Beül egy Halmos nevű ember a szórakozóhelyre, a presszóba, a kocsmába, a teraszos nagyon trendibe. Úgy ül, hogy lássa magát a tükörben aztán mond is valamit, de azt nem hallani. A lelket önti magába elébb. A pincér zavarja meg, ilyenkor mindig megzavar valaki. Kérdez. Persze kérdez. Érdeklődik a sör, állagát, márkáját tekintve, hogy miféle legyen. Ekkor Halmos zavarta a telefonja után nyúl és a színes kijelzőn az anyu bejegyzéshez navigál.
Egyeztet, alkudozik. Aztán rendel. Elmélázik az asztalnál. Nem, nem mélázik el, úgy csinál. Nem gondolat van a fejében, hanem program. Hatalmas piramisokat lát, csordában az emberek követ hordanak neki, halomba. Halmos. Nézi csak a tájat, az impozáns épülteket, nézi az embereket is, s az mondja: mennyi vesztes, félresiklott élet. Meglendíti aranyköpenyét és visszaindul a palotájába, aztán a gyémánt jakuzziba megy. Így pezseg egy kicsit. Eltelik az idő, maga elé réved és már csak a kis buborékokat látja, ahogy a pohár aljáról elindulnak a halálukba, vagy épp elszöknek a szabadságba. Vesztesek, Halmos ilyen fiú, ő ilyenkor ezt gondolja. Még azt hiszi, hogy győzni mindenáron jó, veszteni szégyen. Azt is hiszi, hogy mindent jóvá lehet tenni, de téved. Van amit nem lehet, és van amit nem is kell. Halmos fiatal még. El fog múlni, de ezt majd igyekszem nem én megmondani neki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése