2005. november 6., vasárnap

Nincsenek ambícióim, az a baj. Egyetlen jelentéktelen - anakronisztikusnak egy cseppet sem tűnő - úgy nevezett életcélt nem tudok felmutatni. Pedig olybá tűnik, hogy ez lenne a passport a hallgatólagosan kialkudott emberversenyre (human race, kicsit máshogy). Alighanem én e kornak éppen a divatját múlom alul most magammal. Ezen csak úgy tudok változtatni, ha hazudok befele, erősen figyelek, hogy mások hogyan basszák át magukat és hogyan sminkelik el a horzsolásokat színlelt muszáj-jókedveikben, keverik émelyüket, nappallal, éjszakával. Az meg nem jelent semmi enyhet, hogy akik most szembe mennek, azok és ugyanoda érkeznek el, így vagy úgy, kárörvendni siincs kedvem. Aki nem akar érteni, az nem fog és ez már mindig így lesz. Tanulni se lenne kedvem, hogy kurva okosan mindeféle előnyökre tegyek szert a kevésbé okosakkal szemben, mert ezt én csak már így látom, hogy minden inkább van csak magáért, sokszor a másik ellenében. Egy felosztható hely ez, felosztható halmazokkal. Nincs osztozni se kedvem, tán soha nem is volt, csak valahogy nem volt, vagy nem éreztem mindezt ilyen élesen. Érzelmileg erősebbnek lenni sem lenne jobb, szintén olyan okok miatt, hogy ez is csak vesztesek és győztesek csatája volna, illetve az irányba tart, nem értek én ehhez és egyre kevesebbet értek mindebből. Anyagi javakra sem vágyok tkp, vagy ha mégis azok épp oly triviálisak mint amennyire elérhetetlenek. Ami meg nem anyagi természetű az megvan - ide írhatnék olyan giccses szarságokat, hogy járdarepedésekre rácsodálkozni egy petákba sem kerül, de az sem ahogy két kéz találkozását lopva kilesni egy téren.
Apró céljaim vannak azért, most hogy minden így alakul, most hogy egy ideje ilyen olyan stop táblákat kapok ajándékba. Meg kellene csinálni a reluxát a fényviszonyok formálhatósága okán, és azt hiszem nem ártana a paplan alá bevezetni a vizet a telefont és az áramot. Későn kelltem, nem is kelnék már egyáltalán. Azt nézem ami van. Nem látok. Úristen, még a végén idealista leszek, vagy kommunista, vagy istenfélő.
Onnan azért majd magamra ismerek, hogy féllábon a fejemet félre fordítva ugrándozok, mint a régi strandolások után, törölközöbe burkolózva, lila szájjal vacogva, de akkor már nem leszek vízes, látni fogom ahogy kipotyognak cseppenként a szavak a fülkagylókból. Valaki telebeszélte a fejemet.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése