Elkap a hév. Pontosabban elkapna a hév, de fura mód egy traktoron látom, képzelem el mindezt. Olyan profánul csak azért, hogy mondjuk egy nagyon eurós rönó traktorra felkapaszkodnék, és hirtelen felindulásból verbálblogba kezdenék a Dózsa György úton. A tömeg, temporális, de erős nárcizmusom okán, persze éjenezne, meg dobálná a kalapját, rosszab esetben pedig a kaszáját. Szép kis lázadó az ilyen. És este, maga Marsi Anikó kommentálna, az ugandai úszómester, akinek befelé nő a lábán a szőr, és a nő akinek több szemölcs van a fülén mint szőr riportok között. Nincsen mese, silány vagyok. Mindig is így volt, vagy csak azzá lettem. Kifürkészem. Ha lesz kedvem.

Az ember kínjában már félre lép, és olyasmi alakzatot vesz fel a térde, mint egy közepes csokis-mazsolás kuglóf, persze a boldog békeidők kuglófjáról van e helyt szó, mert a múltat végkép eltörölni nem ér. Manefesztálódik a sántaság, vagy mi, a sandaság, a bicegés, és meglehet mindössze azért történik ez, hogy akkor legalább sajnálni lehessen. Mert teljesen hiábasan ez is félre van értelmezve, magyarázva, olyan formán, hogy akkor legalább törödők majd magammal, ha máshogyan nem, hát úgy, hogy halálra rémülök attól, ahogy a lábízületek egymásba harapnak. És a harapásnak bizony vannak átthallásai, hogy csontozatod, tencsontodba harap. Egyébként visszatekintek közben, igen, így bicegve is hátra fele tekingetek, és persze meglepődök ha orrabukás lesz a vége. Már megint felerősdik az, hogy valami nincsen, nem nekem van, de talán jó lenne, ha lenne, aztán meg az, hogy biztos nem is lenne jó, vagy nem annyira, és csak képzelem ezt az egészet, váltakozva el is hiszem, hogy nem érdemelném én ezt sehogyan sem, s végül, hogy talán nem is lehet valami annyira jó, hogy jónak lehessen, de inkább szabadjon érzeni. Mert szabadjára, még ennél is jobban illenők szabajára engedni a lelket - vagy amit annak hívnak -, ám ehhez hinni kellene abban, hogy van egy tér, van tere ennek az elengedésnek, hogy valami puhába ájulnék, arról van itt szó, a biztosra menéstől, aktuális belebicegni a biztosba. Mert úgy szére-szóra elájulni, biztosan sejtve, hogy az aszfalt kap el az nem megy már. Azt hiszem megöregedtem, meglehetős torz elképzeléseim vannak a boldogulásról, a boldogságról, vagy ahogy én inkább nevezem, megelégedettségről. Kezdem azzal, hogy a vágyakat azért hívom e annak aminek, mert egyáltalán nincsenek, vagy ha vannak, nem ezen a féltekén. Most azt gondolom, ebben a pillanatban azt gondolom, hogy remények néha sokkal többet ártanak, mint a félelem. Projektszerűen gondolom ezt, holnap az ellenkezőjét fogom. A térdem pedig fáj, borogatás kell rá. Olyan ami hideg.

Legyünk naprakészek.
Lehet még ilyen is.

Minden mondatommal nyilván való, hogy magamat bizonygatom, azt hogy vagyok a létrán, jogosult. Ez most épp összecseng az elmúlt napok lépcsőzeteivel, aztán először csak az a kérdés, hogy jó irányba megyek e rajta, gondolom, valamelyest fel, vagy úgy ahogy van, megette a fene az egészet, mert nm stimmel a lépcső, se a kapualj, egyedül a macskahúgyszag amiben nincsen hiba. Nekem nincsen kiforrott véleményem a haladásról, egy csomó fogalmat értelmezhetetennek találom, az pédául, úgy ahogy van, nem bírom érteni, hogy változás, vagy ha értem akkor nem tudom, hogy az most jó vagy rossz. Valami hülye sünre hasonlíthatok, aki időnként kidugja az orrát a vackából, de aztán visszamegy gumicukrot majszolni. Mert majszolódni jó, túlhajszoltan is az. Néhány perc egy napból, míg átfutja a szemem, amin úgy érzi: fontos átfutnia, és eltart egy darabig a lendület, olyankor nem érdekel, hogy ez senkit nem érdekel, vagy korántsem olyan mértékben, mint ahogy én azt szeretném, és megint az lesz, ami az elején volt, nyelvem hegyére (ohh) jönnek azok a mondatok, hogy magamat bizonygatom, csalom bele a létezés, számomra nagyon is ingoványos színhelyeire. Mert túlzok, és túlzásba viszem magam, mert engem olyan formán nem lehet túlzásba vinni, mert vámpír vagyok, és valamelyest tisztában is vagyok magammal. Néha pökhendien azt is merem gondolni, hogy olyan mint önismeret az van, de tudom, hogy csak azért szeretném, ha így lenne, mert mások olyan jól hazudják, hogy bizisten elirígyelem tőlük ezt a tulajdonságot. Aztán van olyan is, hogy egyáltalán nem akarok én olyan mondatokat mondani, ilyen bizonygatósakat, mert olyan tanácstalan leszek mint Tornóczky Anita, ha véletlenül értelmes interjú alany esik az útjába. Persze okom van, ritkán van okom, viszont, legnagyobb bánatomra, akkor nagyon. Nehéz erről beszélni, én például nem is tudok.

Hogy hány féle képpen lehet itt kilyukadni. Szegény pára, régcsálóirtana, aztán olvashatja a maflaságokat. Az egerek meg tovább kuncoghatnak a stelázsin, a gabonapelyhek, meg a fittitókák között. Mindez azonban csak azt bizonyítja, hogy messziről még akár szép is lehetek. Igaz is, leellenőriztem, sajtból van a Zsolt. Akit a vizsla bot-ja megcsapott.

Tegnap Szebenyi, akit én nem kedvelek különösebben, rokonszenvessé vált néhány mondatával. Az első az valahogy úgy volt, hogy ha emberből van az ember nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy meghaljon. A másik a betegségére vonatkozott. Akkor azt mondta, kétféle képpen tud erről beszélni. Kezdte a röviddel, ami így hangzott; én egy tüdőrákos vagyok. A hosszabb az az volt, hogy én egy műtött tüdőrákos vagyok és nagyszerű az orvosom, hagyják benne legyenek szívesek a nevét a riportban. Mészáros a neve.

Vannak lépcsők melyek sehova se vezetnek?

Azt meg majd elfelejtettem, hogy a váróban ott volt Szekfű Mariann (a név a fiktív nem a személy). Ő nálam úgy 10 évvel lehet idősebb, de prekamaszkoromban úgy sejlik szerelmes voltam belé. Vagy nem tudom, hogy szerelem volt e, de fantáziám nagyon azon igyekezett akkortájt, hogy vizuálisan megjelenítsem magamnak, említett célszemély melleit. Most meg restelkedtem amiatt, hogy nekem ennyi a szerelem. Elképzelve. Mert arra pontosan emlékszem viszont, hogy eltudtam. Nemsokkal eztán férjhez ment, a férje irtó klassz discolámpákat tudott csinálni, az autópálya széléről összeszedett sörösdöbözok és színes tunsgram égők felhasználásával, melyek a Neoton Familia Santa Maria-ja ütémere villogtak. Akkor sm értettem, hogy lehet ez, most se értem.

Aranybula díj

Hogy milyen nőket szeretek? A jó nőket szeretem. A pici törékenyeket. A csendeseket. A sudár termetűeket. A súlyfelesleggel bírókat. A csilingelősöket. Az őszintéket. A kis hibával rendekezőket. A fél lábbal a földön állókat. Az elfojtottan harsányakat szeretem. A hülye frizurásokat. Az egyenes orrúakat. A látens decenseket. Feketéket, barnákat, szőkéket, vöröseket, leheteten színűeket. A búgó hangúakat. A szarkalábasokat. A formás pofacsontuakat. A szarkasztikusokat. Esetleg Editeket. Lágyívű markánsakat. Igaziakat. Kedvesen pufókokat. A nagy pupillájuakat. Az ellszálltakat. Akik szeretnek. Akik nem. Aki vannak. Akik nincsenek. Akiket nem lehet (szabad) szeretni, azokat is szeretem, szerintem.
Egyébként meg nem érdekel. Ez.

A körülmények a kezemre játszanak. Csodás gépek, csodás férfiakkal, nem jó időben és nem jó helyen. De volt bennem egy ilyen kép, nem az hogy nagy nagy tüzet kéne rakni, mert én ikább a tömeget gyújtanám fel olykor (de ezt most pl nem), de az nekem megvolt a szememben, hogy sok traktort kellene rakni, valami nagy helyre. És most akkor ez a vágyam teljesült, és elégedett vagyok, mert látám, hogy szép. Ez olyasmi önigazolás féle öröm, mert sejtettem én ennek a képnek a titokzatos szépségét, melynek egyáltalán nem érdekelnek a miértjei. Azt érdekes volt látni, ahogy a tömegben volt egy kiegyenesített kasza. S mindez a Dózs György úton, az már több mint pikáns. Heves nyárra is számíthatunk. Illetve, számíthattok.
Van még egy másik kép, a macerásabb, a dunán leúszó zongorák. Fogalmam sincs, hogy van e a magyarországi zongorahangolóknak érdekképvislete, s hogy miként megy a sorsuk, de szívesen vállalnék ilyen közfeladatot, kecske kontra káposzta alapon. Jó lenne egy napra kisértetté válni, és átosonni a városon. Semmiről sem tudva.

Váróterem. Kórház. Két részre oszlik, a hülye sapkás, és kalapos nénikre, bácsikra, akik egymást licitálva sorolják a rákfenéket, annak különböző fokozatit, kereskedelmi tévés snittekkel teszik élvezhetőve, vagy átélhetővé. Annyira analóg az egész ezzel a kereskedelmi stílussal, hogy két fekély és felfekvés között reklámok is vannak, mert a Tescoban most ócsó a zsemlye. És köztük az anyám, aki szerintem minden elfogódottság ellenére is simán nyerte a leghülyébb sapka versenyt, a köttöt-sárga szekcióban. Értem én a mögöttes szándékot, aki szarul érzi magát, az adjon annak kellő nyomatékot is. Két dolgot csinálnak, köhögnek és beszélnek. Ha nincs mit mondani, akkor van az előbbi. A köhögés. Az ajtókra nincs kiírva az orvosok neve, egy nővér fapapucsa sáros, de megteszi azt a truvájt nekem, a szememnek, hogy egy képpé szerveződik, mintegy összekomponálódik a Vigyázzunk a tisztaságra táblával. Egyébként jódérzékenyek jobbra, a többiek balra, így hát én a váróterem székében maradok, további utasításig, és különben sem miattam jöttem. Egyébként a szék tisztára olyan mint a stadionoknál a metróban, a huzat az más, annak egészen más szaga van, egészen máshogyan simítja meg az arcot. És vannak a vigyorgók, akik egyzerűen képtelenek elhinni, hogy egszer megfognak öregedni, kuncognak, aztán néhány év múlva ott találják magukat a föstött körmeikkel valami irodában, legrosszabb esetben egy butikban, extra kiszúrásként pedig azt fogják hinni, hogy boldogok, pedig már most se nagyon azok, a seggükből már most is lóláb lóg ki ugyanis. Aztán a betegek is olyanok mint minden más egyébként, hülyék és türelmetlenek, megejtően gondosak, hol túlságosan is cizelláltak, és a lelki finomművek is jelen van.
Elgondolkodom azon, hogy ahol vagyunk annak a neve: váróterem, hogy mi most ott várunk, valamire, vagy valakire, hogy az élet egyszer csak kiperdül, nagy lendülettel, a barna falazúros ajtó mögül és nagyon simán belesziszegi a képünkbe azt, hogy elkezdődtem, vagy hogy végem van. Mindegy az, csak látnánk már nagyon, mondani akar nekünk valamit.
A függöny mögött pedig ott leskelődne Isten, akiről már eltudjuk hinni, hogy nem gonosz, csak semmi sem sikerül neki, és ezért éppen hogy közénk illene.

'Űr a lelkem. Az anyához,
 a nagy Űrhöz szállna, fönn.
 Mint léggömböt kosarához,
 a testemhez kötözöm.
 Nem való ez, nem is álom,
 ugy nevezik, szublimálom
 ösztönöm...'

Nincs viszonyom magammal.
Kikezdhető vagyok.

Tatjana Szimkint szereti, de Szimkin Olga iránt lobog, Olgát viszont nem érdekli Szimkin, sokkal inkább Alekszejt szereti, de csak a testét, a lelkét nem, arra ott van Grigorij, de Grigorij mindössze Anna Pavlovna iránt mutat érdeklődést, aki a közömbös Nyikolájt áhitaná, aki nem veszi észre, mert csak Tatjána jár gondolataiban. És akkor ez most szép, hogy ha úgy vesszük mindenki szeret már mindenkit, idegesítően tökéletes világ. S ha úgy veszük vetésforgó. Ez már 20 éve is foglalkoztatott, ez az urbánwoodstock jelleg, amikor már mindenki smárolt mindenkivel egy egy társaságban, csak némi időeltolódással. Tán a keresztbe dugástól vártuk a megváltást, ki tudja. Soha nem hoztam szóba, mert nem tudtam, másokat foglalkoztat e olyannyira, hogy eszébe is jut(ok). Soha nem kérdezek semmit, már nem nagyon merek kérdezni. Azóta is. Jobbára a válasz is én vagyok. Nem csoda, hogy nem érdekel. Most is így van.

Melyik kapualj lesz az, ahol magamra ismerek. És ki hiszi el, hogy nem fogok megijedni.
Egyszer, patetikusan: egyszer az életben, olyan jó lenne érthetőt mondani, mondjuk,
patetikusan szólva: érthetőnek.
De ez is úgy van mint általában a lehetetlenek, igazából nincs szükség rájuk,
de nagyon hiányoznának, ha nem volnának.
Élményanyagomból hiányzik az a tapasztalat, hogy mi van akkor,
ha a lehetetlen levőbe vált. Elevenbe vág, azt hiszem így mondják.
Csakhogy bizonytalan vagyok, van e még elevenem.

Vannak lépcsők, amelyek sehova sem vezetnek, persze erre gondolni eretnekség, eljátszom egy gondolattal, már megint azzal , amivel nem szabad vagy nem lehet. A saját gondolataimhoz a mai napon nincs közöm, kiadom művelésre, vagy továbbgondolásra. Váltott evezés. Az ablakon, úgy két hete, hogy kinéztem utoljára, felfordult a gyomrom tőle, attól amit láttam. Egy képet láttam persze, amiben nem voltam én benne, de azt hittem szeretnék benne lenni. Most ugyanezt látom, de már nem érdekel. Hasonulok, álcát öltök, önközönymimikri. Szerintem messziről, baromira hasonlíthatok Mikes Kelemenre, de csak messziről, olyan messziről, amikor nem lehet látni.Aztán pedig kávé és cigi, kávé és cigi, kávé és cigi, aztán a kávé is elmarad.

Én egy állat vagyok. Méghozzá olyan, ami kihalt.
Vagy fiktív, de elfelejtettek kitalálni.

Ha fordítva lenne,...még azt is hihetnénk, hogy jön. Ezért is olyan valószerűtlen, ha fordítva történnek a dolgok. De a dolgok nem tudnak csak úgy, csak úgy fordítva történni, ha csak nem ez a kifejezett törekvés. Telé. Én meg nem sokáig látom, mert én vagyok a háthős. Kis ország, kis hát, kis hős. És keshedt vigyor jár hozzá. Mosoly helyett.

Megegyeztem magammal. A három azon felül, hogy rettentő sok tud lenni. A három, az már szerintem széria.

Jó ez az étterem, cigifüstben gomolyog az értelem, a vendégek szépek és szagosak. Kit nője, kit a jazz andalít. Jól érzem itt magam. Egyetlen hibája csak az, hogy a koszt csapnivaló, no meg kevés. Egyébként kintről szép, mert szmokingom az persze nincs. De innen is jól látszik, hogy az egy csodavilág. Gyorsan hátat is fordítok neked. Illetve neki. Vagy valaminek. Legalább a látszat tartson az életben, hogy nem a hátam mögé kerültek, hanem én fordítottam hátat.

Puhán tesz le a végén, az a valaki, aki nincs elfelejtve, így tervezem. De nagyon azon kell mégis lennem. Mert az a valaki nem egy memóriabarát, ez már csak így van. És én is így vagyok, csak én itt is maradok. És megvetem, ha megvet, és megvetem, ha nem vet meg. Az a valaki. Elméletben létezik, úgy értem, van kiterjedése, tán arca is, bár azon nem időzök. Egy fogpiszkálóval kellene az agyam barázdái közül kipiszkálni, mert íze is van persze. Érti is, hogy semmit sem ért, (ebből a valamiből), csak azt érti, hogy én megértem, hogy nem értem érti azt a valamit. A legtöbb amit lehet mondani, hogy sajnálatos, ennyi, átugrandó, egy unalmas fejezet. Másutt, jelentős rész, alhasi pihék. Majd minden el lesz helyezve abban a viszony rendszerben, amitől csak iszonyodni lehet. Mit mondjak még? A minden ezúttal ilyen kevésre sikeredett. Van bennem egy hang, a többi hang között megbúvik, most azt mondja. Mit érdekel, minek magyarázol? Visszakérdeznék, de már nincsen itt. Azt hiszem, szimbólikus a nemléte. A tapasztalat pedig az lesz végül, hogy tényleg nem akarok már magamra ismernei, mert úgyis csak ijedtség lenne a vége. Jó itt a fejemben, kényelmesek a fotelek, és rövid lefolyásuak az esték, a mosolyok is tartósak, mert esőálló a festék. Azon az arcon, amit odaképzelek.

