Azt kérdezi - félek e?
Egész, jól.

Az idő is jó, a hely is jó, és majd hagyom győzni magam. Egy elképzelt szóa, mondatra gondolok éppen, és kanyargós útra, és hólére és a hegyre. No, nem volt hét év, az nem volt idő, csak a heylet foglaltam, valakinek. Csak emlékszem a hülye fára, istenem, arra a hülye fára, mely a betonból ki nő. És most elképzelem, hogy eldobja a leveleket(!), és betonból úgy üvölt most az ősznek ki: nő. Ostaba fa, a leveleit, úgy szórja, csak szokás szerint, úgy mint aki parancsra tesz, és nem gondol semmit ki, maga helyett. Most nem sírok, már nem sírok, már megszokom magam. Már nem félek, most nem félek, és hiányozni is hagyom magam. Már nem írok és nem öltök szóba szót, és nem nézm este a lámpafényt. A székek kopott karfáin, ujjaim nem dobolnak, és nem időz szemem, hófehér kézfejen. Há vagyok, csak vagyok, már nincsenek bodzafák sem, és hozzájuk negédes illatok. Már nincs szédület se, csak valaminek a súlyát érzem, valaminek, ami nincsen. Leírom, mert jó most a hely és jó az idő, és győzni is hagyom magam.

Az én banánhéjamon csak is én csúszhatok el.
Engem, maga a gyümölcs nem érdekel.

Hogy rohan az idő. Hogy ezt meg honnan tudom? Sehonnan. Csak érzem. Valahogy úgy, hogy kifordít mindent, ki-kit magából is, ahogy ekevas fordít ki rögből csontot, követ. Persze rásegítenek az egyre fakóbb és nagybeteg őszi fények, mert végsősoron az emlékezet lapjain az volna a tenta. Ez a fény. Ez a micsoda fény. Ez a többet itt ne lássam. Volt persze vicc is, meg tréfa, hogy én Ló Elek volnék, és van hogy az ember azt kívánja, ha már szeretni kell az legalább távolról legyen. Mondja is ezt valaki, hogy: soha nem lennék olyan klub tagja, aki a tagjai közé fogad. Hozzáteszi, ne értsük félre, és nem is értjük, nem értem: nőkről volna szó. Így hát a fény. A függöny szépenn hullámzik, (raffolva vagyon) és a barna reluxán át,(mely félárbócon) - anyám szóhasználata szerint-, szépen tagozódik, hullámzik által a fény. Nem nehéz tehát azt gondolni, az idő rohan. Magyarul lehet a legjobban félregondolni és félrebeszélni is. Írtam is én ezt már valahogy, hogy félre nem kezdünk mondatot, igaz akkor az alakilag is más volt és mást is jelentett. A hát kétértelmű szó. A hát, az elég egyértelmű. Játszik tehát, éppen úgy mint a függönyön a fények, a tavalyról itt maradtak. Verődik e vissza némi sugár, onnan ahonnan várnám? Mert meghatározott sugaraink vannak, melyekre, hol bevallottan hol szégyenkezve áhítani merünk. Van az a város amiben a hegy van, és van a hegy ahol a hát van. Beesési szögeket számítani és egybeeséseket, no meg + az evidenciák. Az ősz matematikája és üres a leckekönyv. Megint véget ért egy Évad. Sok ürességben a díszítő sorok. Titkosírás, a titka sírás. Nem számol velem. Ilyen a matematika. Nem vagyunk (jó) viszonyban.
Legyenek e telefonok, vagy rögeszmékből jobb e, ha egy sarkot telefonok? A pók hasonlat egyébként nagyon is talált, mondva volt ez egykoron, arról nem esett szó, hogy ki gabalyodjék bele, ha már van az a háló. Nagylelkűen mondhatnám azt, hogy feltettem a kezem, ha már más nem akadt, de nem. Úgy értem, tényleg nem akadt más, de én sem akartam akadni, pontosabban, folyton ismételni, még akkor sem, ha történetesen igaznak fogadom el azt az állítást, hogy ez volna a tudás anyja. Különben is, anya csak egy van. Néha az is sok. Néha meg kevés. Nem számolok utána. A pap a a megkeresztelésemkor azt mondta: jó hangja van, kántor lesz belőle. Tévedett, tántor lett.

Olyan szívet melengető érzés amikor a hazámat választja egy család a célból, hogy politikai menedékjogot kérjen. Mehr licht. Mélységesen megértem, itt sokkal nagyobb a választék a verekedőkből, és nem csak faji alapon, ebben is nagyobb a piac errefele, és egyáltalán nem mindegy, hogy holmi melósbakancsban, vagy eredeti Martens-ban rugdossák össze az ember gyerekét. Egyáltalán nem mindegy. Csak ők még ezt nem tudják. Ők sok mindent nem tudnak még, gondolom azt sem, hogy itt az unokáik is csak fentartásokkal lehetnek majdan magyarok. A sok szaroszájú meg levonul és keblére öleli hazatért fiát. Itt Sötéték még a szar is más, de azért sok szerencsét. Vagy valami nagyon hasonlót.

Jól meglettek dolgozva.
A kutyák.

Jól meglettek kutyulva.
A dolgok.

Azt mondják: túszdráma.
Azt kérdem: hol?
Csecsnia.
Nagymellű nők?
Francokat.
A picsába (,)nem vagyok képben.
Én a Dunatévén régen a halakat nézegettem.
Most meg már a Farkas Beatrixet.
Jó, jó, de nem olyan sárga. Talán a smink.
Azt kérdi fiú a lánytól: válasszunk magunknak csillagot?
- Ne, inkább legyünk antiszemiták. (így a lány)
(és ha dávidcsillagra gondolt, a sárgára?)

Ajtó, ablak, lehet bármi,
Ki kell nyitni, be kell zárni.   -
Ki kell nyitni, be kell zárni.    |
Ki kell nyitni, be kell zárni.    |
Ki kell nyitni, be kell zárni.    |
Ki kell nyitni, be kell zárni.    |
Ki kell nyitni, be kell zárni.    |
Ki kell nyitni, be kell zárni.    |
Ki kell nyitni, be kell zárni.    |  
Ki kell nyitni, be kell zárni.    > itt a rend és fegyelem ölelkezék.
Ki kell nyitni, be kell zárni.    |
Ki kell nyitni, be kell zárni.    |
Ki kell nyitni, be kell zárni.    |
Ki kell nyitni, be kell zárni.    |
Ki kell nyitni, be kell zárni.    |
Ki kell nyitni, be kell zárni.    |
Ki kell nyitni, be kell zárni.    |
Ki kell nyitni, be kell zárni.  -
KI KELL NYITNI.
BE KELL ZÁRNI.

Így is úgy is, az ember magá(ny)ba beszél.
Ez azért durva.
Motyog.

Van egy ember, olyan mint egy ház.
(na, jó, nem ember, férfi)
Úgy kell elképzelni. Szó szerint.
Benne lakik Beavis és Butthead.
Nem semmi, nem semmi..
(így van, vagy nem így van?)

Szolgálati közlemény

A megszállott blognyomtatók és a félősök, "Sebtolvaj" nevű mappáikba tegyék a tinta...(nem, nem a halat, erotikus felhangja miatt ettől az állattól tekintsünk most el), a tintapatronokat.
Azokat.
Felvetődik a kérdés, hogy a többiekkel mi legyen, a nem nyomtatókkal. Hogy ők mit csináljanak. Kapnak....öööö,..... egy ajándéklegyet.
Aláírás: Mátyás,
           kiráj.  

Archaikusabbnak kellene lenned - odavetem ezt, így, magam elé.
Félreértem magam. Megöregszem, de nem nézek oda.

Tedd túl magadat...
Hol az innen,s hol a túl?
A Túlbárban, te vagy az utolsó vendég,

és ott a meleg sör is kurvára kúl.

Egy valakinek mondok valamit.
(előttem a sorban)
Azt mondja érti.
Mondok: az nekem kevés.Én
kiakarlak belezni.
Azt mondja ezt is érti.
Mondok: dehogy érted,
én se értem, se érted.
A belek miatt.
Így menjen az ember,
hatósági húsboltba, eztán.

Hány? - ezt kérdezem magamtól.
45 - ezt válazolom magamnak.
Miligramm - ezt kérdezem magamtól.
Hát nem is mázsa - ezt válaszolom magamnak.
Most cinikuskodsz? - ezt kérdezem magamtól.
Kérdezz mást - ezt válaszolom magamnak.

