sebtolvaj

Minden mondatommal nyilván való, hogy magamat bizonygatom, azt hogy vagyok a létrán, jogosult. Ez most épp összecseng az elmúlt napok lépcsőzeteivel, aztán először csak az a kérdés, hogy jó irányba megyek e rajta, gondolom, valamelyest fel, vagy úgy ahogy van, megette a fene az egészet, mert nm stimmel a lépcső, se a kapualj, egyedül a macskahúgyszag amiben nincsen hiba. Nekem nincsen kiforrott véleményem a haladásról, egy csomó fogalmat értelmezhetetennek találom, az pédául, úgy ahogy van, nem bírom érteni, hogy változás, vagy ha értem akkor nem tudom, hogy az most jó vagy rossz. Valami hülye sünre hasonlíthatok, aki időnként kidugja az orrát a vackából, de aztán visszamegy gumicukrot majszolni. Mert majszolódni jó, túlhajszoltan is az. Néhány perc egy napból, míg átfutja a szemem, amin úgy érzi: fontos átfutnia, és eltart egy darabig a lendület, olyankor nem érdekel, hogy ez senkit nem érdekel, vagy korántsem olyan mértékben, mint ahogy én azt szeretném, és megint az lesz, ami az elején volt, nyelvem hegyére (ohh) jönnek azok a mondatok, hogy magamat bizonygatom, csalom bele a létezés, számomra nagyon is ingoványos színhelyeire. Mert túlzok, és túlzásba viszem magam, mert engem olyan formán nem lehet túlzásba vinni, mert vámpír vagyok, és valamelyest tisztában is vagyok magammal. Néha pökhendien azt is merem gondolni, hogy olyan mint önismeret az van, de tudom, hogy csak azért szeretném, ha így lenne, mert mások olyan jól hazudják, hogy bizisten elirígyelem tőlük ezt a tulajdonságot. Aztán van olyan is, hogy egyáltalán nem akarok én olyan mondatokat mondani, ilyen bizonygatósakat, mert olyan tanácstalan leszek mint Tornóczky Anita, ha véletlenül értelmes interjú alany esik az útjába. Persze okom van, ritkán van okom, viszont, legnagyobb bánatomra, akkor nagyon. Nehéz erről beszélni, én például nem is tudok.