Máááááááááriiiiiiiiijjja, tigrisszem viselsz tokán. (tovább nem értem)
Az euroviziós barkófesztivál nyertese.

Vége van. Nincs több mászkera. Nem kell nagy seggel - lobbal ismeretlenek felé - a sebészetre sietni. Ideiglenesen menlevelet kaptam, akut-laput kötött a betegellátás az épen maradt tagjaimra. (egy kártya; taj, tiszta fej - már hajlok arra , hogy tajszólással beszéljek a nővérekkel)
Minden egyes kezelés olyan volt, mint Ludas Matyi és Döbrögi véletlenszerű találkozása a boncasztalon, csak itt volt jód is.
Meg aztán láttam a vizitdíjat közelről- nem szőke, se másfél mázsa. A szimulánsokat az "A" ablaknál fogadták, míg a "B" ablaknál a végelgyengülteket. Én mint visszaeső a "C"-t kaptam, és az már majdnem olyan mint a vitamin.
Most egy keresek egy plasztikai sebészt és megkérem, hogy csináljon a seggemből szájat.

Kellene belém egy hős. Hiányzik nekem nagyon, és biztos nem is csak nekem, aggályok fogalmazódnak meg ezt illetően bennem. No, nem az aki harsány és nagypofájú és ezáltal képes elhitetni azt magával - és így mindenki mással is - hogy ő voltaképpen egy hős. Rendes hősre vágyom, olyat szeretnék, olyat akarok. Toporzékolni lenne kedvem. Csak egy olyan hős kellene belém, amit születésekor mindenki belé oda szerelnek, valahogy rádrótozzák a szülészeten, csak nem nagyon jön az ilyesmi szóba aztán. Mert tabu.
A kis hős is hős, ha felismerik. Először is a hős az nem száll el az első széllel, így aztán attól sem szorong, hogy mi van ha mégis. Mert nincsen mégis. Ez biztosan minden hősnek a sajátja. Nem tudom, most valahogy elbizonytalanodtam. Hogy volt e bennem hős valaha is. Hogy nem úgy van e hogy nekem ez a hősnélküliségem valami születési rendellenesség. Vállalható, de büszkeségre egyáltalán nem okot adó fogyaték.
Meg aztán, ha volt is bennem hős, akkor már az is érdekelne, hogy az hol lakott. Milyen viszonya volt hétfejű, sárkányokkal, ss tisztekkel, kórházi portásokkal, békákkal ijesztő pocsolyákkal.
A szememben nem lakhatott, mert az olyan mint egy malacé, valamire való hős ilyen helyet nem választhat magának hajlékául, marad tehát a tarkóm. A tarkóm meg gyakran fáj mostanában, szóval akkor lehet hogy nem is a tarkóm fáj, hanem ennek a valamikori hősnek a hűlt helye, az sajgatja.
Jó lenne tudni, hogy ha volt is valaha hősöm akkor hol van most, és mire fenekedik, mibe akar beleharapni, mit akar a feje tetejére állítani. Úgy hogy én nem tudok róla. Az elszabadult hősnél azt hiszem semmi sem veszélyesebb. Ezer kérdés aggaszt. Például, ha valakiből kiment egyszer a hős, van e mód őt visszaédesgetni, vagy az egész valami visszafordíthatatlan sorstragédia.
És mondjuk az ENSZ nyilvántartja e az ismeretlen, gazda nélküli hősöket, van e valami nyilvántartás, hogy ez az egész visszanyomozható legyen, lehetővé téve azt, hogy ujjammal rábökjek valamire és azt mondhassam, az a hős belőlem való.
És akkor aztán az  a hős jól tagolt lenne, sok árnyalattal teli. El se tudnám téveszteni.

Szabadságomat egy barázdán fogom tölteni. Hív a természet, vár a táv. Amikor oda érek billegni fogok. Barázdaelem leszek és egyúttal varjú, rendes varjú, fekete, vetési. Telikárogom a mezőt, annyira, hogy szinte rosszul leszek a végén tőle. Jönnek majd ki a mezőre a kárt menteni. (ezt sose értettem). A nem károgással töltött időt pedig a Szomszédok nézésével fogom tölteni. Persze restelkedni is fogok e fölött, mea maxima Kulka. Ha nem vájom ki a saját szememet, azt olyan erénynek fogom tekinteni, ami okot ad arra, hogy azt közzétehető sikerként kommunikáljam a külvilág számára. A hasamra mésszel egy nagy fehér csíkot festek majd, a tanyasiak ettől majd persze azt fogják hinni, hogy én egy pingvin vagyok a nők lapja hátuljáról. Ez valamiféle elégedettséggel fog eltölteni, olyan lesz az nekem, mint a helyi érzéstelenítés. Mindeközben a mezőt ketté szelő vasútvonalon elhalad egy vonat és rajta fog ülni a valamikor magam. És annak a vonatnak az ablakai olyanok lesznek mint egy igen hosszú filmnek a filmkockái. Tehát az a valamikori magam valami filmen fog szerepelni és ezt tudja is. Éppen azon méláz majd az ablakban, hogy milyen furcsa ólmos is ilyenkor az ember lelke, amikor nézi ezt a kinti nagy rohanást. Azt, ahogy kezd észhez térni ez a sok, ez a temérdek, az a minden a téli ájulatból, és hogy ez egyszerre szomorú, és egyszerre szívderítő. És azért az, mert az embert minden csak magára emlékezteti, de leginkább az idő emlékezteti magára. Aztán átnéz a másik filmkockába, egy másik ablakba, és úgy kezdi a nézést, hogy az arcokkal kezdi és halad a cipők felé. És örül ha eltalálja, ha rendszert talál cipő és arc között, hogy azt az ívet ő hozta létre és nem kellett hozzá létra.
Aztán megint ki néz az ablakon és kurvára nem fogja érteni, hogy miért billeg egy barázdán egy pingvin. Hogy azt ott ebbe a filmbe ki az isten, vagy inkább ki az ördög írta bele.
A pingvinnek megfestett varjú ezt látni fogja majd és szerintem hunyorítani fog, zsebre dugva a kezét. És az akkor se szomorú nem lesz, se könnyebség, egyszerűen olyan lesz amire azt szoktuk mondani: megtörtént valamikor.

Ha úgy próbálom magam elképzelni mint valami gépezetet, akkor bizonyára akad bennem legalább egy szem porszem. Máskülönben hogyan is lehetne lehetséges, hogy a saját fogaskerekeimmel magamat darálgatom időnként, és zökkenek, álmomban csengetek kicsit. Na mármost ha gépezet vagyok, akkor bizony utána kellene járni, hogy melyik csarnokban mutatnék jól, vagy melyikben lennék hatékony. És legfőképp azt kéne kideríteni, hogy e kettő nem zárja e ki egymást. Mert mi lenne akkor, ha kiderülne az, hogy amilyennek látszom az nincsen bennem egyáltalán, hanem belém van látva. Hogy rozsdás haszontalan gép vagyok, mondjuk a kattanásaimnak azoknak van valami bája, de semmi egyéb. Semmi plusz. Hogy a képességeim kitaláltak, avagy mímeltek, enyhébb esetben vágyottak, de semmiformán nem valósak. Az marhára kínos lenne, hogy nem hogy gép, nemhogy porszem nem vagyok, hanem csak az derülne ki, hogy lényegét - lényegemet tekintve - egyáltalán nem vagyok. Ha úgy próbálom elképzelni magamat, mint egy gép szellemét, kísértetét, akkor sehogyan sem tudom ott érezni magamat ahol vagyok. Ezért aztán olyan is lesz, mint ha nem is lennék. Igaz kihasítok magamnak valami teret és időt az örökkévalóságból, de lényegében ez jóhiszemű jogcímnélküliség. Amikor úgy próbálom magam elképzelni magam amilyennek nem szeretném, akkor lemondank minden olyanról ami a képzeletemben létezik.

Tessenek mondani, maguk miből élnek. Tessenek rávilágítani milyen pluszokat szeretnének bennem meglátni és azt úgy értelmezni mint bekebelezhető gyarmatot. Tessenek mondani mi az ott magukban aminek bennem az árnyéka se. Tessenek mondani mi nem stimmel nálam. Tessenek mondani, miért nem válaszolnak.
Nem tudok már jobban félrehúzódni, mert az a leesés, és én azt magamtól nem fogom választani.

Becsengetek egy ajtón. A névtáblára az van írva, hogy itt él Múlt és Múltné. Az ajtó elől mindez vegyesházasságnak látszik, pedig csak nehezen elviselhető mozdulatlanság. Megfordulnak a dolgok. A több az kevesebb, többé kevésbé. A színe a visszája, a fej a tor, a tor meg a potroh, mindez megszokásra hajlamosít. Kiviszek valamit a konyhába és látom hogy az amit vittem azt ugyanakkor visszahoztam. Azt, hogy a kivivés az most visszahozást jelent. A plafonon sétálok, meg kell szokni. A természetes valami másik rend ellenében való, örökös az acsarkodás. Elindulok és érzem, hogy nem mozdulok. Az ágy pedig egy merő zuhanás. A levegő hol szalontüdő illatú, hol nikotin, kevés szimattal beérem. Az asztalon viaszkos vászon, mellette pedig azért van radiátor, hogy érezzem azt is, milyen az amikor fázom. Az ablak egy másik múltra néz, amiben egy zsiráfcsorda baktat a szavannán, Múltné és Múlt ennek igazán örül, mert az hiszi rólam, olyan mint ha valóban akarnám. Mindezt. Amikor elengedem magam az a tartás, kicentrifúgázott rongy a láb. Elköltöznek belőlem a csontok, ennek itt hagyománya van, Buddha is sebészetre jár.

Béla tehén, s Béla mú-ja
szebb mint mások mélabúja,
mert nem számít a zsenge fű,
ha az csak tinókori deja-vu.

A titok a legrégebbi. A titok van legelőször. Utána van, aztán lehet
csak a minden, de nem is, nem minden, akkor lehet a valami, a
valamicske. Patetikusan: akkor van rendjén minden, ha egy nagy titok a
kezdete. Ahogyan nézed a sötét ég előtt a hajlongó fenyők kontúrjait
januárban például és nem azon gondolkodsz, hogy a látvány mit jelent,
hanem tudomásul veszed, engeded magadba szökni a szemeden át,
elfelejtve minden geometriát vagy élőnek tetsző lüktetést , és azt is
nézni, hogy a kinti lámpák fénye végigrohan egy pillanatra a bent ülők
arcain, mint ha csak egy olyan filmet néznél aminek nem mindegyik
kockája tartozik rád. Nagy szimatokat venni a távolsági buszon,
olajszag; avagy első osztálykirándulás. A titok valami ilyesmi, hogy
cinkoskodsz a meg nem érthetővel és nem keresel rá szabályt vagy
magyarázatot; tudomásul veszed. Vagy ahogy a nagyanyádat is egyszer hol
szépnek láttad, másszor meg öregedő húsnak, az is titok volt.
A ritmus volt a titok, az egyszer ígység, az egyszer úgyság. Annyi már
biztos, hogy valamire való titkot egyedül ember nem csinál. Képtelen
rá. Az egyedül csinált titok, az nem titok, az bánat.
Bár volt aki azt mondta, hogy a bánat se olyan rossz, csak úgy kell
felfogni, mint valami tőkesúlyt, és ha mondjuk a sikered hullámai
kicsit viharosabbak nem kell mindjárt felborulni az első szélnek -
hittem neki. Meglehet, ilyen is jut mindenkinek.
A titokban még az is jó azért, hogy beleragadsz mint légy a pókhálóba,
de nem kell rögvest létharcnak felfogni, sőt egyáltalán nem kell hozzá
létezni. A titok az onnan kezdődik, ahonnan kizártuk magunk. Én is egy titok vagyok, állok itt magamnak megfejthetetlenül.

A férfiak nem sírnak. Mondhatni ez a gyengeségük, talán a legnagyobb. Biztos rendellenes szögben áll a könnycsatornájuk. Biztos sok minden máshogy van, mint kellene, vagy mint általában. A férfiak még sok egyéb dolgot nem csinálnak, arra meg azt szokták mondani, hogy az olyan férfias. A férfiak nem sírnak. Kifele sose.

Meg merem kérdezni magamtól (tehát irtó bátor vagyok), hogy lennék e jarawa. Igazából arra vagyok kiváncsi, hogy mernék e negyvenen lenni, a kipusztulás szélén, egy apró szigeten. Mernék e a vízbe ugrani. Vagy nem csinálnék e egy vaddisznó lenyilazásából morális kérdést, és lenne a szavam az éhségre. Aligha. És az sem mellékes, hogy nem zavarna e túlzottan az a kibaszott szabadság. Hogy cserélnek e a fehérek gombát kordonra. Flash kordon. És még egy csomó kérdés. De legjobban annak az illúziónak az elvesztése izgat, hogy valahova tartozom is. Mert nem lenne más, csak mi negyvenen, sziget és hullámzó víz. Az, hogy azt miként lehet megélni. Pontosan azt ami nincs, csak éppenséggel lehetne is.

A faszt kell elbontani semmiféle kordont. A tehenek is milyen jól megvannak vele, még tejet is ádnak, szóval hogy a korlátoknak semmiféle káros hatása nincsen a kreativításra. Inkább gatyába kellene rázni a honi lakatosképzést, bauxitbányászatot, timföldgyártást. Mert a kordon egyetlen baja, hogy kicsiny területet zár körbe, rekeszt ki vagy le. Amiben kárt lehetne tenni (az élet?) az nem itt van, az tán sose volt itt.  Az országhatár mentén kellene húzódnia, kettős sorban. Egyúttal a címfestő szakma is feltámadhatna poraiból, mert úgy 10 méterenként csak ki kellene írni hogy az állatok etetése tilos, mert amúgy is etetve vannak.
Ötösmetrót akarok, etelközi végállomással.

A kedves naplóm képlettől simán eltekintenék, főleg úgy hogy ez esetben
talán a kedves html tag-emet kellene mondani. A világ azonban, és benne
én nincs felkészülve ilyen nagy változásokra.
Egyszóval a dolog nagyon úgy áll, hogy:
Kedves Naplóm! Az imént értem haza munkából. Ez volt az első napom az
Ezüstfecske MGTSZ-nél. Rengeteg dolog történt velem. Reggel Maczok
Balázs bácsinál jelentkeztem. Ő lesz a sertésrészlegnél a felettesem.
Előtte nem szabad ilyen szavakat használni, hogy felettes, mert
olyankor visszakézből levárosiaz. Szóval azt mondom neki inkább, hogy
Maczokbá. Arra ugyan nem hallgat - mint ahogy semmire se nagyon -, de
legalább indulatba se jön tőle. Akkor tekint organikusnak, amikor ő
akar. Amikor meg nem akar, akkor úgy tekint rám, mint a
palánkkerítésnek támasztott biciklire, vagy a ganajba szúrt vasvillára
- mint szükséges rosszra. Felvételemet az tette szükségessé, hogy
Maczok bácsinak megváltoztak a munkaképességei. Fél éve történt vele
egy baleset. A vasárnapi istentisztelet után kiment a határba kaszálni,
ami nem is lett volna baj, ha a előtte nem tölt el a Flaskarestiben egy
jelentékenynek mondható időt. Hogy kint a határban mi történt mi nem,
arról nem lehet semmit sem tudni, az egyetlen tanulság amit suttognak a
faluban, hogy éjjel nem érdemes kaszálni. A baleset természetét
illetően nem lehet semmit tudni, mert hogy azóta Maczok bácsi néma. Ez
a munkaképességcsökkenésének a lényege. Ami azért baj, mert a sertés -
legyen az hús avagy zsír, az is csak szóból ért.