Khaki szín mokaszínben, elrévülhetetlen érdemeket szerzek.
Látom a jövőt, elmúltában.(vagy a múltat látom jöttében)
Minden gazságra kapacitálható vagyok.
Minden kapacitásra begazolok.

Miért dobogjon bennem bálnaszív?

Tönkre mennek a mélynyomók.

Engem nyaranta édes málna hív.

És nem bolondít el néma csók.

Ma elkezdődött valami, talán egy mondat, vagy talán csak egy ének, vagy egy olyan sóhaj, ami nem érhet majd véget.
A kert kapun rozsdás zsanér, nyikorog, de nem kell a gépzsír, na ugyan, hogy jön ez ide?
Egyszerűen nem ellenkezem, hagyom , nézem, ahogy a szavak birtokba vesznek.
Úgy, ahogy ismeretlen vesz birtokba ismeretlent.

Néhány indiánnak nincsen a ló-ra szava.
Ez több mint furcsa.
Úgy mindenképpen, hogy tudjuk azt is,
hogy arra van: kizökkent világ.
Más megvilágítás.
Fényiszony.

Majd hívni fognak.
Majd nem megyek.
Én a szirénekről azt hiszem:
közük van a belügyminisztériumhoz.
Nem járok messze a valóságtól.
Nem járok egyáltalán.
SEHOVASE.

Meglepődtem magamon,
holott nincsen semmi ami meglep,
hízelgek egy kicsit magamnak,
ha kell árnyat is vetek,
vagy épp szárnyat bontok,
narancsszín boríték helyett,
nem áltatom magamat önmagammal,
térdig ér a látszat, a fű nyirkos,
szememben szépszemű gyilkosok,
reggel a párnán a ráncot ott felejtem,
poharamba bort, vagy mérget töltök
és azt hiszem, egyszer csak elejtem.

Az ebek a koncon.
A legyek az ebeken.
Semmi sem lehetetlen, és minden meg is történt.
Úgy. Ahogy.

Belőlem csak a has beszél ki, a gyomorszáj, ahonnan tegnapi sörök hörögnek,ahol nem kell maradni öröknek, és lenni is úgy lehet, ha muszáj. A fejemhez falak kocódnak, ezt a ziccert nem hagyom ki, mert minden viszonylagos, szobába zárt értelemmel, mibenlétem csak nagy,lapos, vagylagos. Derengő fényben, nem látszik már a tésztán, hogy mi a hangya és mi a mák, a szájban 365 foggal emésztem a morzsát, bennem ne lássa meg többé senki, senki másnak a sorsát. Karomon legyek sutyorognak, a sarokban szárnyakból egy halom, megnyitom az ablakot kicsit, a teret, hogy az ősz lassan puhán birtokba vegye, jön sok régi vendég, az orrdugulás, a bacilus, a nátha, ilyenkor nem gondolni volna jobb, de az ember gondol, mert azt hiszi, hogy hátha: nem történt meg, ami megtörtént megint. Úgy fekszem éppen, mint zongorákban a húr, a szívbillentyűm is fekete,s fehér.
A Deákné vásznán tegnapi filmek peregnek, mindenők kockájuk eretnek.

Van egy város, és van benne egy hegy, egy biztos kézzel, (nem ám hányvetien) odakent hegy is benne, és a hegyen van egy ház. Teli van ablakokkal, ajtókkal, nyílászárókkal. Olyan is mint egy nagy, feketelyuk. Reggel kitárja a Pest ördöge az ablakokat, ajtókat, számszerint nem tudni hányat, de 37-nél többet, 69-nél meg kevesebbet, aztán lehet tudni hogy ez este majd megfordul, és akkor be lesz minden zárva, és lesz majd nagy csendesség, mind az élőben és a holtban, gyerekben, férfiben, vagy a kettő között, csak félúton. Ott. És hallgatás lesz, és csak könnyű pesti sértés, még ragtapaszra se méltó, mondaná, ki felületes szemlélő. Van egy test, képzeljük el, hogy van. Tele ablakokkal, be van állványozva, éppen hogy fülig, ameddig az emberek megszerelmesedni szoktak, könnyű nyári illatokban. Olyan mint a fekete lyuk, inverz égitest.Égipest.Gépipest...mozgólépcső, persze, ahogy a végén a fényes fésű, elrendezi, minden léptünkből a bogot, s akkor állhatunk a szélben, mely kitép fejből minden gondolatot, és nem akar arra gondolni: "ekkor nem voltam itt,hogy akkor sem voltam ott". Van egy város (nincsen), namégeccer...van egy városnak a hiánya, nem hiányzó város, nem így értem, egy város amiben a hiány a főbérlő, és málik a vakolat, és kopott a lépcső, rozsdás a korlát, és nővérek adnak vakhitekből repetát. Ahol nem sípol neon, és aki odavaló: az renegát. Van egy hely.Képzeljük el. Optikai teória. Ember jár benne, két zsák van a kezében, az egyikbe a nevetéseket teszi, a másikba a sírásokat. Mindenhogy nehéz. Ugye, Pest, Vér.

