sebtolvaj

Zenéket lövök ki az űrbe, aztán hallgatom a csendet. Jó csend, szép csend, nehéz csend. Hihető és igénybevevő. Szép és szelíd, ha annak akarom, hogy lássam. De valójában lehúnyt a szemem, és mögötte csak azok a képek, amiket laza mozdulattal, egy deletével..., azaz a valóságból egy szeletet kihasítanék, anélkül, hogy sebet ejtek. És még indíték sem kell hozzá, de minek is magyarázzam, nincsen is, csak nekem van. A kötélen anya lóg, velem éppen analóg.