Sajnálom ezt a szegény lakást, mikor itt kell hagynom és nem vagyok már benne. Itt hagyom neki a hiányomban lakozó hiányt, amit neki én jelentek. Amíg távol vagyok, elképzelem a sok kis szomorú tárgyat itt, és a temérdek port ahogy tanácstalanul lenni kénytelen a polcokon, míg én máshova porszemnek elszegődöm. Sóhajtoznak a függönyök, szipognak a szőnyegek. ketté válik a mennyezet, megvakul az ablak, a villanykapcsolók félnek a sötétben, de azért menni hagynak. Amikor elhagyom a lakást megriadok, hogy amit itt hagyok abba már soha sem lesz visszatérés, a nélkülem idő elveszik számomra, és én is elveszek neki örökre.

Minden nap mennyi sok dolgot hagyok el és hátra, és mennyi minden hagy el engem is, az időm taknyos zsebkendőm, az életem pedig a nátha.
Hogy milyen temérdek dolog megy a maga útján félbehagyva az és időbe dermedve magát is csak félve mutatja, ha akarja ugyan. Amikor a elhagyom a lakást tudom, hogy soha sem fog már az bele visszajönni aki elment. Minden nap egy másolat jön vissza csak.

Zsolt Horvath · Silent Rain

Felhő fejem van,
- csak élek unottan,
ha eszembe jut az aki szép -
onnan hullik a csapadék.

Nézz a fejembe bele itt , a réseken, még nevetünk, nézdd csak ezt a képet, ha nem magadnak nézed, csak nézdd nekem. A szanatórium felé vezető úton fölfelé, a bőrünkön idegen szagok laknak. Amiket arcainkon elcserélünk. Úgy megyünk mint a karikacsapás. Megyünk a fagyban, öreg estében, hajad a hajammal, homályosan.
Két kis bogár menetel az elmondhatatlanul nagyban. Ez a kép még néha jön, csak rám rúgja az ajtót és nem köszön.
Most úgy elmondanám ezt ott neked, hogy ez nem lesz mindig így, de ugyan kinek is mondanám. Mert ezt mindenki tudja akiben nem gyülemlik gennyes fekélyként a múlásra képtelen idő.
Csak a rúgás van, csak az ajtó van, ebben a lábon kihordott rossz tébolyban. Meg a kimondott szavak, meg a közhelyek, és a döbbenet, hogy ami kicsit is szép, az már rég beteg.
Aztán felérünk, és a vibráló neon fénye alázza lázunk - amiről később kiderül, hogy csak hőemelkedés, vagy még az se - és mi ott már nem is vagyunk mi, csak a földi másunk, míg itt a jelen valóságában elhalt sejtjeink fel sem ismernék már egymást. Ki vagyok pusztulva önmagamból. Ha megütnek kongok mint a harang, elütöm ezt a múlásra képtelen időt, ami évek alatt a bordák közé benőtt, de hallom azt is, hogy hamis e hang.
Nem is nagyon sejtjük, hogy mi az a megérkezés. És egyszer csak úgy meghalunk, és ami mindezidáig volt, az mind tévedés.
A semmit sem érő képeim kihullanak a koponyámból - mint ez itt - és széthordják az éhes bogarak. És harang lesz, és függöny lesz. Írta: Villany Leó

Szemfényvesztések, bánatok,
ne legyen közötök hozzám,
költözz belém te szürke csönd,
szelíd némaságot hozz rám.
Ne kelljen látnom azt mi nincs,
de hagyj aludni, szenderegni,
és engedd hogy hadd legyek
valaminek a végének lenni.

Szúr a szív,
ellenkezek,
sivár kétvilág a táj,
indulok, érkezek,
már csak akkor jó ha fáj.

Képzeletem benövi az emlékedet
és majd úgy leszel itt,
mint aki nem létezett.

A szédület,
itt marad,
kába eszmélet, remény,
összeforr, szétszakad,
hét év szúr a szív alatt.

Az emlékek benövik a képzeleted
és már úgy vagyok ott,
mint aki nem létezett.

A szív az hiány, álmos, ásító űr, eltévedt asztronautával, ahol köldökzsinór fityeg a nemléten,
de van még olyan emlékem amikor mindenki találkozott a maga igazával.

A szív az sivatag, a homok az idő. Porszem a gépezetben, hogy van amikor még felejteni is elfelejt.

A szív az még tele gyomor, ahol a félig megemésztett bánatunk honol várva a végső felöklendezést.

Most megint semmi van.
Most van ami nincs.

Múlik valami, ami nem volt még sosem.
Tönkre megy csak úgy, végérvényesen.
Most bánt valaki, aki régen nem szeret.
Az történik most, ami nem lehet.

Most nem lesz pihenő.
Most honnan jön elő. 

Most  rág az idő, de nem nyel,
csak lángvörös az ég
és a haja vörösét keveri könnyel,
Most az van ami rég.

Rossz felhő a remény,
és azon ülök én,
és elhozza az ég,
a lelke hűvösét.

Most megnyugodhatok.
Most szép halott vagyok.

Most a semmi érkezett.
Itt minden tárgy szeret.
A lánghajú helyett.
Aki nem is létezett.

Most megint semmi van.
Most semmi sem lehet.

a hídon át, a híd alatt,
megyünk, ki erre, ki arra
míg egy régen halott pillanat
masnit kötöz a szarra.

korhol engem a hiányom,
bár én valakinek hívom,
felöklendem, kihányom,
amíg önmagammá hízom,
ő megy felül én meg alul,
méterek köztünk az évek,
- eszembe jut: a víz az úr

Mindegyik képem elkopott,
mint ahogy én ott megyek,
meg ahogy ő nincsen ott,
és a lélekről még egy látlelet.

Nem igen szeretem a madarakat, a toll miatt, a kesze-kusza csontozat miatt, és talán még némi szárnyirígység is lehet az okok között. Nézem az eperfa alatt a bebaszott galambokat, bambán billegnek a bordóra festett fűben. Merthogy fekete eper, nem mintha számítana ez bármit is, a fehéret is felennék. Buta a tekintetük - ez nem feltétlen az erjedő eper rovására írható, hiszen a Blahán is bután néznek, noha ott multikulturális partyk hányását eszik fel a buszmegállókban hajnalonta, mintha muszáj lenne. Aztán utána néznek bele a büdös magyar rögvalóba, mint egy standard magyar facebook kommentelő.
Bizonyos értelemben azok is a hányást eszik, de másfajta mámor.
Verebek is vannak, ök a galambokkal szemben kiszámíthatatlanok, viribülnek, nem időznek sokat, és jobban is bírják az erjedést, szükségük van a mámorra, de nem merülnek el benne. A galambok kiszámíthatóak, mindig ugyanaz a mozdulat, a nyak előre-hátra, esetlen téblábolás, szüntelen készültség. A galamb életrevaló, a veréb az esetleges és szabad. A galamb már az ajtó előtt leveszi a cipőjét, fogasra akasztja a zakóját, a szennyes tartóba teszi a ruhát, befizeti a csekket és eszi a hányást, ha az a javát szolgálja. A veréb meg csak van, és ettől szabadnak látszik. Kevesebb eper is jut nekik, a szabadság az fura mód ilyen.
A verebek rövid rohamokkal operálnak, ördögien ügyesek, nyilván nem sejtik, hogy nem kell félniük a félrészeg galamboktól.
Az időben zajlik mindez, és nagyon gyorsan, mire megérteném miért is érdekes nekem ez az eperfa alatti világ, már azt érzem, hogy egyáltalán nem érdekes számomra. Vagy én nem vagyok számukra az.
Talán a bebaszott galamboknak van igazuk, hogy tényleg nem számít már semmi, csak lakmározni kell a világ tetemén, elvásni abban amiről nem is tudjuk hogy végsősoron mi a csuda is.
De a verebeket jobb nézni, és én már csak nézni szeretek. Ez maradt az utolsó szeretésem, a nézés.

Reggel felkelek. Pedig minden este elhatározom, hogy nem fogok. Többet kell ezt gyakorolnom, vagy le kell szoknom az elhatározásokról.
Aztán ott hagyom az ágyat. Marad utánam a süppedés, az ott a helyem - gondolom. Az őshonosság látszata. Ez idő szerint. De hajnalban botorság ilyet csak gondolni is, mert itt már nincsen idő, csak foszló folytonosság van és óraszámlap van és a mögött már csak a kávé ízű semmi. Régebben tudtam ezeket a süppedéseket az ott hagyott ágyon szépnek látni, anélkül, hogy direkt annak akartam volna, csak jött a széplátás mint a veszedelem.
Tudomásul tudtam venni a saját hiányomat. Általában meghatódtam tőle, hogy már nem vagyok. (Ha lett volna használati utasításom, akkor joggal lehetett volna benne kurzív félkövérrel, hogy kis fogyasztása mellett könnyedén múlt időbe tehető, kerék és sóskútba tevése azonban ellenjavallt)
Aztán jöttek, mintha kötelező volna, a felvillanó arcok, a szavak és azok töredékei, belezuhantak a süppedésbe, hogy elfedjék a helyet, ahol nem vagyok.
Hiányom hiányává így silányulok, aztán felkel a nap és beömlik a semmi az ablakon. Állok egy darabig ebben a semmiben, mélyeket szippantok belőle, ismerős az íze. És elviszem magamban valahová, ahol még soha sem jártam. Aztán ott is felkelek és nézem a helyem, hogy már megint hogyan és miért nem vagyok sehol.

Annyiszor

Annyiszor volt már aminek nem kellett volna lenni, és te mindenhol ott voltál, ahol megsejtett téged a semmi. És próbáltál nem nagyon lenni, és aztán ezt meg azt, kitalálni, hogy ki tett a szívedre egyszer koszos ragtapaszt. Aztán tetted a sebet a sebre, és tetteted magad, és már magad sem nagyon érted, de a szíved sem ragad. 

Kicsi

Eleinte csak azt vette észre magán, hogy egyre kevesebb dologba volt képes belehalni. Nem is tulajdonított ennek különösebb jelentőséget, kevesebb belehalás, kevesebb fájdalom, valahogy így gondolta. Már nem szomorította el az sem, ha elgondolta ahogy mások az esti lefekvéshez készülődnek és ő volna a párna a fejük alatt vagy ha az nem is, a párna és a lepedő közti szűk rés, ahol a szövetek surrogása lakik és az álmok iszapként felzavart csöndje. Ha nagyon akarta, akkor iszonyú kicsinek is el tudta képzelni magát, bárhova. Olyan kicsinek, hogy külső szemlélő észre sem vette volna, hogy él. Végül - képzeletében - olyan kicsi lett, hogy végül már csekket sem küldött neki az elmű, nem akarták megtéríteni a jehovák, és még a magasságos orbánviktor sem tett fel neki írásos kérdéseket a nemzetimegmaradás feszengető kérdéseinek témakörében.

Csend lett benne, olyan csend mint az álom előtti utolsó sóhajtás után tud csak lenni előkben. Olyannyira rászokott a kicsiségre, hogy soha többet nem kelt már fel, életjelet ritkán adott, az sem volt több mint az ágyneműk egymáshoz dörgölődő szöveteinek nesze. De csak nem hagyta nyugodni a gondolat, így fektében, kábán és kicsin, hogy belhalni csak azok nem tudnak semmibe akik már rég halottak. 

Szép és szomorú vagyok, 
éppen olyan mint tegnap, 
mint az a távoli egyén,  aki
csöndjével nyugodni nem hagy.
 
A dombján vagyok a szemét,
de még elképzelem a szemét.

És nem is tud róla, ha szélnek ereszti kábán
felhízlalt közönyét,
- mikor a semmibe bámul és kutya alszik a lábán -
rosszkedvem özönét.

Jó napot kívánok, ez és ez vagyok, anonim láthatatlan, életvitelszerűen, valamint baszom alássan. Az szüremkedett be a minap a mikrovalóságomba - ami ténylegesen nem valóság, ezt jól tudom, vagyis inkább jól sejtem, de mivel ez az egyetlen ami az enyém és elidegeníthetetlen tőlem, nem igen van más választásom minthogy igazodjak valamiféleképpen hozzá. A tudomásul vételeim nem jelentenek feltétlenül jóváhagyást. Szóval lassan növekvő felhőként az gomolygott tizenkét és fél centiméterrel a koponyám felett, hogy szükségmegoldás vagyok. A testem szükséglakás, bár momentán semmi szükség rá. Jól csak a szükségállapotával lát az ember, ami igazán lényeges az lényegtelen. 