Sebtolvaj rájön, hogy ő nem következetes. Olykor. Egy autószalon nagyon cabriojában ül, nagykabátban immár ( megelőlegezve az ősznek ezt, melynek zsebében még ott vannak a tavalyi sóhajok). Ott ül és néz. Kezében notesz van. Persze őt nem látják. Úgy ül. Azt gondolja, hogy nem hisz a mennyországban, olyan értelemben semmiképpen, hogy onnan valaki "lenézne", teszem azt,(anyai ági) nagyanyja tekintetét még soha nem érezte a homlokán, és végül is talán ez lenne a bizonyíték. Azt, hogy pokol se nagyon van,de ezt se a menny hiányából vezeti le, hanem éppenséggel apai ágon már van egy két olyan aki felnézhetne, de nem teszi. Hát, így nehéz. Oda  a bipolaritás (is). És a nyereséggel meg mi lesz? Ez is felvetődik, ha már az ellentétek ilyen jól egymásba indázódtak, vagy épp a hiányuk, de mindegy is. Megkérdeznek majd, hogy az meg az (amit írtam) mint jelent, és mit akar mondani. Semmi dolgom ezzel, nem azért írom le, hogy tudjam. Nota bene: nem emlészem. Egy jó párra - ez is kettő mindjárt, a pár. Esténként...nem. Pitymalatkor a tévét bámulom, nézem háromdén modellezve, hogy a kontinensek, hogyan vándoroltak eddig és hogyan fognak ezután. Jajj szegény kis Budapest, te is jó messze mentél, nem tudhattad, hogy a viszonyítási pont, ezúttal én vagyok. Sebtolvaj rájön, hogy nem következetes, E/3 -ban kezdi el a mondatot és E/1-ben fejezi be. Vegyük észre: belekeveredik.

Rájövök minap: nem tudok szájról olvasni. Aztán persze az is megkínál magával, hogy akkor szájról írni se tudok. Össze kellene számolni egyszer, az összes volt szájaimat, az enyémeket, az övéikét meg a közöseket, a mieinket. Csak azért mindezt, hogy hátha prím a végösszeg, hogy maradék nélkül meg van. Hogy se híja, se föle. Valahogy én is igyekszem meglenni a mardék nélkül (bár egy vagyok, de osztahtó) köszönet Otto F kernberg-nek, de olykor azért korog a gyomrom. Nem tudok szájról olvasni,  és van amikor tekintetből sem, ez utóbbi azt hiszem a gyakoribb, azonban ilyen olyan tekintetre képes vagyok, és olyankor senkire sem vagyok tekintettel. Eilndul egy mondat,...vagy, hogy vonatot akartam mondani és az időpont meg hajnal. A hajnalnak is a teste. Mert, hogy az is vagyon néki afelől nem lehet kétségem. Kétségem sincs. Készül így szépen a lista, majd azt mondja egy angol, de csak olyan értelemben, hogy az ötórai teát este tízkor issza, hogy: jó volt látni....és hogy Batman igazából ott volt a Buckhingham Palac erkélyén. Örül neki hogy van rá szavam. Hagyom neki, nem fedem fel előtte, hogy mennyi mindenre nincs. Most az kihagynám, hogy magamra, pedig nagyon idesóvárogna ez is. Nem tudok site-ról olvasni, írni meg pláne nem, és sanszos, hogy nem is akarok. Ülök a tribünön. Ennyi. Várom a hármas befutót, mert hát fogadtam is, valamire. Esküvésnek hittem, pedig csak fogadás volt. Nem tudok másról olvasni, csak olyan jó lenne, ha valaki megtalálná a szavait, és felépülne, és felépülne az az U alakú ház, és derű lenne rajta a máz. Nem az ott lakás miatt mond ilyet az ember, a ház miatt. Aztán a kimondhatatlan nevű távoli helyiség is valahogy jobban a térképre férne. Nem tudok szájról olvasni, ezért néha lemorzsázom a perszonál oltárokat. Össze kellene számolni a szájakat...és remélni, hogy a végösszeg prím legyen. Kellene egy klaviatúra, egy intelligens, amelyik figyelembe vesz a dysgraphia-t. Nem tudok szájról olvasni, egy konkrét szájra tessenek gondolni, ha nem megy, akkor majd írok róla, ha tudok és akarok egysége, bejön a lenge széllel és egy kicsit itt elidőz.