Hangulati elem

Nem vagyok méltó önmagamra.
Akit el lehet képzelni, az nem fér át a résen.
Akit nem lehet el képzelni, az résen van.
Aki mond valamit, az hallgat.
Akit benne látok, az kicsit én vagyok.
Az a szépség ami belőlem kimaradt.
Ilyen egyszerű tehát.
Nincs szükség a féltőkre.
Akikre szükség van, nos azok nincsenek egyáltalán.
A mindenek, légneműek. Érinthetelenek,foghatatlanok,
néha fojtóak és ott rekednek a mellkas alatt.
Nekem játszák csak kelletlenül, tulajdon látszatukat.
Végül, vannak a szépek, akikhez nem lehet közöm.
Nem is volt soha, csak azt hazudtam,
bár maguk sem tudták, de valamiért
hittek nekem.

Beteg az anyám. Pontosabban az az anyám beteg, akivel nem értünk egy ideje szót. A másik, az egészséges, az csak nincsen itt. Az az anyám beteg, aki azt mondja, hogy szeret és aztán még megkérdezi, értem - e. Ez az anyám köhög, egyre hangosabban köhög, hogy egyre inkább figyeljek rá, és persze a járulékos fizikai dolgok is. Egyre inkább nem tudok mit mondani egymásnak, elmegy az erő arra, hogy meggyőzzem arról, hogy nem látom hogy fél, elmegy az erő arra, hogy ne lássa hogy félek. Érzi e ő is ezt? Az ő ideje ez, tudom, nem is, inkább csak sejtem. Mindenki más csak beleszivárog, van ennek már vagy 30 éve is. Ezt nekem adta, hogy ilyen könnyeden szivárogjanak belém is a dolgok, és apám konogságával szintetizál bennem. Az meg csak valami hozott, hogy nem tudok elfelejteni felejteni. Egyre kevesebb ember kérdezi meg, értem e amit mond, és egyre kevesebbszer van az az érzésem, hogy érteni lehet amit mondok. Az igényt is egyre kevesebbszer érzem erre, ha viszont igen, akkor nagyon. Nyilván okság az, hogy ilyenkor nem lehet figyelni, érteni, se így se úgy. Felvázolom csak, odadobom, hogy lehetne, ez meg az. Győzködni nem tudok, hogy ez hihető. Mert tudom, hogy csak számomra az, ha azt akarom hogy hihető legyen, és ugyanakkor hinni is szeretnék, abban a valamiben. Aminek nincs neve, az marad nevezetlen. Számomra nevezetlen, és kacsingat a nincs, vagy a teljesen lehetetlennel kergetőznek. És ebbe a képbe illeszkedik bele ez az anyám. Segítenem kellene neki, de magamon sem tudok. Mondanom kellene tudni valakinek valamit, valaki egészen másnak, ás neki sem tudok. Újat már nem. A régi pedig elkoszlott, felfeslett. Nem harap fűbe, se almába. Van egy álma, abba lopom magam be, mint illegális munkavállaló. És persze addig jó, amígy mindenki úgy tesz,hogy nem veszi észre, hogy így van, amíg minket tart egyben a látszat, és nem mi tartjuk fenn a látszatot.

Zenéket lövök ki az űrbe, aztán hallgatom a csendet. Jó csend, szép csend, nehéz csend. Hihető és igénybevevő. Szép és szelíd, ha annak akarom, hogy lássam. De valójában lehúnyt a szemem, és mögötte csak azok a képek, amiket laza mozdulattal, egy deletével..., azaz a valóságból egy szeletet kihasítanék, anélkül, hogy sebet ejtek. És még indíték sem kell hozzá, de minek is magyarázzam, nincsen is, csak nekem van. A kötélen anya lóg, velem éppen analóg.