A szükség nagy úr - mondhatnám, hogy ezt gondoltam volt a felhő ellen, de nem gondoltam én semmit, csak most írom, utólag okoskodok, páváskodok, teszem a szépet magamnak. A szükségmegoldások virtuóza. Lehet még az is, hogy mindig is az voltam, de azt úgy ahogy elhessegettem, mert a voltot azt javaészt nem is mindig én csináltam általában, a volt megélése úgy alakult esetemben, hogy más által tárgyiasult, azaz szubjektíve megélhetetlen. Nem tudok magamból részt vállalni, magamat birtokba venni meg pláne. Arra ott vannak a mások. Egy gyarmat ne akarja leigázni magát, kérem szépen.
Jó lenne tudni, hogy ezek a felhők honnan jönnek, hova mennek, mit akarnak és miért az én fejem felett tizenkét és fél centiméterrel érzik a legjobban magukat, ha ugyan jól érzik. Hogy mondhatom-e azt, hogy ezek az én felhőim. És ha ez utóbbi derülne ki végül, tudnék-e örülni ennek a hirtelen jött, potya birtoklásnak. Azt hogy kezdeni tudnék-e azt direkt nem kérdezem meg magamtól, mert jól tudom a választ, vagyis inkább sejtem. Talán többször is van nekem erős sejthetnékem, mint az egészséges volna, azt nem mondanám, hogy szeretek sejteni, de tudok. Szokok sejteni, tán így. A fejem fölötti örvények, magasnyomású anticiklonok és a velük járó migrének tartják bennem a tarthatatlant, ez biztos tagbaszakadt életösztönnek látszik kívülről - így sejtem - de amúgy meg csak önfarkába harapó közöny. Sokszor elképzelem, hogy néhány emlékem kihullik majd belőlem így, akár egy kövér kullancs, aki már elundorodott a gazdalélektől. 

Hogy messzire ne menjek, nem szoktam - otthonülős típussá váltam - valamelyik nap mégis mentem az utcán és elfogott az érzés, hogy nem is látszom. Semmi nem utalt rá, hogy ne lenne így. Mentem lassan, gyorsan, vágtam ilyen és olyan ábrázatot is, hogy a rajtam kívüli viszonyulásából lemérjem és tisztában lehessek láthatatlanságom mértékével. De semmi reakció, semmi birtokba vétel. A rajtam kívüli hallgatott, még levélre se válaszol, a fejem tetejére is állhatok én itt, gondoltam, de akkor már jó ideje a fejem tetején álltam, és hát azóta is. De akkora már nem is hallatszottam, bazi nagy láthatatlan csend voltam, sok éves csend, de olyan természetesen, mintha mindez a világ legtermészetesebb dolga volna. Itt írom most ezt megnémulva, láthatatlanul. Csodálkozzak-e azon, hogy ezt nem lehet komolyan venni? Csodálkozni mondjuk azt már tényleg nem, de azért néha van az, hogy reggel ébredés után el se tudom hinni. Kínomban olyankor eltekintek magamtól, tizenkét és fél centire a fejem fölé. Felhőjáték. Monodrámás csizmát visel a babám. 

Álom utca 3 alatt egy hat éves árnyék jött ma velem szembe,
és ahogy csak egy árnyék tudhat sósat csinált bele a szembe.

Nem lakik bennem szerelem,

hát hogyan is lehetne annak tárgya

aminek nincsen viharos ege sem

és a napóra az a szívben egy szálka

Eddig azt hitted vagy azt hazudtad magadnak, hogy nincs már mélyebb és sötétebb anyag mint az idő. Dehogy hitted, csak remélted, és már erősen akartad remélni hitet csináltál belőle, nagy és erős építményeket. Ez nincsen így, az időnél is van messzebb és sötétebb. Nem élsz már, de hisz ezt magad is jó ideje tudod, árnyék vagy, a határon állsz, de vársz, még vársz, nem akarod tudni hogy mire. Bármire várhatsz. Azért megkérdezed még néha nap magadtól, hogy minek bármire is nézni vagy akár gondolni, ha ott a bármi hiánya az ami említésre méltó. A bármi most arra kér, húzd meg magad, tégy úgy mintha nem lennél és tégy úgy mint ha a bármi sem lenne, felejts el mindent ami arra emlékeztet, hogy létezel, hogy valami vagy, hogy van benned élő és emberi. Árnyék idők jönnek, bármi áron. Évtizednyi semmit kér most a bármi tőled és te megteszed. Időben elmerülő árnyék vagy. Ezután most már mindig. Bevégeztetett.

