Levél magamhoz.
Kedves,... hogy is nevezzelek - ismeretlen katonám, tündérfalatom (te torkon megakadt mócsing). Arra szeretnélek figyelmeztetni, hogy el ne hidd, hogy van, mert nincsen. A viszonylagost lehetőség szerint ne keverd össze a kizárólagossal, onnan t.i. nem igen van visszafele út. De ha már mégis, akkor se. Ahogy így elnézlek, azt látom, hogy téged tenyérre lehet kenni, és természeted is arra hajaz, hogy gyakrabban pofára, úgy mint a vajas. De minek? Az a legnagyobb bajod, hogy váratlan időpontokban,...megnyájasulsz, pedig belátásom szerint, csak aljas vagy. Ez mindennek a teteje, az aljad. Azt tanácsolnám, hogy amikor indokolatlanul könnyűnek érzed magad, akkor hagyd a picsába ezt a nehéz a szívem érzést, mert akkor a legüresebb. Nincs is olyanod -tudhatnád - csak úgy tesz. Menthaszív, ha kapar a torok, az meg csak duma, hogy van anna aki örök, inkább csak monoton körök. Egyik lázad itt, a másik ott.
Amikor felkelsz - a körülményektől függően - lehetőleg ne kelj fel. És a legfontosabb. Ne tégy úgy, ne mutasd magad úgy, mint aki van, mert nincsen. Tükör kérdése az egész, majd egyszer bebizonyítom, ha lesz hozzá nekem, vagy másnak kedve, ha kell olyan. Ne siess, már réges rég le vagy késve. Semmiről. Mindenről. Magadról. Másról. Az emberversenyben nincsen vigaszág, ahova vergődj. Javasolni tudnám a gravitációt, abban a néhány másodpercben például pont és csak az lehetne amit szeretnél, vagy amit akarsz. Na jó a végén loccsanás van, de az már nem érdekes, a boldogságot nem rőfben mérik, magad mondtad. Semmi sem tök életes.
Mélységes szánalommal üdvözöllek, cseszdmeg. Magad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése