sebtolvaj

Váróterem. Kórház. Két részre oszlik, a hülye sapkás, és kalapos nénikre, bácsikra, akik egymást licitálva sorolják a rákfenéket, annak különböző fokozatit, kereskedelmi tévés snittekkel teszik élvezhetőve, vagy átélhetővé. Annyira analóg az egész ezzel a kereskedelmi stílussal, hogy két fekély és felfekvés között reklámok is vannak, mert a Tescoban most ócsó a zsemlye. És köztük az anyám, aki szerintem minden elfogódottság ellenére is simán nyerte a leghülyébb sapka versenyt, a köttöt-sárga szekcióban. Értem én a mögöttes szándékot, aki szarul érzi magát, az adjon annak kellő nyomatékot is. Két dolgot csinálnak, köhögnek és beszélnek. Ha nincs mit mondani, akkor van az előbbi. A köhögés. Az ajtókra nincs kiírva az orvosok neve, egy nővér fapapucsa sáros, de megteszi azt a truvájt nekem, a szememnek, hogy egy képpé szerveződik, mintegy összekomponálódik a Vigyázzunk a tisztaságra táblával. Egyébként jódérzékenyek jobbra, a többiek balra, így hát én a váróterem székében maradok, további utasításig, és különben sem miattam jöttem. Egyébként a szék tisztára olyan mint a stadionoknál a metróban, a huzat az más, annak egészen más szaga van, egészen máshogyan simítja meg az arcot. És vannak a vigyorgók, akik egyzerűen képtelenek elhinni, hogy egszer megfognak öregedni, kuncognak, aztán néhány év múlva ott találják magukat a föstött körmeikkel valami irodában, legrosszabb esetben egy butikban, extra kiszúrásként pedig azt fogják hinni, hogy boldogok, pedig már most se nagyon azok, a seggükből már most is lóláb lóg ki ugyanis. Aztán a betegek is olyanok mint minden más egyébként, hülyék és türelmetlenek, megejtően gondosak, hol túlságosan is cizelláltak, és a lelki finomművek is jelen van.
Elgondolkodom azon, hogy ahol vagyunk annak a neve: váróterem, hogy mi most ott várunk, valamire, vagy valakire, hogy az élet egyszer csak kiperdül, nagy lendülettel, a barna falazúros ajtó mögül és nagyon simán belesziszegi a képünkbe azt, hogy elkezdődtem, vagy hogy végem van. Mindegy az, csak látnánk már nagyon, mondani akar nekünk valamit.
A függöny mögött pedig ott leskelődne Isten, akiről már eltudjuk hinni, hogy nem gonosz, csak semmi sem sikerül neki, és ezért éppen hogy közénk illene.