Talán mindenkivel éppen ugyanúgy történik meg az amikor felismeri végül, hogy ő már régi. Nem öreg, nem vén, nem agg, hanem csak régi. És a baj mindig abból van, hogy ezt nem mindenki látja, hogy ő már az, régi, és ezt csak ő maga, az ember érzi egyre erősebben, bár biztos nem lehet benne soha, mint ahogy soha semmiben nem lehet biztosnak lenni. Ez elég nagy egyedülség. Mert amíg nincsen és nem lehet ebben semmi bizonyosság úgy kell lenni, úgy kell réginek lenni, hogy mások azt ne vegyék észre. Réginek lenni szégyen, de szükségszerűség is. Régiesek a szokásaim, a mondataim, régiesen fújom a cigarettafüstöt, régiesen matat a kezem a zsebben, a nálamnál is régebbi lakások előtt, hogy nyissam az ajtót, régiesen fogalmazok a régieknek. Hogy haza jussak. Régi a haza is. Úgy volt, hogy mindig haza kell és haza lehet jutni. Az ajtó is régi, soha nem cseréltem ki, nem éreztem szükségét. Az ajtó az csak ajtó, csak egy kurva ajtó. Átmenet. Átmeneti dolgokat meg minek cicomázni? Az élet is átmenet, még ha nem is láttam soha az ajtaját. Abban sem lehetek bizonyos, hogy amikor belépek azon a régi ajtón, amin eddig már ezerszer- vagy még annál is többször - hogy hazaértem. És számtalan olyan hely létezik a világon, ahova már addig számtalanszor haza mentünk, aztán már többé soha nem tudtunk.
Mint most is. Mert a helyek is régiek lesznek idővel, de nem mindenki veszi észre. Úgy viselkedek, hogy ne lehessen észrevenni rajtam a régiséget. Mert az ember kívűli világ soha nem érezheti ugyanazt, még csak a közelét sem a réginek. A régi csak önmagát tudja érezni. Ilyenkor az ember elszomorodik, hirtelen nagyon egyedül lesz, és várja az időt, hogy körülötte is minden majd régi lesz, helyre áll a rend, tisztázódnak  a viszonyrendszerek, ráidomul a régi és ez a sok régi dolog nekilát az elmúlásnak.
És elmondanám, de nem tudom, milyen erő taszít hozzá, e vágy a semmivel rokon, én már százszor is elátkoznám.

Üres vagyok. Túl sok dolog történt velem. Túl sok nagy dolog történt velem. És csomó dolog pedig nem történt. Ami nem történik azzal nincs sok baj, az csak úgy van és ott van ahol lennie kell, tudja saját idejét és helyét, az időn kívüli senki földjén van, úgy hogy nincsen. A világ nem látható kulisszái között pihen mindennél nagyobb időkön át, néha kattan egyet, hol sóhajt, de csak pihen. Ezért eshetik meg az, hogy a világ dolgai közül mindig e meg nem történtek a legszebbek. De ami történik annak útja van, helyet keres magának, járatokat váj a jelenbe. A jelen én vagyok, momentán üres, de még jelen, nincs már jelentésem, nincs már érvényességem, és ami a legfontosabb nincsen jövőm sem. Itt időz bennem a sok megtörtént, a sok nagy. Járatokat vág belém, attól vagyok ilyen üres, kell a hely, az ürességbe költözik bele aztán az idő és az emlékezet. Az idő és az emlékezet az végső soron semmi, szerves üresség, azzal vagyok kipárnázva. Az engem kiöltő üresség figyelmeztet olyan esetekben amikor azt gondolom, hogy ez vagy az vagyok, hogy ennek és annak kell lennie, hogy semmi se vagyok, és semminek nem kell történnie. Hálás vagyok ezért neki. A megtörtént dolgok mindig visszavágynak oda, arra a helyre amikor még nem történtek meg, vágynak vissza az ősállapotba amikor ők még nem voltak, csak kattantak, pihentek.