A téesz elnök tett egy kísérletet. Megkérte Faragó Bandit a
fényképészt, hogy egy álló napon fényképezze le Maczok bácsit, aztán
Maczok bácsi felesége a képek alá írta, hogy ha Maczok bácsi tudna
beszélni, akkor azzal az arckifejezéssel mit mondana. Így lett a
téesznek egy képes szótára, ami Maczok bácsi összes létező gesztusát
dokumentálta. Nem volt ez kis feladat, a könyvecske 74 oldalt
tartalmazott, de Maczok néni állítása szerint, ha legénykorában némul
meg az ura, akkor a téeszelnöknek még kellett volna venni egy csomag
A/4-es papírt. Az egyetlen egy hibája csak az volt, hogy pont azok nem
értették akinek a legjobban kellett volna, a sertések, azok sehogy se
tudták felfogni miért mutogatják nekik azt a képes könyvet, sehogy nem
tudtak rájönni, hogy egy adott gesztus azt jelenti e, hogy az ólból ki
vagy be kéne menni. Egyszerűen összezavarodott a sertéstelep.
Ma én is megkaptam e képes lexikon egy példányát - hiszen másfél hónap
múlva vizsgáznom kell belőle. Az első oldalon Maczok bácsi ganajt
lapátolás közben a fényképezőgép objektívjába mereszti a szemét -
alatta Maczok néni remegős kézírásával meg az van írva, hogy: "menjetek
ti a büdös picsába". Egy másikon pedig hajadonfőtt törölgeti az
izzadtságot törölgeti boglyas szemöldöke felett a homlokán fakéregszerű
kezével - alatta a felirat "a hatvanas években voltam a legboldogabb"
Egyelőre azt nem is sejtem, hogy ezen információkra mivégre van
szüksége a kondának, te biztos nem érthetek mindent azonnal. Vígan
telnek a napjaim. Holnap megtanít hogyan kell ülni a deszkalócán.

BOC - Peacock Tail

BOC - Beautiful Place Out in the Country

Az valahogy tényleg úgy van, hogy amit a természet ad, azt valhonnan el is veszi. Nekem tehát ne mondja senki, hogy milyen jó, hogy hosszabbak a nappalok, mert ugyanakkor a rövidebb éjszakák meg sokkal sötétebbek mint egyébként (dirmixmirmix), de lehet, hogy ez is ilyen kárpátmedenciális kérdés.
A mellkasom is az, kárpátmedicinális, amire ráül ez a nagyseggű január sötétség éjszakánként , felnagyítva tévét, bútort és szőnyeget, falban a szöget, egyszóval felnagyítva minden némaságot, vele az óra kattogását. Az utcalámpa vetett árnyékából számítom ki az eltelt időt, leesett egy fagyott galamb imént az ereszről, alighanem fél van. Félni való van. Vélni faló van. Trója elesett. Aludni lényegében azért jó, mert az olyan, hogy onnan aztán se ki, se be, lehet az ember azonosíthatatlan talált tárgy, vagy akár börtönkívüli. Az a a legjobb amikor hajnalban megérzem, hogy szivárog belém az alvás. Hirtelen Gonzales-é változom, Fabrizio speed-el kínál. Büfét nyitok, karajokat sütök főzök, lapockákat rántok ki meg be. Egy bordós árnyalatú rézkarc van gondjaimra bízva, az szárad majd reggelig. A lábamat meg elvágja a vastaghúsnál egy éles lemez, csúszkál a csonton a hús, mint a pálcikás jégkrémen a matéria, nehéz a haladás így, futni lehetetlen. Aludni lényegében azért jó, mert onnan aztán se ki, se be, de leginkább azért, mert ez a se ki, se be, ez is csak gondolva van, az sem igazi.