Az idő végtelen. Tudod?
Igen tudom.
A dolgok, a dolgaink az időben vannak.
Értelek, azt mondod, a dolgok, a dolgaink, akkor meg miért végesek.
Igen. Honnan tudtad?
Mindez, történt egy nagyvárosban, délutáni lapos fényben.
Egy hegyen, egy épület teraszán.
Vagy nem is történt egyálatán.
Nem történt ilyen.
Egyáltalán.
Csak volt.

Tenni egy lépést. Ölbe tett kézzel. Sajátba. Aztán akarni, hogy nem akarni, hogy az egészért kár volt, hogy ez topogás vagy valami rítus szerinti tánc volna. Meg, hogy minek szólok, meg hogy miért így. Nem tudni eldönteni, hogy nem tudom, hogy mit akarok, vagy nem akarom tudni, hogy akarok e, vagy az egész csak egy non-verbál karaoke. Elővenni Kantot, belenyugodni, na jó, na jó. Freemélő diétán lenni, vagy sehogy. Felsőbb osztályba lépni, oklevélre nincs ok, látszat a tésztán a mák, az Ablakzsiráfot kitárom nagyra, aztán jól hülyén érezni magam, hogy valami helyett. Persze nincs sincs. Valaki bebizonythítná már egy régen elfelejtett kémia órán. 30 mg bónust neki. A A fene se érti, de ez a zenekari árok, tán ez amire várok, egy dallamos katakomba, ahol akordokat adnak jutalomba. Mert hogy néha kell hogy a szavak össze is csengjenek, valahogy így: sebtolvaj,sebtolvaj.
Aztán minden marad a régiben. Én is régi vagyok.

Értelmet nyer.
Lényegét veszti.
Miért egyszerre?

Egyébként tegnap óta vénhedtem meg. Tegnap még pionyír voltam. De már megint a nők. Most épp Monica Ramos karmol ráncokat az arcomra. Hagyon neki. Svéd. Mint az asztal. Egyébként meg hárfázik. Szóval valószínű, hogy tökéletes. A honlapján megnéztem a képeket, jóindulattal is azt mondhatom, hogy egy érdekes arcú nő, többet erről nam akarok (akarhatok) mondani. A helyzetet súlyosbítja a predeepforestes hatás meg a tüc tüc dob, de mindegy, mondják azt is rá, hogy olyan divat zenének hat. Hát a végén még divatba jövök- röhög az ego-m. Azért egy öregeknek pont jó. Pontosan megtudom mondani, hogy mi tetszik ebben, a kicsit túlporcukrozott dallampalacsintában (mégse gundel)/az ki?/. A töltelék. Pontosabban a Deep Silence címűben. A hárfával is olyan prehisztorikus (vagy prehisztérikus) a viszony, hogy a gyermekkormoból megmaradt Ablakzsiráf lapfoszlányinak egyik oldalán a hárfa van bejelölve. Lehet, hogy fogom magam és elkezdek egyszer csak járni egy hárfával, aztán meg ha minden jól megy elveszem feleségül, vagy hozzám jön. Egy zenekari árokban fogunk lakni, este, lehúzott fejjel, csendesen vacsorázunk,desszertnek csodálatos mandarint, hogy ne zavarjuk Wagnert. Néha, elég férjesen (kisgatyában) kiszólnék azért, hogy mi a helyzet Wagner úr? - jelezve a forradalom permanens, akár mi, én meg a hárfa, vagy a hárfa meg én. Ütött kopott utódokat nemzenénk, néhol ragtapasszal fednénk el a sérüléseket, az anyosóm azt mondaná ( egy bazi nagy versenyzongora), tiszta anyja, az én anyám (triangulum), csak csengetne egy kicsit. Álmában.
Aztán rázendítenénk -  B C | D# F D# F G# G |  D# F D# F G G# | G# B G# B C# C | B C B C C# D# | D#' F' D#' F' G#' G'| D#' F' D#' F' G' G#' | G#' B' G#' B' C#' C' | B' C' B' C' C#' D#' - a töltelékre.