Túl sokat gondoltam, túl sokat néztem, túl sokat néztem a távolba, az elérhetetlenbe, túl sokat szédített a mélység, és túl sokat szaggatott a kicsinység, túl sokat féltem és túl sokat éltem. Túl sokat fürödtem az értelmetlenül hömpölygő akarattalan időben. Túl sokat néztem jelentés nélküli szemekbe, és hát mert nagyon akartam, ott jelentést láttam. Túl sokat voltam fáradt és túl sokat álmodtam. Túl sokat meséltem az álmaimról. Túl sokat meséltem az álmaimról az álmaimban. Túl sokat hittem ahhoz, hogy ne tudjak hinni. Túl sok volt minden. Túl sokáig voltam.

A bennem lakó üresség honvágya ez régi önmagához. Jobb gazdatestet nem is találhatott volna. Szeret engem a semmi, tán meg sem érdemlem.

Itt valahogy minden úgy van maradva, úgy maradok hát én is. Úgy van maradva a kint és a bent. Úgy maradt az ország, és benne a mindent felzabáló kórság, úgy maradtak a karba tett kezek, a káromkodások, a semmibe nézések, elmosolyodások. Úgy marad a hajtincsen babráló napfény, úgy marad az árnyék, úgy marad a vetett ágy és a vetetlen, és úgy maradt a majdnem semmiért bolondulás. Úgy maradt a korláton a rozsda és úgy maradtak a metrószerelvény ablakán felvillanó arcok, úgy maradtak a könyvlapok és a képek. Úgy maradt a változás, úgy maradtak a hangok, úgy maradt a tarthatatlan és pont úgy az ami  tartható, úgy maradt az álmatlanság és az ágy alá gurult altató, úgy maradt a légy a pókhálóban, a maszat az abroszon. Úgy maradt az is amit nem lehetett maradásra bírni, úgy maradt minden ami menni készült, úgy maradt ami sosem volt itt és úgy maradt minden egyes délutánunk. Úgy maradt az élet, meg úgy a halál is. És ezekbe az úgy maradt időkben amiben mi mindössze rövid átmenet vagyunk puhán ringatózik mindaz amire sosem volt szavunk.

Milyen élesen tudnak fájni az esti neszek, amelyeknek nem tudni irányát, hogy honnan érkeznek és hova mennek, tartoznak-e valamihez, valakihez, mikor a áttetsző falakhoz odacsapódnak és nem kérdeznek, nem válaszolnak, csak vannak, és arra várnak, hogy valaki befogja őket. Az elmém lepkeháló, kis testeket fogdosok össze, és álmaim jajvirágos tájain megreptetem őket kivilágos virradatig. Hogy csak papírlapnyi távolságra lenni - ilyen gyermeteg módon, sárgás fényű kisszobákban - a valamitől és nem gondolni semmire, vagyis arra, hogy sok papírlap az már világnyi távolság lehet, ami a feketéllő estében már magának is a sokszorosa. És milyen élesen tudnak fájni az esti csendek, a papírlap vékonyságú hiányaim, a gazdátlan ürességeim, a hiábavalóság felismerése. És milyen élesen tud fájni a semmi, a semmi, ami még árnyékot vet, de hűst nem ad.

A szív érkezési oldalán van egy váróterem, szinte már csak én járok oda, ott várok -  padra lehajtva fejem - sosem volt vonatokat. Indulnék bele álmaiba, én volnék ott a hiba, szívállomáson a káosz az úr, nincs érvényes jegyem, csak magamig megyek én az örök retúr.

Minek a halál? És minek az élet? És minek a köztes? Meg a köztes lévő összes nem bizonyítható hiány. Amikor kileng a mutató és lassan a pirosba ér, és mutatja mennyi szomorúság elfér egy panelház negyedik emeletén. És mutatják magukat a tárgyak, az önmagukért valók, az égről bolyhos felhők integetnek és csak hozzák az alkoholt.

Gyűjtöm az emlékeket, kiszolgálom az időt, és gyűjtöm a bátorságot, hogy lendülhessek előbb. Napokat számolok, dekára három évet, minden csak  másolat lett és azt súgom magamnak, hogy mindenből elég lett. Minden reggel meghalok, aztán egész nap kísértem magam, magamra gondolok más helyett is, és úgy értem magam, ha van. Szenvedni, szenvedni, végül szenvedni kell, arra meg ott van a hubertus, naponta másfél liter, plusz még a mások némasága és hogy semminek nincsen ára.

Üresebb vagyok mint a szavaim.