Jó lenne már egyszer összefoglalni, hogy mi minden veszély leselkedik
ránk lépten-nyomon. Leírni mindent feketén fehéren, hogy azok se
tévedjenek el ebben a rengetegben, akiknek legkevésbé van hajlamuk,
adottságuk a közízlés dzsungelében való életben maradásra. Olyan
közösségeket szólítani meg, akik még hezitálnak olyan dolgokon, amilyen
bizonytalanságokat ugyanakkor maga a közzöségi lét már nem bírhat el.
Közös célok kellenek, közös értékek. És akkor lenne megint egy olyan
ami már rég volt. Nemzedék vagy mi, és vele a (vala)hovatartozás. Azt
mindenki tudja, hogy az édes bor nem bor, az édes bort bornak nevezni
az kábé olyan, mint a túrórudit tejtermékként aposztrofálni, vagy a
krumplicukrot desszertnek hívni. Aki édes bort iszik, arról előbb utóbb
kiderül valami szépséghiba, rosszabb esetben az, hogy bármire képes,
szerintem az ilyen ember minimum néger, legfeljebb azért nem látszik
mert belülről az, vagy a szoláriumra fogja. Aki bizonytalan abban, hogy
ő az édes bort szereti e avagy sem, kérdezzen meg mást, valakit aki
jobban ért mindezekhez, ő majd irányt mutat, korrigál, lemetszi a nem
kívánatos vadhajtásokat. Csak jó klubba kell járni, ott mindent
elmondanak szépen sorban.
Azt is jó lenne tisztázni végre, hogy aki IE-t használ az egy büdös
paraszt, és nem csak azért mert az FF az bizonságosabb és könnyebb
érzés, meg szabványkövető, henem azért mert az IE-től kiszárad az ember
bőre, töredezni kezd a körme, sarkán bőrkeményedés alakul ki, ezt csak
az nem veszi észre aki nem akarja. Jó erre az esetre, ha van az
embernek olyan ismerőse, aki lerántja a hályogot a fényüket vesztett
szemekről .
És akkor még nem ejtettem szót, a 75%-nál alacsonyabb cocoa tartlamú csokoládékról, a pc-ről, a világos sörökről, a 3,6%-os tejekről, édes tankpezsgőkről, nescaféról.
Menekülni kell onnan ahol ilyemivel találkozik az ember. Ha nem tudunk
elégséges okot szolgáltatni arra, hogy mi igényes behemótok vagyunk,
sose fogja elhinni a másik, hogy ő igénytelen liliputi.
A tétel egyszerű, állíts valamit magadról ami magában foglalja
azt, hogy a másik az pedig nem, egyáltalán nem, és amennyiben jovialitására apellálsz
engedd sejtenie, hogy segítőkész vagy, hogy kiránthatod az igénytelen
tudatlanságának fertelmes mocsarából. Ha jól csinálod vagy balfékkel
van dolgod, akkor húzhatsz egy strigulát az önbecsülés_01 jelű
űrlapodon és kortyolhatsz egyet a sznobi szörpödből. Csak egy valamire
vigyázz. Egy pillanatig se engedd gondolataidba férkőzni az ördögöt, el
ne hidd, hogy tkp konzumfasiszta vagy.

Nahát Papp néni. Ha most látnál, bizonyos vagyok abban, hogy nagyon nevetnél. Mert amit én egy ideje művelek az nem mindennnapi. Szerintem olyat derülnél az egészen, hogy még a visszerek is elmúlnának a lábadról. Képzeld - de ez maradjon kettőnk között - esek és kelek, valamint elkezdtem a kettőnk között húzódó generációs szakadék között kiépíteni az elkerülő szakaszt. Persze ebben neked is nagy részed van, hiszen egy ideje nem öregszel. Tudatom veled, hogy nem jól tuttál valamit. Hazudni nem, hogy nem szabad, de egyenesen kell. Divatba jött megint. Divatba hozták. Én meg az emberekre úgy nézek mint régen együtt azokra az idétlen csirkékre a baromfiudvarban akiknek belekapott a szél a tollazatukba és attól olyan súlytalanok lettek és nevetségesek. Azért nem tudok ennek felhőtlenül örülni, mert azt hiszem a dolog úgy áll, vagyis úgy látszik innen, hogy a kerítésnek ezen a felén állok én is. Az a propagandaszöveg, hogy sok minden változott - nem tudom, hogy ott ahol most vagy, oda ebből eljut e valami, de kérlek: el ne hidd. Apró változások tényleg vannak, például a nők lapja sokkal vastagabb papírra van nyomva, bizonyára nem is fogná meg a csiríz. Fekete zipzáros mamuszt is lehet kapni, semmiről nem maradtál le. Akik lemaradtak azok mi vagyunk. A mibe a magamat is beleértem. Tudod nekem most azt kellene megtanulnom ismét, amit te soha nem tudtál elfelejteni. Én is éppen ugyanúgy vagyok mint régen; nem tudok betelni a látvánnyal, és mindig az az érzésem, mint ha mindent ezer éve néznék. Nahát Papp néni, ha most látnád azt amiben vagyok, akkor nagyon jót derülnél, bár most elbizonytalanodtam - lehet, hogy sírnál. És látod ez az én nagy bajom, attól félek, hogy sírni látom azokat, akiket megnevettetni akarok. És akkor Papp néni vegyük ezt az egészet most tárgytalannak, mert rájövök minden egyes mondatom végére, hogy semmit nem akartam mondani.