Smack, crack, bushwhacked.
Tie another one to the racks, baby.
Hey kids, rock and roll.
Nobody tells you where to go, baby.

What if I ride? What if you walk?
What if you rock around the clock?
Tick-tock. Tick-tock.
What if you did? What if you walk?
What if you tried to get off, baby?

Hey, kids, where are you?
Nobody tells you what to do, baby.
Hey kids, shake a leg.
Maybe you're crazy in the head, baby.

Maybe you did. Maybe you walked.
Maybe you rocked around the clock.
Tick-tock. Tick-tock.
Maybe I ride. Maybe you walk.
Maybe I drive to get off, baby.

(Én ezen ifjonti koromban, egy fiatalembver nyegleségével siklottam túl, könnyeden, ahogy egy nyegle fiatalember csak tud, aztán tessék)
Most meg megvénhedve, felvagyok háborodva, hogy helyettem, (nélkülem), ne kérdezzen és mondjon senki ilyeneket.
Persze, azok más idők voltak.
Persze, akkor lehet, hogy semmi sem volt. Lehet, hogy én sem.
Csak váratlanul ért. Nem számítottam én erre. Magamra.

Persze most jut eszembe az a frázis is amit idióta, Don-kanyart megjárt tanáraink neveltek belénk. Egészen pontosan az hogy: Hallgatni arany. Nincsen arra vonatkozólag semmi információm, hogy az előbb említett mondásnak lenne e bármi szláv eredete. Talán úgy érteném. Azt hiszem hallgatni - van amikor - kifejezetten tapintatlanság, de ez meg hosszú, így aztán nehéz is megfertőzni vele ilyen- olyan agyakat. Marad az arany tehát, aztán már csak az, hogy vakargatjuk a disznók hasát, és motyogjuk, hogy arany, hogy arany. Hallgatni arány(vesztés). Hallgatni végül is jó. Hallgatni baromi rossz. Mást hallgatni jó, magunkat némának tudni, s ez nem jelenti okvetlen a szótlanságot, az meg rossz. Így van ez egy kicsit a felejtéssel is. Van, hogy szabadulni kéne (kell), egy konkrét helyzettől, de akkor nincs kec-mec, annak is integethetünk akik akkor voltunk. Leválasztani lehetetlen. Kevésbé kellene (kéne) jelen lenni olykor, hogy ne ragadjunk rá, mint a légy a papírra. Egyszer, gyerekorom kiváncsiságában megnyaltam a légypapírt nagyanyám konyhájában. Édes volt. Mint a "Kismackó" mártott ostyaszelet.Ki szelet vet, ostyát arat.

