sebtolvaj

Beteg az anyám. Pontosabban az az anyám beteg, akivel nem értünk egy ideje szót. A másik, az egészséges, az csak nincsen itt. Az az anyám beteg, aki azt mondja, hogy szeret és aztán még megkérdezi, értem - e. Ez az anyám köhög, egyre hangosabban köhög, hogy egyre inkább figyeljek rá, és persze a járulékos fizikai dolgok is. Egyre inkább nem tudok mit mondani egymásnak, elmegy az erő arra, hogy meggyőzzem arról, hogy nem látom hogy fél, elmegy az erő arra, hogy ne lássa hogy félek. Érzi e ő is ezt? Az ő ideje ez, tudom, nem is, inkább csak sejtem. Mindenki más csak beleszivárog, van ennek már vagy 30 éve is. Ezt nekem adta, hogy ilyen könnyeden szivárogjanak belém is a dolgok, és apám konogságával szintetizál bennem. Az meg csak valami hozott, hogy nem tudok elfelejteni felejteni. Egyre kevesebb ember kérdezi meg, értem e amit mond, és egyre kevesebbszer van az az érzésem, hogy érteni lehet amit mondok. Az igényt is egyre kevesebbszer érzem erre, ha viszont igen, akkor nagyon. Nyilván okság az, hogy ilyenkor nem lehet figyelni, érteni, se így se úgy. Felvázolom csak, odadobom, hogy lehetne, ez meg az. Győzködni nem tudok, hogy ez hihető. Mert tudom, hogy csak számomra az, ha azt akarom hogy hihető legyen, és ugyanakkor hinni is szeretnék, abban a valamiben. Aminek nincs neve, az marad nevezetlen. Számomra nevezetlen, és kacsingat a nincs, vagy a teljesen lehetetlennel kergetőznek. És ebbe a képbe illeszkedik bele ez az anyám. Segítenem kellene neki, de magamon sem tudok. Mondanom kellene tudni valakinek valamit, valaki egészen másnak, ás neki sem tudok. Újat már nem. A régi pedig elkoszlott, felfeslett. Nem harap fűbe, se almába. Van egy álma, abba lopom magam be, mint illegális munkavállaló. És persze addig jó, amígy mindenki úgy tesz,hogy nem veszi észre, hogy így van, amíg minket tart egyben a látszat, és nem mi tartjuk fenn a látszatot.