Kezdjük a legelején. Úgy is mindjárt vége van. Én nem vagyok te, te pedig sose leszel én. Ami előtt te te voltál, azelőtt én még nem voltam én. Nincs különbség köztünk, ha csak annyi nem, hogy amikor én egy valaki olyan vagyok aki ránéz arra a valakire aki te vagy, akkor nem tudom mit látok. Nekem meg olyanok valahogy az engem határoló kontúrjaim, hogy az inkább azt erősíti meg ami te vagy és nem azt ami én volnék. Egyalátalán vagyok e én az aki szeretnék lenni? Ugye nem lesz válasz.
Én már csak úgy vagyok, hogy annyi mindent kellett megtanulnom, hogy igazából semmihez sem értek. De lehet, hogy nem így van, annyi azonban mégiscsak biztos, hogy ha mégis van valamim, azt képtelenség használni, abban a világban amit én látok, és abban a világban is amit te látsz. Összegzés képpen nekem nincsen világom, a te világodba pedig bele nem láthatok, mert az örrökké a tied. Azért mert idegen. Idegen attól ami te vagy, és idegen attól ami én vagyok. Ami bennem rejlik tehát, az minden bizonnyal nincsen. Néhány liternyi vákuumot hordozok magamban, tartalomnak álcázva és szürkére színezem. Mindegy, hogy ezt a mondatot most te kezdted el, vagy én akarok a végére járni, úgyis ugyanaz a vége. Magamban beszélek magamnak.

II. Titusz vagy I. Titania gazdát keres - részletek a kávézóban

(kígyótulajdonosok lapozzanak tovább)

Adatlap:

Név: II. Titusz vagy I. Titania
Neme: tisztázatlan, de inkább nő, mert okos.
Életkora: kamasz/bakfis
Általános jellemzők: Mozgékony és találékony rágcsáló. Helyzetfelismerése az átlagosnál fejlettebb, ellenben térlátása gyenge, tehát kétdés egér. Szenzitív lelki jellemzői mellett enyhe fokú hisztizésre hajlamos, ezt mániákus ugrándozással adja a vele egy életközösségben élők tudtára. Higiéniás szokásai rabja, bő nyállal mosakszik. Felületes vizsgálódást követően, vélelmezhető, hogy jobb kezes. Megfelelő keretek hiányában randalírozásra hajlamos. Esztétikusan szaglászik 360 fokban. Éber figyelmű, jól riaszt, megakadályozza a dió, a sajt, az alma és egyéb vegetatív kártevők háztartásba jutását. 4 éven aluli gyermekeknek az apró, lenyelhető alkatrészek miatt nem tudjuk ajánlani. Terracuki.
Választható színek: szürke

Nem elég, hogy a napok végére olyan szürke, hogy még apám se, pedig ő színtévesztő... Tegnap este menetrendszerint (ahogy kell) megérkezett az egérkérdés, mint materiális leképezés. Azóta az egérkérdés eszkalálódni látszik. Rendes esti cataflamomat indultam bevenni, befordulni a konyhába, de csak egeret találtam. Az edényszárítók alá menekült be, mert ő ijedt meg jobban*. A zöld müzlisbögre takarásából kukucskált ki, hol jobb, hol bal felől, mint egy jó partizán. (*abba belegondolni is rossz, ha mondjuk én vagyok a ijedősebb, mert nincs az a műzlis bögre ami mögé én) Ha egy kicsivel jobban csinálja, talán annyira öszezavart volna kettőnk szürkeségének összesége, hogy elmosódhattak volna az én és az ő határai, bár az ő hasa szubjektív véleményem szerint sokkal fehérebb az enyémnél. Kamaszegér, rutintalan, de attól ő még az egérkérdés. Mert hát mi is legyen az egerekkel, ezt csak úgy a szürkeség kapcsán is eszembe jutatta, hogy ne maszatolhassak e témában tovább.
Az egér észrevehette, hogy el vagyok tanácstalanodva, hogy kikerült a fókuszból és kihasználta lankadó éberségemet ügyes mozdulatokkal a hajdumat mosógépben alakított ki védekező állást. Kocogtatásra nem reagált. (A hajdumat mosógépeket hajdan úgy alakították ki, hogy a dob mellett még maradjon egy egérnyi nyílás, amin keresztül a rettentő szerkezet aljába juthat a tápláléklánc majdnem legalja, gondolom mindez az esélyegyenlőség jegyében) Tegnap még félálomban megbeszéltük azt is, hogy akkor most egy darabig nem mosunk, legfeljebb patakparton, nekem az is eszembe jutott , hogy az igazi tél beálltával megalápíthatnánk a helyi lékmosó ligát, biztos-zicher-kurvaélet , hogy még a Fókuszba' is benne lennénk.
Mélázni nem volt idő - az egérkérdés legyen egérkérdés - befőttes üveget kerítettem, diót hasítottam és a MacGyver soundtrackjét dúdolva készséget állítottam a konyha kövezetén. Nem bíztam a sikerben, egyrészt úgy tűnt az egér demójából, hogy rendkívül ügyes és a kombinatív/dekoratív/artisztikus elemektől sem riad vissza, meg aztán szerintem elég gagyi az, hogy kipeckelünk egy befőttesüveget dióval, az egér bele megy és csapdába esik. Az ilyesminek egyáltalán nincsen semmi történeti íve, és ez zavar. Reggel néztünk újra egérszemet, de már egy üveg választott el minket, kint és bent fogalmain nem volt idő töprengeni. Rövid interperszonális terepszemlénket egy globus konzerv tetejének perforálása szakította félbe, általam. A lyukak jól sikerültek, 5mm átmérőjű sajtcsíkok könnyeden csúsznak le, hanem az almakockákat egyelőre csak a biztonsági fedél ideiglenes elmozdításával lehet a célcsoporthoz eljuttatni. Már voltam piacon, friss alma miján, szétnéztem a pince tájékán, hogy megfelelőek e az életkörülmények egy esetleges szabadonengedéshez, de elosonkodtam a kisállat kereskedés azonban még zárva.
Messziről nézegetem, nevet kéne neki adni, de aztán azt gondolom, hogy az már kötődés. Kb egy órája egeres oldalakat nézegetek, és fogalmam sincs, mi legyen a szürkeségünkkel.
Itt ülök megsemmisülten, mint egy rakás szerencsétlenség és egérelhelyezési problémáim vannak.

