Idegen klaviatúrákkal ékeskedem. A vindóz én vagyok. Amaz romokban.
Csigalassú az idő, kedvem lenne azt mondani, hogy tolja ki a szarvát legalább, de nem vagyok a szarvak embere. Illetve igen is meg nem is. Egy ideje. Nem vagyok. Nem is. Igen is. (ha mis, azt meg nem veszem észre kellő időben, bedumálom, hogy rosszul látok csak, vagy hagyom, hogy bedumálják, a frászkarikát)
Aztán eszembe jut - ebben nincs semmi logika, a józan ész bakugrása alighanem, hogy tisztalap vagyok, vagy is, ha őszinte próbálok lenni: voltam az. Felesleges emiatt másokat kárhoztatnom: ilyenek, ha valami olyasmi kerül a kezükbe amivel nyomot lehet hagyni, akkor kaszabolnak. Mondom, ilyenek. Hagytam, zokszavam nem lehet, de olyan különös az is, hogy attól mert nem lehet, attól még van. Nagyon is van. Csak csitítgatom, altatom, andalítom, jajj még ringatom is (ha figyeltél akkor most észreveszed, mindez azt jelenti: tudom). Nem akarok olyasmibe keveredni amit tkp azért okoz szenvedést, mert megvetem, magamat megvetni  már csak olyan formán mint az ágyat, csak a puhaság, a lágyság miatt. Nem akarok hasonulni. (hasazni jobb, nincs ilyen szó, egy kicsit van, na). Persze nincs, csak ha akarom. Azt hittem jó akarok lenni, másért egy kicsit és persze magamért (vagy nem persze, de így alakult), de aztán csak az derül ki ilyenkor, hogy egyszerűen hülye voltam, semmiért. Egy szó szerint.
Az embernek talán van, valami belső kamrája (na ennek semmi köze a szívhez), pinceszerű dohos helyet képzelnék ide el, azt viszont nagyon is a szívem szerint, ahova azokat a napjait hurcolássza az ember egyre, amelyekkel sehogyann nem tud elszámolni már magának. Hamis és álnok könnyebbség, hogy e helyen már évek óta nincsen lámpa, mind kiégett, vagy kilőtték, akad olyan is amit én csavartam ki. Utáltam már számolni ezeket a napokat, szégyen ide, na de oda. Az nem mindegy..., az sehogy sem az. Van olyan hely is nyilván ahova a pántlikázott napokat teszem és ott is van jó néhány nap, csak valahogy keveslem.
Meg nem mondom, mikor és milyen körülmények között hallottam először, és kinek a szájából (rá azért illenék emlékeznem), azt hogy: boldogság.  Arra sem emlékszem, hogy miért gondoltam azt, hogy az valami olyasmi, ami hosszantartó és elérhető állapot, hogy ebben rejlene leglényegesebb titka, mi másért is akarna lépten nyomon mindenki annak lenni, és mindvégig hiszi, hogy időtartama szándékokon, akaratokon múlik. Állandóan és azon. Ez fontos lehet. De nem lehet minden. A behemótok persze ezt máshogyan látják.
Mint ha ez ma is így volna, és nem csak bennem, mint ha ez lenne a mi nagy, kollektív hazugságunk a boldogságról, hogy egy hely, maga a rév ahova el lehet és érdemes eljutni ( maga az út legitimitása egyben feltételezi a cél létét, egyben, innentől már nem lehet arra sem gondolni, hogy nincsen. Az.) Valahogy olyannak képzelni el, mint amikor a győzedelmes úszó becsap utolsó erejével a célba, megtörli szemét és az eredményjelzőre tekint és látja, hogy most már aztán mindennek vége. Ünneplés, interjú, avatás, lehet hazamenni, hátradőlni, vagy a megelégedettség bazi nagy dunnáját magunkra vonni, majd aludni örökre, és álmodni az ébrenlétet. Már megint ringatózni.
Hát hogy lehet, hogy valami, amire az ember természetének ilyen nagy szükséglete (öltsön ez alakot nőben vagy férfiban, gyerekben, munkában, vagy bármi másban) abban mint állapotban nem képes élni?
Magamtól kérdezem mindezt (hanyatthomlok), kitől is kérdezném, erre itt és most, megint csak én válaszolhatok. Hallgatok. Egyedül.
És milyen furcsa ívet írt le megint a józan ész, úgy kezdődött, hogy boldogság és egy ismerős ízű szó lett a vége, pont.
A boldogság valahogy úgy lehet mint a liposzóma, mindenki hallott róla, vagy valami tvshopban látta is, ha jól odafigyelt, néhányan meg tudják is hogy mi az, és van akiket pedig cseppet sem érdekel. Tökmindegy. Ha lemondok arról, hogy olyannak képzeljem el, mint eddig mindannyiszor, hogy többé nem elérendő konstans, és közmegegyezek arról, hogy a boldogság leginkább annyi ideig mutatja felénk pufók angyalarcát, mint az 50 méteres gyorsúszás befutói között az eredmények közti időkülönbségek, akkor, és csak is akkor, azt hiszem voltam már boldog.
Sokszor méltánytalanul voltam az, hol megátalkodottan, vagy megmagyarázhatatlanul, hol pedig - letöbbször - ostobán, nem is olyan rég pedig azt hittem, hogy az. Annál pedig nincsen lejjeb. Hazudni magunknak a boldogságot, ez alól nem mentesít semmi, még ha jelentős asszinsztenciát is kapunk hozzá, a legrosszabb esetben.
Könnyű okosnak lenni - ez ötlött most az eszembe, no meg az, hogy ez is álságos mondásaink egyike - nem az, azt hiszem okosnak baromira nehéz.
És még azt is mondtam itt e percben magamnak, hogy bzmg sebtolvaj, ilyen rohadt nyálas post-ot jórégen írtál, tán még soha.
Világcsúfja (vagy) leszel meglásd.

