Minden nap megkeres. Azt susogja a fülembe, bele a fejembe, na de legbelülre, hogy menjek vele. Hogy vége van (ne tegyek úgy, mint aki csodálkozik), hogy nem lesz itt már semmi. Mondom neki, mész a francba el, dolgom van, a dolgomnak vagyok. Akkor jön a nevekkel, névsort olvas, mondom neki, hallgasson már. Belefojtom a szót. Menj a pokolba - mondom, egyedül nem, azt válaszolja. Arra meg az jön, hogy nem fog történni semmi, mondom, neki, az is történés, hogy minden áldott nap eljátszuk ezt a hülye játékot, hogy ő jön és telebeszéli a fejemet, én meg úgy teszek, mint aki hagyja.
Ha elbizonytalanítom, mondjuk én vagyok felül, akkor oda menekül, a "hogyan is gondolhattál ilyet?-be", cinikusan mosolyog, gyanút fogok, magamra ismerek egy kicsit, megváltozik a hangnem, meglátom benne azt, ami akár én is lehetnék, s hogy nem az vagyok, azt a véletlennek tudom be. Kihasznál, kérlel, mozdulatra, ájulásra, tébolyra biztat. Most nagyon, nagyon kell vigyázzak, ilyenkor ezt gondolom el magamnak. Nem mehetek, mondva csinált indokokat keresek, hogy akkor itt valami üresség támadna. Hiány lenne. A pofámba röhög. A pofájába röhögök. A kabátja belső zsebéből képeket húz elő és az asztalra hajítja őket. Szétterülnek az üveglapon, azon ahol az arcom is tükröződik. Az egyiken észreveszek egy apró részletet, akarom mondani neki, hogy nézze meg, például ezen a képen, abban a szemben nagyon jól látszik most már, hogy ami mögötte van az én vagyok, ahogy magamat odaképzelem, de én magam nem vagyok ott mégsem, soha nem is voltam, és azt, hogy üresnek üres tetszhet így.
Mondom ezt neki, próbálni irányt adni az iránytalannak, de akkor már nincsen ott, elhagy. Holnap is jönni fog, kínozzuk egymást, hiányzunk egymásnak. Sose lesz vége. A rosszabik énem csakis magára rezonál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése