sebtolvaj

Idegen klaviatúrákkal ékeskedem. A vindóz én vagyok. Amaz romokban.
Csigalassú az idő, kedvem lenne azt mondani, hogy tolja ki a szarvát legalább, de nem vagyok a szarvak embere. Illetve igen is meg nem is. Egy ideje. Nem vagyok. Nem is. Igen is. (ha mis, azt meg nem veszem észre kellő időben, bedumálom, hogy rosszul látok csak, vagy hagyom, hogy bedumálják, a frászkarikát)
Aztán eszembe jut - ebben nincs semmi logika, a józan ész bakugrása alighanem, hogy tisztalap vagyok, vagy is, ha őszinte próbálok lenni: voltam az. Felesleges emiatt másokat kárhoztatnom: ilyenek, ha valami olyasmi kerül a kezükbe amivel nyomot lehet hagyni, akkor kaszabolnak. Mondom, ilyenek. Hagytam, zokszavam nem lehet, de olyan különös az is, hogy attól mert nem lehet, attól még van. Nagyon is van. Csak csitítgatom, altatom, andalítom, jajj még ringatom is (ha figyeltél akkor most észreveszed, mindez azt jelenti: tudom). Nem akarok olyasmibe keveredni amit tkp azért okoz szenvedést, mert megvetem, magamat megvetni  már csak olyan formán mint az ágyat, csak a puhaság, a lágyság miatt. Nem akarok hasonulni. (hasazni jobb, nincs ilyen szó, egy kicsit van, na). Persze nincs, csak ha akarom. Azt hittem jó akarok lenni, másért egy kicsit és persze magamért (vagy nem persze, de így alakult), de aztán csak az derül ki ilyenkor, hogy egyszerűen hülye voltam, semmiért. Egy szó szerint.
Az embernek talán van, valami belső kamrája (na ennek semmi köze a szívhez), pinceszerű dohos helyet képzelnék ide el, azt viszont nagyon is a szívem szerint, ahova azokat a napjait hurcolássza az ember egyre, amelyekkel sehogyann nem tud elszámolni már magának. Hamis és álnok könnyebbség, hogy e helyen már évek óta nincsen lámpa, mind kiégett, vagy kilőtték, akad olyan is amit én csavartam ki. Utáltam már számolni ezeket a napokat, szégyen ide, na de oda. Az nem mindegy..., az sehogy sem az. Van olyan hely is nyilván ahova a pántlikázott napokat teszem és ott is van jó néhány nap, csak valahogy keveslem.
Meg nem mondom, mikor és milyen körülmények között hallottam először, és kinek a szájából (rá azért illenék emlékeznem), azt hogy: boldogság.  Arra sem emlékszem, hogy miért gondoltam azt, hogy az valami olyasmi, ami hosszantartó és elérhető állapot, hogy ebben rejlene leglényegesebb titka, mi másért is akarna lépten nyomon mindenki annak lenni, és mindvégig hiszi, hogy időtartama szándékokon, akaratokon múlik. Állandóan és azon. Ez fontos lehet. De nem lehet minden. A behemótok persze ezt máshogyan látják.
Mint ha ez ma is így volna, és nem csak bennem, mint ha ez lenne a mi nagy, kollektív hazugságunk a boldogságról, hogy egy hely, maga a rév ahova el lehet és érdemes eljutni ( maga az út legitimitása egyben feltételezi a cél létét, egyben, innentől már nem lehet arra sem gondolni, hogy nincsen. Az.) Valahogy olyannak képzelni el, mint amikor a győzedelmes úszó becsap utolsó erejével a célba, megtörli szemét és az eredményjelzőre tekint és látja, hogy most már aztán mindennek vége. Ünneplés, interjú, avatás, lehet hazamenni, hátradőlni, vagy a megelégedettség bazi nagy dunnáját magunkra vonni, majd aludni örökre, és álmodni az ébrenlétet. Már megint ringatózni.
Hát hogy lehet, hogy valami, amire az ember természetének ilyen nagy szükséglete (öltsön ez alakot nőben vagy férfiban, gyerekben, munkában, vagy bármi másban) abban mint állapotban nem képes élni?
Magamtól kérdezem mindezt (hanyatthomlok), kitől is kérdezném, erre itt és most, megint csak én válaszolhatok. Hallgatok. Egyedül.
És milyen furcsa ívet írt le megint a józan ész, úgy kezdődött, hogy boldogság és egy ismerős ízű szó lett a vége, pont.
A boldogság valahogy úgy lehet mint a liposzóma, mindenki hallott róla, vagy valami tvshopban látta is, ha jól odafigyelt, néhányan meg tudják is hogy mi az, és van akiket pedig cseppet sem érdekel. Tökmindegy. Ha lemondok arról, hogy olyannak képzeljem el, mint eddig mindannyiszor, hogy többé nem elérendő konstans, és közmegegyezek arról, hogy a boldogság leginkább annyi ideig mutatja felénk pufók angyalarcát, mint az 50 méteres gyorsúszás befutói között az eredmények közti időkülönbségek, akkor, és csak is akkor, azt hiszem voltam már boldog.
Sokszor méltánytalanul voltam az, hol megátalkodottan, vagy megmagyarázhatatlanul, hol pedig - letöbbször - ostobán, nem is olyan rég pedig azt hittem, hogy az. Annál pedig nincsen lejjeb. Hazudni magunknak a boldogságot, ez alól nem mentesít semmi, még ha jelentős asszinsztenciát is kapunk hozzá, a legrosszabb esetben.
Könnyű okosnak lenni - ez ötlött most az eszembe, no meg az, hogy ez is álságos mondásaink egyike - nem az, azt hiszem okosnak baromira nehéz.
És még azt is mondtam itt e percben magamnak, hogy bzmg sebtolvaj, ilyen rohadt nyálas post-ot jórégen írtál, tán még soha.
Világcsúfja (vagy) leszel meglásd.