Teszek és veszek. Rabol az időm, néha tesz egy kört itt a szobában az a valami, amiben annyi empátia van, mint egy komodói sárkányban, viszont nem annak tetszett és ebből jó sok galiba származott, de azért minden tét nélkül lehet egy té-t tenni a végére, mást se nagyon. Utánam a múlt idő. Halvány özön sincs róla. Szóval, kerülget engem a forró kása, a talpam alatt, azért az mégsem talajvesztés. Ez az okoskodás, most nem tudom, hogy objektivítás, vagy egyszerűen árulás magam felé, időnyerés, végsősoron túlélés - ha igen, akkor úgy, hogy már megint.(kérdezem ezt én ilyenkor magamtól, csak zsenát kitenni a kérdőjelet) Mondjuk új cipővel felvértezve (ígérem utoljára teszek utalást erre) más, egy kicsit más a megvilágítás, nem alapvetően, de más. E szobában, most túl sok a tükröződés, a reflexió, hogy értsd, mindenhol valami oyasmibe botlok, ami nincsen, de akár lehetett volna, általam is és....(ezt a mondatot nem lehet, vagy nem illik befejezni, magam sem tudom) Nincs semmi ebben, minden tárgy elkezdi felvenni a magáénak hitt, vélt helyét, egy macska alszik, alatta egy jó ideje kataton hálózsák álmodik, nem tudom miről.
El kell mennem K-hoz, muszáj, halogatom, de ugyanakkor érzem hogy el kell mennem, nincsenek elképzeléseim, hogy miként fogom elmondani mindazt ami történt és mindazt ami nem történt, nem számítok semmire, ezért aztán nem is tudom, hogy mire várok. Lehet, hogy egy szánalmas kísérlet mindez egyfajta önigazolásra, vagy arra, hogy helyén van e akkor is az eszem amikor képes a hibás-nemhibás vezérszálát elengedni.
És még van itt valami, egy nem mindennapos, egy tetszhalott teafiltert nézve - először csak bent a fejemben - magamra ismertem, de nem fájt, illetve fájt, mert persze hogy fáj az ilyesmi, de nem úgy, vagy nem annyira, vagy nem ott, vagy nem tudom, vagy csak bebeszélem, de azt akartam hogy legyen az a kép, kísérletet tenni arra - nem többet - hogy milyen az. Hogy mi az, hogy mit akar. E képektől kelleni tudni távoltartani a komodói sárkányokat. Minden mást pedig beleengedni.

Sebtolvaj, megérezve az idők szavát és a lába szagát, egy nyúlcipőre tett szert.
Öröm, kontra konzumidiótizmus.

Hűlt helyek. Olyan tanító jelleggel, célzattal. Félreismerések, felimerések története. Laza cucc. Leegyszerűsítve: (a) kuss van. Vagy lesz. Mindegy.
Mondva van, valahogy úgy van ez a blog, mint valami kötélpálya, segítendő a navigációt, az egyenesedést, hajlam szerint, de azt se bánom, sőt néhánytól kifejezetten elvárnám, hogy - mivel ez lévén a multifunkciós kötél(pálya) - kösse fel rá magát, de ne tegyen úgy mint ha fityegne. Mert azt csak az tud, aminek tömege van.
Jól össze van rajzolva az arcom, lehet undorodni a tartalmakon.

Az olyan ember - mondom magamnak citromízű apátiával (már megint) a számban - aki kijelentő mondatokban beszél, nem éppen számíthat rokonszenvre. Ezt mondom, bizonyára mindezt csak azért teszem, hogy amit úgy általában erénynek tekintenek, nevezetesen azt, hogy az ember simán megtudja szokni a szokhatatlant, elviseli a viselhetetlent, szóval, hogy mindehhez kellő távolságtartással undorodjak csak, úgy, hogy engem magam ne érjen a magamáltal okozott. Jobbára locsogni jobb, megéltem ezt az élményt is magamban, látszólag könnyűnek, szabadnak lenni, tényleg van hogy mindez mámorítóan könnyű lebegésnek tetszik, (találkozunk a szönyeg alatt jeligével a kiadóba). Elhinni a valamit akarást, és azt is hogy a valami az nem valami bazi nagy függöny ami mindig csak arra van, hogy valamit elfedjen, amitől meglehet ijedni, amire lehet várni vagy vágyakozni, nota bene: valami titkos program által vezérelve feltételezni a létét, mely vissazhatva minket, és összas akarásainkat igazolja. De most az van, hogy mindenből inkább kihátrálni, magabiztosan alkalmazni a nagy szavakat, melyek jelentéséről még a sejtések is csak csetlenek és botlanak, idézni klasszikusoktól, hangzásuk szerint,lehetőleg pontosan, és mindig mindenből kihátrálni ha nehézségek adódnak. Soha nem néztünk ilyen félelemmel és iszonnyal saját fájdalmainkra mint most, minden szükséglet azért ordít, hogy nyomban kielégítve legyen, azonnal. A legapróbb késedelem is fájdalom. A valamit akarni kell, de jobbára csak azért, mert azt súgja minden, hogy kell. Behelyettesítünk, kitalálunk, szavakat adunk neki, körvonalazunk. Az elalvás előtti néhány percben - csak magunknak, négyszemközt, vagy szemtelenül inkább, bemerjük vallani, hogy ami fontos volt, az nem volt fontos, hogy fingunk sincs, hogy mit akarunk, vagy amit akarunk az mennyire a mienk. A tévedés jogát szeretjük fenntartani leginkább, ragaszkodunk hozzá. Elbizonytalanít a káosz, a válságok értéke, az értékek válsága. Reggelre elfelejtjük, és megint találunk egy feltétlen-fontosat, mert a fontosnak lényege az, hogy lenni kell, muszáj lennie. Ha van az embernek top10 ostoba tulajdonsága, a reménykedést belesorolnám, innen ezekből a szemgödrökből esélyesnek látszik Mindez olyan erős szükséglet, mint a nyári kánikulában a körúti ásványvizes palackok, amelyet azért hord magánál a korszellem, mert a szomjúságtól is fél, s ha fél hát nem mástól a halátltól fél, vagy attól ami még rosszab, hogy ő már tkp nincs is. Aki pedig a haláltól fél, az életére keres magyarázatot, és csak sejteni lehet, hogy nem talált még megoldást. Az 'én' magába tekerőzve fázik, értsem csak jól (ne féljek), mindenkinek kell az a pulóver, de mindenkinek mást okoz a hiánya, irány a konfekció. Vélhetően én elég pulóverékony vagyok, nem is annyira a fázástól félek, nem is annyira a téltől, inkább csak attól, hogy mindezek hogyan összegződnek bennem, hogyan adódnak össze, valami egésszé, vagy legalább egésznek hittnek.
És van az énidő, és van a teidő, és örülni lehet, ha egymással szóba állnak.
Én néha gondolom azt, hogy ebbe néha bele kellene halni, hogy amikor ez így van, az olyan szép, hogy nincs értelme kitalálni azt, hogy mi a fontos, nem érdemes azon töprengeni hogy mi értelme, nem érdemes latolgatni, hogy van e súlya, mert nincsen neki. Olyan ami valamit ér sehogy sincsen. Azt hiszem ezt nem lehet a nagy világlegóba beilleszteni, belahalni valamibe manapság gyengeségnek számít, de azt hiszem elkerülhetetlen is, ha volt egyáltalán valami, valaha, amiben egy kicsit is hinni tudtál. Nem arról beszélek, hogy megsemmisülni, nem. Csak azt állítom, valamibe időnként jó lenne belahalni, azaz megtudni; éltem e valaha.

Nincsenek ambícióim, az a baj. Egyetlen jelentéktelen - anakronisztikusnak egy cseppet sem tűnő - úgy nevezett életcélt nem tudok felmutatni. Pedig olybá tűnik, hogy ez lenne a passport a hallgatólagosan kialkudott emberversenyre (human race, kicsit máshogy). Alighanem én e kornak éppen a divatját múlom alul most magammal. Ezen csak úgy tudok változtatni, ha hazudok befele, erősen figyelek, hogy mások hogyan basszák át magukat és hogyan sminkelik el a horzsolásokat színlelt muszáj-jókedveikben, keverik émelyüket, nappallal, éjszakával. Az meg nem jelent semmi enyhet, hogy akik most szembe mennek, azok és ugyanoda érkeznek el, így vagy úgy, kárörvendni siincs kedvem. Aki nem akar érteni, az nem fog és ez már mindig így lesz. Tanulni se lenne kedvem, hogy kurva okosan mindeféle előnyökre tegyek szert a kevésbé okosakkal szemben, mert ezt én csak már így látom, hogy minden inkább van csak magáért, sokszor a másik ellenében. Egy felosztható hely ez, felosztható halmazokkal. Nincs osztozni se kedvem, tán soha nem is volt, csak valahogy nem volt, vagy nem éreztem mindezt ilyen élesen. Érzelmileg erősebbnek lenni sem lenne jobb, szintén olyan okok miatt, hogy ez is csak vesztesek és győztesek csatája volna, illetve az irányba tart, nem értek én ehhez és egyre kevesebbet értek mindebből. Anyagi javakra sem vágyok tkp, vagy ha mégis azok épp oly triviálisak mint amennyire elérhetetlenek. Ami meg nem anyagi természetű az megvan - ide írhatnék olyan giccses szarságokat, hogy járdarepedésekre rácsodálkozni egy petákba sem kerül, de az sem ahogy két kéz találkozását lopva kilesni egy téren.
Apró céljaim vannak azért, most hogy minden így alakul, most hogy egy ideje ilyen olyan stop táblákat kapok ajándékba. Meg kellene csinálni a reluxát a fényviszonyok formálhatósága okán, és azt hiszem nem ártana a paplan alá bevezetni a vizet a telefont és az áramot. Későn kelltem, nem is kelnék már egyáltalán. Azt nézem ami van. Nem látok. Úristen, még a végén idealista leszek, vagy kommunista, vagy istenfélő.
Onnan azért majd magamra ismerek, hogy féllábon a fejemet félre fordítva ugrándozok, mint a régi strandolások után, törölközöbe burkolózva, lila szájjal vacogva, de akkor már nem leszek vízes, látni fogom ahogy kipotyognak cseppenként a szavak a fülkagylókból. Valaki telebeszélte a fejemet.

Istenem, adj két megvakult szemet,
Imás ajkat, ki térden emleget,

Lelket, ki tudja, tenni bírsz csodát
S agyat, ki nálam sokkal ostobább.

J.A. - 1923. jan. 9.

Egy pult alatt avul és lapul a múlt, és ott van a katapult és a gombja. És ott is reszket még befelé a sok huncut és erős, kikre nem lesz gondom, kiknek nem lesz már rám soha gondja. Akiknek nincs és nem lesz belső rendje, ha van amit mond, annak mellkasig (belűlről) tart a végtelenje. Pult alatt avul és lapul a múlt, és én is ott vagyok a kényszerűen megdéja-vult, és bánatot köpök ki reggelente, no és ott aki nincsen, csak vázlat helyett iderajzolta nekem az isten, hogy magammal radírozzam ki nehezen titkolható undorommal, de magam. Fejemben a sok képek a ködök, kérek, szeretek és erőlködök. Reggel süket vagyok, délidőben néma ,este vak, mondom; sebtolvaj, én nincsenigazából megutáltalak.