Én a nap végére annyira szürke, hogy még az anyám se.  Vagy csak nagyon nehezen. Pedig anya csak egy. Az utcán úgy megyek - vagyis inkább ólálkodom, ólálkodok - , hogy mások is alig, vagyis inkább, hogy egyáltalán ne. A falnak dörgölőzve osonok, ha viszket a hátam azt egy kapualjal vakarom meg, néha röfögök is hozzá. Én vagyok valakinek a szerencséje. A malaca. Eldugom a kezemet a zsebembe, hogy úgy nézzen ki mint ha nem lenne. Azt szeretném, hogy ne tűnjek antropomorfnak. Egzaktul akarok szürke egysejtűnek, ostorosnak látszani. Lehetőségeim korlátozottak. Erre gyakorta adok karmikus természetű indokokat. Az idegrendszeremet megpróbálom valami egyszerűnek, átláthatónak elképzelni, mint ha csak nem is lenne. Az ujjaim közé megmagyarázhatatlan módon úszohártyákat képzelek el. Cseppmentesen száradok. Az idő üvegedény. Velem van tele és még csak nem is tudom tisztelni érte. Fecséreljük egymást. Értek belőle egy s mást. A nap végére - mondom - annyira szürke, hogy még apám se, pedig ő színtévesztő. A nap végére én annyira, mint ha nem is, és eltudom hinni magamnak, hogy nem vagyok.  Amikor azt hinnék, elkezdtem valamit én pont akkor hagyom abba. Amikor tarkának látnak, akkor vagyok a legszürkébb. Ősi reflex.

Egy titokkal kezdődött minden, arra jöttünk rá, hogy ingyen van a piszke és cseresznye, mert a kert még nincs kilesve. A hajdani kert kissé levert - azért van bennünk a kevert, ingyenes stressztesztre járunk. Ki ki boldogul ahogy tud. Aranyhalakban gazdag vidéken élünk. Egy halszáj híján múlt, hogy sem itt sem ott nem vagyunk.

A félkezűferibácsi trafikja a béketéren volt. a térnek pont azon a részén ahol a vasútutca beltorkolott, úgy mint egy folyó. kis házikóféle volt, a fala kávészínű lehetett eredetileg, később a cement és a szénpor szürkésre színezte. a rücskös vakolatba belerágta magát az állandóság. egymagában állt, a többi boltok kettes csoportokban helyezkedtek el, úgy mint édesség/tejbolt, órás/népművészeti, könyves/szemfelszedő. De a félkezű feribácsi trafikja az valahogy külön állt, mint valami bárka, indulásra készen. A ház tűzfalára olyanok voltak felírva, hogy Trafik és papír- írószer, meg hogy minden héten totó és lottó, és még egy focilabda is, de nem az a fajta amin a szabályos öt és hatszögek váltják egymást, hanem az a fajta ami még bőrcsíkokból állt, a régi, az a régivágású labda. Nekem, mint a Dörmögö Dömötör* rendszeres olvasójának az a labda jelentette a történelmet, azt hogy nem volt mindig minden így, ahogy most látszik.
Az üzlet olyan 10m2-es lehetett, négyzet alapterületű, az eladótér egy L alakú pulttal volt elválasztva a vásárlóknak fenntartott helytől. A vásárló lába az érkezés után kellemesen csuszamós olajospadlón találhatta magát, néhány helyen az erős igénybevételtől elkoptak a gyengébb rostok és kiállt egy két göb, csomó, ezek valamely különös oknál fogva delejesen hatottak a gyerekek lábaira, 10 éves kor alatt minden gyerek talpa azokat tapogatta. A pult egyik eleme, felfele nyíló ajtóként szolgált, ahol a személyzet a pultból a vásárló térbe juthatott, a nap végeztével pedig haza. A pult többi eleme üveg tetejű fikós szekrény volt. A pult alakzatát követték a fal mellett a polcok. Ott a drágább tolltartókat, figuratív ceruzahegyezőket tartották. A a szürkéskék pénztárgépet ott tartották, ahol az L két szára egymásba szökött, bal oldalán fekete kar volt, hátulján ezüstszínű sirály, épp reptében.
A pult legfelső fiókjában, azaz az üveges rész alatt tartották az írólapokat, beteg sárga borítékban, a lefűzőket,a színes radírokat és az ügyességi jétékokat, mint pl az a focisjátékot amiben egy ólomgolyót kellett a kapun található lyukba irányítani. A játékot nagyban nehezítette az, hogy a játéktéren számos, az olómgolyó méreténél nagyobb luk volt található, melyen keresztül leesett. Olyankor az eszközt megfordítva a gyermek újra kezdhette a nyíltszíni autizmust a másik játéktéren.
Látványos optikai elemek híján az alsóbb fiókokban tárolták az A/4-es és A/3-as félfamenteseket.
Érthetetlen okokból az autóskártyát is, Lola T-vel felfele. A polcokon tárolták, néhai konzerves dobozokban a ceruzákat, keménységi fok szerint csoportosítva. Amikor ceruzát vett az ember, akkor a félkezű feribácsi nem nézett hátra, csak hátra nyúlt és erőteljesen az üvegre csapta, majd azt mondta, hogy mit parancsol még a vevő. Nekem ez az egész mutatvány nagyon tetszett, de anyám azt mondta parasztság így odavágni a ceruzát, mert eltörik benne a grafitbél és mehetünk két naponta ceruzákat venni. Ez nagyjából így is volt, de azért az is jó volt ahogy odacsapta a ceruzát az üveglaphoz, egyrész szép hangja volt, meg ugye ezt az egészet egy kézzel csinálta.
Én sokáig nem tudtam, hogy a félkezűferibácsinak félkeze van, pedig hát a véghistvánutcaiak és a rákócziutcaiak is úgy hívták, hogy félkezűferibácsi. Nem a szemébe mondták így. Egymás között.
Engem azzal tévesztett meg, hogy a barna kardigánjának a haszontalan ujjrészét, azt mindig a zsebébe gyűrte, ettől aztán olyan volt, mint ha baromira laza lenne mindig, és zsebredugott kézzel tenné a dolgát.
Feribácsi trafikja az a hely, ahol először vásároltam önnálóan, szülői felügyelet nélkül. Bélyeget. Nem postait. Nagy perforált ívpapír volt - akinek eddig megemlítettem még senki se halott róla -, a lutra album matricáihoz hasonlítható kicsit csak nem ragadt a hátulja. A hátulján hasznos imformációk voltak írva az elejével kapcsolatban. Ha például egy medve volt a bélyeg színén, akkor a hátuljára félkövér betűvel az volt írva címként, hogy Ursus arctos, aztán meg hogy súly és magasság, valamint a többi titkos dolgok, hogy mit eszik, hol él és hogy kihalófélben e, az is. Ezeknek a bélyegeknek nem fotók voltak a színén, hanem nagyon szép színes rajzok. Egy ív papon 12 bélyeg volt, otthon neki állhatott az embere gyerek szépen szétszakítani a parforáció mentén, ez esetemben félnapos munka volt.
Nem csak állatosak voltak. Emlékszem növényesre, régi és új autósra, hajósra, vasútasra, divattörténetire (rokokó, barokk, reneszánsz). Míg a bélyegvásárlást bonyolítottam egyedül, kint a trafik előtt anyám a szája szélét rágta és bizonyára olyanokat gondolt a nagy transzformátorház árnyékában, hogy sokra viszi még a gyereke.
A feribácsinak volt egy felesége is az emma, vagyis az emmanéni, ahogy hívták, de én soha nem szóltam hozzá, ezért úgy maradt ahogy a félkezűferibácsiszólította: emma.
Emlékszem, egyszer azt mondta neki, Emma, itt van a kocsi kulcs, nyisd ki a csomagtartót és vidd ki ezt a dobozt. Azt hiszem, akkor azt gondoltam: Emmának nem lehet valami jó lenni. Nem elég, hogy hülye neve van az embernek, még azt is megmondják neki, mit, mikor és hogyan csináljon.
Egyszer otthon kiszaladt a számon - így, hogy: "az Emma is ott volt", anyám meg rám szólt, hogy így nem beszélünk másokról. Aztán már nem nagyon mondtam azt, hogy Emma, már sose mondtam többé azt, kerültem nevének ejtését, mint valami bűnt. De Emma** az Emmaság árnyoldalairól nyilván mit sem tudott, mert úgy volt ahogy mondták neki, fogta a dobozt, kinyitotta a a meghikomatosított Wartburg (ilyen) csomagtartóját, betette a dobozt, majd előre ment, beült és megvárta amíg a félkezűferibácsi ráteszi a lakatot a faajtóra. Aztán nagy füstfelhőket eregetve elindultak haza.

 

* a Dörmögő Dömötör az az újság, amibe vagy 100-szor beküldtem, hogy hogy talál ki a kis nyuszika az erdőből, hogy Laci melyik úton talál haza, Piri#01 és Piri #02 között mi az apró 10 eltérés, vagy hogyan öltöztessük fel egy tarktort és sose nem nyertem semmit. Részint ez vezetett oda, hogy megszűntem rendszeres olvasójuk lenni, másrészt amikor egy-egy lapszám 4-ft-os árra emelkedett, azt anyám nem tudta megbocsátani a fennálló politikai rendnek. Ohh, sérelmek.

** "Mint kiket Emmának neveznek olyanok a sirályok, fehér tollakkal eveznek és sörétet lőnek ki rájok" (Christian Morgenstern)