Beül egy Halmos nevű ember a szórakozóhelyre, a presszóba, a kocsmába, a teraszos nagyon trendibe. Úgy ül, hogy lássa magát a tükörben aztán mond is valamit, de azt nem hallani. A lelket önti magába elébb. A pincér zavarja meg, ilyenkor mindig megzavar valaki. Kérdez. Persze kérdez. Érdeklődik a sör, állagát, márkáját tekintve, hogy miféle legyen. Ekkor Halmos zavarta a telefonja után nyúl és a színes kijelzőn az anyu bejegyzéshez navigál.
Egyeztet, alkudozik. Aztán rendel. Elmélázik az asztalnál. Nem, nem mélázik el, úgy csinál. Nem gondolat van a fejében, hanem program. Hatalmas piramisokat lát, csordában az emberek követ hordanak neki, halomba. Halmos. Nézi csak a tájat, az impozáns épülteket, nézi az embereket is, s az mondja: mennyi vesztes, félresiklott élet. Meglendíti aranyköpenyét és visszaindul a palotájába, aztán a gyémánt jakuzziba megy. Így pezseg egy kicsit. Eltelik az idő, maga elé réved és már csak a kis buborékokat látja, ahogy a pohár aljáról elindulnak a halálukba, vagy épp elszöknek a szabadságba. Vesztesek, Halmos ilyen fiú, ő ilyenkor ezt gondolja. Még azt hiszi, hogy győzni mindenáron jó, veszteni szégyen. Azt is hiszi, hogy mindent jóvá lehet tenni, de téved. Van amit nem lehet, és van amit nem is kell. Halmos fiatal még. El fog múlni, de ezt majd igyekszem nem én megmondani neki.

Tűzoltó leszek, katona, (az állatokkal való különös viszonyom folytán nem juhászkodom meg). Szóval katona. Tábori képeslap, meg lótetem, meg gyalogsági ásó. Volt egy századom ahova besoroztak, a 20-ik, aztán kitudja mirét áthelyeztek a 21-ik századba. Nem a frontvonal, sőt ha lehet mondani ez inkább a tábori kórház. Itt heverem ki a következőt.

Angelica - Winamp. Ez van most, fogtam magam, (nem kis bátorság kellett hozzá), ugyanis ezt én egy februári dallá szintetizáltam, és nem is annyira véletlenszerűen, nagyon is készakarva. A hegy, a hó, a kék levegő és persze Éva, akit magamban elvittem a hegyek közé, míg ő a növérszobában tette a dolgát. Tulajdonképpen ez is lopás, csak mentem a kanyargós utakon, s letértem a kalandosnak ígérkező ösvényeken és akkor ment a belső dialógus, meg a fülhallgatóban az Angelica. A talpam nem érintette a földet, a jövőt forgattam fejmemben, akkor még azt hittem, azért hívjuk annak mert csak egyszer, hirtelen, egyáltalán nem érdekes, hogy hogyan, de eljön. Az ürességben jövő sincsen, talán ez a legrosszabb benne. Igaz "most" sinscsen és egyáltalán semmi sincsen, mindössze csak én. Már nem akarom, (most) hogy megváltozzék mindez, az ember ne fedezzen fel mindennap egy újabb galaxist a messzelátóján. Aztán fellövi az ő űrszondáját, amely mutatja egyúttal az üresség mértékét is, de tesz bele Morgensternt, Határ Győzőt, és még megannyi lomot, ahogy az idegen kultúráknak szokás küldeni ilyen fajta jeleket. Kilőttem én ott a hegyen mindent, amiről azt hittem érdemes arra, hogy végtelen időkig ott bolyongjon, ahova a képzelet viheti csak el. Most nagy radarokat kellene elehelyezni, és van is egy rögtön a földszinten, történetesen ehhez a postaládához van is kulcsom, a dekódolás elvben megoldott tehát. Azért tenni ilyeneket, mert félni attól is hogy egyedül vagyunk, maradtunk, hogy mi a világegyetemen soha nem szerzünk diplomát, csak UV sugárzást, és akkor is csak azt, ha jó szerencsénk azt akarja. Üres (z)sebekkel állni hát, a valaki elé, s azt mondani, hát ez nem sikerült. Aztán erre úgyis lehet tudni a választ, azt fogkák mondani: vigyázz sebtolvaj, jön a kanyar, de azt nem mondják majd, hogyy merre, azt meg pláne hogy ez olyan kollktív kanyar, vagy csak olyan személyes féle. MIndegy is, a szondák fent vannak az űrben, ahol nincs is fent, se lent, se jobbra, se balra. Egyszóval, olyan minden édesen súlytalan. Idegen nyelvet tanulok. A csendét. Ő angolt tanít, és néha mórest.

Why does my heart
Feel so bad?
Why does my soul
Feel so bad?

These open doors

(Where?)

Az átmeneti cipőm alá, besettenkedett, beosont, a neki illő korszak. Jelentését vesztette tehát.
Félek attól, hogy mi jön majd e cipő után.
Féltem, hogy boldogul a téllel.
Csak nehogy tele legyen.
Velem.

Van az amikor már valaki annyira tud, annyira okos, annyira felkészült, hogy könnyeden siklik el azon tény felett, hogy menthetetlenül hülye. Minap szóbajött (hozták), hogy fele ennyi ész kellene, úgy nekünk (kisebb társaságot kell elképzelni) nem egy nagy szürkeállomány csordát. Akadékoskodtam (nagyon jámboran), hogy inkább kétszer ennyi. Nem vagyok elég alázatos. Kis szerencse a bajban, hogy talán gyalázatos sem. Egyéként meg trendi, a kirakat üvegeit is tuti úgy gyártják, hogy ezek nézegessék magukat benne, persze slankít. A portálok mögött ott vacog az önbizalom (miért nem önelégültséget mondok?), két Barbie-set között, az egyik az értelmiségi Barbie, a másik meg a csecsen túsz Barbie (meg lesz az is). Van lövése is az ilyennek (ennek). Mondjuk legfeljebb 6, de az sem hat. A puskaport orron át szívja és állítja, hogy be van állva. Hát be. Ez az akinek minden kanyart bevesz a gyomra. Ettől olyan komoly, és jelentőségteljes. Megkérdezik, mi dolgom nekem ezzel. Dolgom tényleg nincs. Nem tudom mim van. Ha nagyon lecsupaszítjuk, mégis csak arról van szó, hogy már ki emlékszik mióta, próbálunk jó és rossz között különbséget tenni. Persze nem tudunk, mondjuk nincs is időnk rá. Másunk van. Most pl őszünk. Lopakodós fajta. Még csak elvben létezik, de megleznek hamarosan a képek is hozzá.

Egészen más. Egyáltalán nem más. Van az a fajta, aki megveszi díszkötésben a Gyűrűk urát, legalább kétszer, a hármat. Aztán, elalél, hogy a katarzisról ne is essék szó ehelyt. Aztán mondja, hogy ilyen királyság nincs is és nem is,nem is lesz soha többé,"apám, az hogy meg van csinálva amikor..." - innentől nem értem - ésatöbbi. Aztán amikor meghallja külön a filmzenét, akkor jó(l) p(r)ofán, azt mondja - " mi ez a temetési zene?"...közben röhög és egy kis popcorn, vizuális kendermag is kihullik a szájából, de ez semmit nem ront és semmit nem javít, sőt inkább, hogy hitelessé teszi. Úgy 40 éves, szent meggyőződése, hogy 20, dúsan felékszerezett neje van, és logós pullóvere.
Szal elkezdődött az evolúció és megint nem szóltak.

Van egy seb. Pontosabban lett. Még csak nem is az enyém. Közöm van hozzá, úgy mondanám. Belekeveredtem, mint ahogy szoktam én az ilyen mészárosmunkákba rendesen. Más sebével más. Jobban kiigazodom, könnyebben szintetizálom azzá, ami. Talán fáj is, nem tudom. Mint ahogy azt sem tudom, hogy honnan van az erő az elviseléséhez. Mert, hogy mindent elviselni kell. Viselni kell. Egyedül a hiányt az kell szenvedni csak, az nem viselhető.
Pár napra divatba jött a semmi, úri huncut vagyok ki nem hagynám sehogyan, ebből is kiveszem a részem. Jut is marad is. Marad is. Még egy ragaszkodás. Kapaszkodni abba, ahonnan el...., talán. Parancsra tesz, kiszámít, latol, ötöl-hatol. Remélem ez, az a mostani majd jól beforr, nem kezdi ki semmi sem, a többivel meg valami lesz majd, ha van egyáltalán valami.

A postaládáknak van egy sajátos csendje, eleddig nem is vettem észre, nem tűnt fel egyáltalán, hogy egy postaláda mily hallgatag is tud lenni. Aztán sajnálni kezdtem őt, magamba engedtem a csendjét. Így mondtam akkor magamban, hogy a csendjét, de magányára gondoltam. Egy nagyon magányos postaládát, azt tessék most ide elképzelni. Semmi pénzért nem lennék postaláda. Mondanom sem kell. Ha az akarnék lenni, akkor meg nem lehetne azt se valamiért. Jó lovon ülök talán, de rosszra teszek.