Nyirkosságot csinál a szembe belül, ennek a kis időnek is a végtelenje, ami voltam, vagy akartam lenni. És mindegy is már, hogy győzelmeimről lemondok vagy lebeszélnek. Elidőzni az útközben elhagyott részeken, aztán meg elnyúlni rajtuk, amikor már esteledik, részegen, és persze ide acsarog a 'mi lett volna', ha nincsen gazda és nincsen szolga. Kabátot öltök, érteni való; én már csak így tudok beleegyezni a télbe, átmeneti cipőbe bújok és megyek azt utcára ki, félve. A szívem megolvadt műanyag lesz tavaszra, aki már magára sem szivesen szavazna (bang), de két hurkapálca lesz alatta. Hobbivadász. És nem néznék, se pihét se jelet, ami egy gyengét idejekorán tönkretehet, de nevetni azt meg meg kellene tanulni a nyűveken, a dézsmán, ahogy betegbe beleharapnak és eltelnek vele, és nyárnak hisznek mindent, ami a szívüknek is csak a tele. Csak elesznek, és fordítva vetik a keresztet, fejünkben parancs van, gőzölgő egomámor, leszopogatják a húst a múltról, a máról.
Ember farkasnak éhsége.

Kilencszer érkezett,
kilencszer távozott,
nyolcszor nagy ábrándot,
egyszer csak frászt hozott,
egyszer egy sátorban,
(alkalmi jászólban),
kilencszer lélekből,
kilencszer szakadva,
nyolcszor egy reményben,
egyszer meg feladva,
nyolcszor a párnák közt,
egyszer a szabadban,
háromszor leszopva,
kilencszer kinyalva,
kilencszer szerettem,
egyszer meg utáltam,
kilencszer megettem,
kilencszer kihánytam,
kilencszer feldobott,
s úgyannyit elkapott,
kilencszer koptattam,
egyszer meg koptatott,
kilencszer széltében,
kilencszer hosszában,
egyszer egy fürdőben,
háromszor kocsmában,
kettőször felettem,
hétszer meg alattam,
egy ízben feladott,
épp annyit feladtam,
kilencszer széttárva,
kilencszer becsukva,
háromszor kivűlről,
hatszor meg bedugva,
háromszor duplázva,
kettőször felezve,
egyszer meg szólítva,
háromszor nevezve,
hétszer a kezemben,
egyszer a hasára,
nyolcszor még félig se,
egyszer meg végig be,
háromszor magamban,
egyszer csak magában,
kilencszer lelkemmel,
kilencszer húsában,
háromszor szürkésen,
hatszor meg hétágra,
kilencszer komolyan,
kilencszer félvállra,
kilencszer félvakon,
kilencszer süketen,
egyszer egy raklapon,
kétszer meg üresen,
kétszer úgy üvöltve,
ötször csak csendesen,
kilencszer józanul,
kilencszer részegen,
nyolcszor nagy ábrándot,
egyszer csak frászt hozott,
kilencszer érkezett,
kilencszer távozott.

Az anyám az olyan nekem, hogy ritkán kérdez, de akkor nagyot. Én meg olyan vagyok, hogy amikor nagyot kérdeznek tőlem, akkor egycsomóba ugrik a gyomrom és úgy tudok csak értékelhető választ adni, mondani, hogy mi is a nagy helyzet. Nézem a padlót - a pvc-n kapaszkodókat keresni a vesztesek mániája. Tömörítem a mondandómat, bizonyos részleteket kihagyok, bizonyoskat eltúlzok. Barom helyzetben, barom vagyok, de nem szeretem amikor az anyám azt mondja, maga elé dünnyögve, hogy hülye kurva.

"Keresd. Keresd. 
Ha nem találod, keresd, 
mert kétszer kell, hogy szeresd, 
ha egyszer nem jó, kétszer kell, hogy szeresd"

Ahogy az az asztalon a gin-tonik, lassan, lustán szétfolyik, és az arcodból lesz egy preview és nézed ahogy mindig azokkal volna baj aki a hátat mutatja meg ebben a giccses képben. Zavartan azt mondani erre: ahhha, értem. Ahogy egy könyök egy ablakra dőlve eltűnik egy nagy kanyarban, ahogy hunyorítani próbálok, hogy maszálódna már el minden azon képen, hogy lennék impressziók nélküli impresszionista, dolgozni csak magunktól foltosan az égen, úgy mint régen. Csak értelmem van, mindehhez csak értelem nem kell, másé - lehet tudni - soha, sehova nem viszel, de az is jó ha elvisel az az emlék, ami szívesebben lennék, mint jelenidőben megbúvó való.
Éppen ráncokat csinál most az isten, és fényes por lesz a szemeimben, és a szemsarkában ő ,ha volt - ő lesz majd a rozsdafolt. Hunyorítok persze akkor, és nyolcat vennék be a hatból.
Nem lenni vagyok, nem vagyok lenni, lenni nem vagyok, vagyok lenni nem. Világos. Lép. A sötét. Veszít. Lassan hömpölygő időt akartam, te megáradt folyó.

Jajj ti szegények, hívlak titeket ébredés után, de késő este is és hallgatnotok kell, ahogy belétek zokognám, hogy a van az voltaképpen nincsen. És mondanotok kell valamit, hogy a valami  az van, de nem úgy, ahogy azt én azt egyszer elképzeltem, s hogy igyekezzek békét kötni vele, de ne szégyeljem magam, (szabaduljak meg a gonosztól). Valahogy úgy lehet, hogy akinek a világa gömb alakú - vagy legalább hajlott - az valóban sehogy sem eshet le róla semmi módon, nincsen ott már semmi part ami leszakad. És ti azt, azt az ívet igyekeztek odaadni amivel az én korongom peremei egyszer valahogy majd csak összeérnek. Kész csoda lenne, ha ez megtörténhetik. Nem tudom mi biztat reménykedésre minket, az ostobaság e, vagy a hit az ennél valamivel jobb-ban. A paradicsomról (mennyekről) már ritkán esik szó köztünk, vitamihiányos lettem, skorbutat, járatlanért el nem hagynék. Irígylem azt ez erőt, szeretném magaménak tudni azt az erőt, amivel hátat tudnék magamnak fordítani végre és valahára. Vállrándítás szeretnék e napokon lenni, dérütött közöny, magában hinni tudó, de buzgó vakság. Egy ideig szeretnék ez lenni, aztán meg más, és azt is szeretnék, ha kikopnának belőlem a dolgaim, a jók is meg a rosszak. Csak arra szeretnék most emlékezni, hogy miként kell felejteni. Csak azt szeretném most tudni, hogy mi is az amit nem tudok. Lesírlak benneteket és ti hagyjátok magatokat, jajj ti szegények, magammal titeket megkínozlak.

Ma reggel azt éreztem, hogy egy épület van a mellkasomban, de nem elég óvatosan ébredtem fel a bal lábbal, és valahogy összeomlott.

Kintről jött szavak: "csak a kétség fér hozzád", "te nem fogsz tudni normálisan élni"
Bentről jött szavak: "Igen, azt hiszem ezt már tudom, de azt nem tudom, hogy hiszem e"

Ki az az 'engem', és ki az a 'másik', miért bámuljuk egymást kipusztulásig, és hol az a kígyó aki engem levedlett, és tudta e bárki, hogy egyszer majd ez lesz, hogy itt lesz a testem és semmit fog körbe és úgy nézek másra mint a tükörbe, és hol az az ég, amin egy felhő béget, és van e ott nő, aki sose ér véget, és hol az az idő ami befoltoz, de egy szatyor is elég, ami hajnalban bort hoz. Már csak legyeskedem a mézen, nem kóstolom, de nézem, ízemlékkel bent az agyban torkomnak esik a paplan, ízemlékkel, mondom; zsákot foltoz, fákat zsoltoz - nincs más lehetőség.

Állni csak egy negatív sarokban, azaz hogy szegletben, nagy széles terpeszeben. A falak, meg valahogy rám lehelnek, mint olyanokra szokás, aki egyetlen. A felsőtest az 90 fokban előre, minden más az pedig 36-ban. A tekintet pedig az aszfaltra, az aszfaltra szegeződik. Már nem tudnám, hogyan is volt aztán, de a pointilizmusra gondoltam, ismerős ízekre, és borsókra, bizonyos húsokra, bizonyos ízekre. Többre meg nem is emlékszem, csak álltam egy bizonyos peronon, de lehet, hogy nem is én voltam, ezt most úgy értem, lehetett volna bárki más. Most úgy érzem, én voltam az egyetlen, akit nem volt nehéz kitalálni. És ezt most úgy értem, hogy aki én vagyok az lehetne bárki.

"...porig aláztam magamat én, tyúkoztam, libáztam, és most itt van a vég, hogy megyek az egyik után. De jön ez az új is, és én elmegyek tényleg, tényleg utána, és megint csak méhek maradnak velem, na meg kutya és macska, ha bír még ennyit...." (magamat én majd kimosatom, idő, idő kell, idő)

Flockpost hülyegyerekeknek.