sebtolvaj

Puhán tesz le a végén, az a valaki, aki nincs elfelejtve, így tervezem. De nagyon azon kell mégis lennem. Mert az a valaki nem egy memóriabarát, ez már csak így van. És én is így vagyok, csak én itt is maradok. És megvetem, ha megvet, és megvetem, ha nem vet meg. Az a valaki. Elméletben létezik, úgy értem, van kiterjedése, tán arca is, bár azon nem időzök. Egy fogpiszkálóval kellene az agyam barázdái közül kipiszkálni, mert íze is van persze. Érti is, hogy semmit sem ért, (ebből a valamiből), csak azt érti, hogy én megértem, hogy nem értem érti azt a valamit. A legtöbb amit lehet mondani, hogy sajnálatos, ennyi, átugrandó, egy unalmas fejezet. Másutt, jelentős rész, alhasi pihék. Majd minden el lesz helyezve abban a viszony rendszerben, amitől csak iszonyodni lehet. Mit mondjak még? A minden ezúttal ilyen kevésre sikeredett. Van bennem egy hang, a többi hang között megbúvik, most azt mondja. Mit érdekel, minek magyarázol? Visszakérdeznék, de már nincsen itt. Azt hiszem, szimbólikus a nemléte. A tapasztalat pedig az lesz végül, hogy tényleg nem akarok már magamra ismernei, mert úgyis csak ijedtség lenne a vége. Jó itt a fejemben, kényelmesek a fotelek, és rövid lefolyásuak az esték, a mosolyok is tartósak, mert esőálló a festék. Azon az arcon, amit odaképzelek.