sebtolvaj

Az olyan ember - mondom magamnak citromízű apátiával (már megint) a számban - aki kijelentő mondatokban beszél, nem éppen számíthat rokonszenvre. Ezt mondom, bizonyára mindezt csak azért teszem, hogy amit úgy általában erénynek tekintenek, nevezetesen azt, hogy az ember simán megtudja szokni a szokhatatlant, elviseli a viselhetetlent, szóval, hogy mindehhez kellő távolságtartással undorodjak csak, úgy, hogy engem magam ne érjen a magamáltal okozott. Jobbára locsogni jobb, megéltem ezt az élményt is magamban, látszólag könnyűnek, szabadnak lenni, tényleg van hogy mindez mámorítóan könnyű lebegésnek tetszik, (találkozunk a szönyeg alatt jeligével a kiadóba). Elhinni a valamit akarást, és azt is hogy a valami az nem valami bazi nagy függöny ami mindig csak arra van, hogy valamit elfedjen, amitől meglehet ijedni, amire lehet várni vagy vágyakozni, nota bene: valami titkos program által vezérelve feltételezni a létét, mely vissazhatva minket, és összas akarásainkat igazolja. De most az van, hogy mindenből inkább kihátrálni, magabiztosan alkalmazni a nagy szavakat, melyek jelentéséről még a sejtések is csak csetlenek és botlanak, idézni klasszikusoktól, hangzásuk szerint,lehetőleg pontosan, és mindig mindenből kihátrálni ha nehézségek adódnak. Soha nem néztünk ilyen félelemmel és iszonnyal saját fájdalmainkra mint most, minden szükséglet azért ordít, hogy nyomban kielégítve legyen, azonnal. A legapróbb késedelem is fájdalom. A valamit akarni kell, de jobbára csak azért, mert azt súgja minden, hogy kell. Behelyettesítünk, kitalálunk, szavakat adunk neki, körvonalazunk. Az elalvás előtti néhány percben - csak magunknak, négyszemközt, vagy szemtelenül inkább, bemerjük vallani, hogy ami fontos volt, az nem volt fontos, hogy fingunk sincs, hogy mit akarunk, vagy amit akarunk az mennyire a mienk. A tévedés jogát szeretjük fenntartani leginkább, ragaszkodunk hozzá. Elbizonytalanít a káosz, a válságok értéke, az értékek válsága. Reggelre elfelejtjük, és megint találunk egy feltétlen-fontosat, mert a fontosnak lényege az, hogy lenni kell, muszáj lennie. Ha van az embernek top10 ostoba tulajdonsága, a reménykedést belesorolnám, innen ezekből a szemgödrökből esélyesnek látszik Mindez olyan erős szükséglet, mint a nyári kánikulában a körúti ásványvizes palackok, amelyet azért hord magánál a korszellem, mert a szomjúságtól is fél, s ha fél hát nem mástól a halátltól fél, vagy attól ami még rosszab, hogy ő már tkp nincs is. Aki pedig a haláltól fél, az életére keres magyarázatot, és csak sejteni lehet, hogy nem talált még megoldást. Az 'én' magába tekerőzve fázik, értsem csak jól (ne féljek), mindenkinek kell az a pulóver, de mindenkinek mást okoz a hiánya, irány a konfekció. Vélhetően én elég pulóverékony vagyok, nem is annyira a fázástól félek, nem is annyira a téltől, inkább csak attól, hogy mindezek hogyan összegződnek bennem, hogyan adódnak össze, valami egésszé, vagy legalább egésznek hittnek.
És van az énidő, és van a teidő, és örülni lehet, ha egymással szóba állnak.
Én néha gondolom azt, hogy ebbe néha bele kellene halni, hogy amikor ez így van, az olyan szép, hogy nincs értelme kitalálni azt, hogy mi a fontos, nem érdemes azon töprengeni hogy mi értelme, nem érdemes latolgatni, hogy van e súlya, mert nincsen neki. Olyan ami valamit ér sehogy sincsen. Azt hiszem ezt nem lehet a nagy világlegóba beilleszteni, belahalni valamibe manapság gyengeségnek számít, de azt hiszem elkerülhetetlen is, ha volt egyáltalán valami, valaha, amiben egy kicsit is hinni tudtál. Nem arról beszélek, hogy megsemmisülni, nem. Csak azt állítom, valamibe időnként jó lenne belahalni, azaz megtudni; éltem e valaha.