sebtolvaj

Az ember kínjában már félre lép, és olyasmi alakzatot vesz fel a térde, mint egy közepes csokis-mazsolás kuglóf, persze a boldog békeidők kuglófjáról van e helyt szó, mert a múltat végkép eltörölni nem ér. Manefesztálódik a sántaság, vagy mi, a sandaság, a bicegés, és meglehet mindössze azért történik ez, hogy akkor legalább sajnálni lehessen. Mert teljesen hiábasan ez is félre van értelmezve, magyarázva, olyan formán, hogy akkor legalább törödők majd magammal, ha máshogyan nem, hát úgy, hogy halálra rémülök attól, ahogy a lábízületek egymásba harapnak. És a harapásnak bizony vannak átthallásai, hogy csontozatod, tencsontodba harap. Egyébként visszatekintek közben, igen, így bicegve is hátra fele tekingetek, és persze meglepődök ha orrabukás lesz a vége. Már megint felerősdik az, hogy valami nincsen, nem nekem van, de talán jó lenne, ha lenne, aztán meg az, hogy biztos nem is lenne jó, vagy nem annyira, és csak képzelem ezt az egészet, váltakozva el is hiszem, hogy nem érdemelném én ezt sehogyan sem, s végül, hogy talán nem is lehet valami annyira jó, hogy jónak lehessen, de inkább szabadjon érzeni. Mert szabadjára, még ennél is jobban illenők szabajára engedni a lelket - vagy amit annak hívnak -, ám ehhez hinni kellene abban, hogy van egy tér, van tere ennek az elengedésnek, hogy valami puhába ájulnék, arról van itt szó, a biztosra menéstől, aktuális belebicegni a biztosba. Mert úgy szére-szóra elájulni, biztosan sejtve, hogy az aszfalt kap el az nem megy már. Azt hiszem megöregedtem, meglehetős torz elképzeléseim vannak a boldogulásról, a boldogságról, vagy ahogy én inkább nevezem, megelégedettségről. Kezdem azzal, hogy a vágyakat azért hívom e annak aminek, mert egyáltalán nincsenek, vagy ha vannak, nem ezen a féltekén. Most azt gondolom, ebben a pillanatban azt gondolom, hogy remények néha sokkal többet ártanak, mint a félelem. Projektszerűen gondolom ezt, holnap az ellenkezőjét fogom. A térdem pedig fáj, borogatás kell rá. Olyan ami hideg.