Tenni egy lépést. Ölbe tett kézzel. Sajátba. Aztán akarni, hogy nem akarni, hogy az egészért kár volt, hogy ez topogás vagy valami rítus szerinti tánc volna. Meg, hogy minek szólok, meg hogy miért így. Nem tudni eldönteni, hogy nem tudom, hogy mit akarok, vagy nem akarom tudni, hogy akarok e, vagy az egész csak egy non-verbál karaoke. Elővenni Kantot, belenyugodni, na jó, na jó. Freemélő diétán lenni, vagy sehogy. Felsőbb osztályba lépni, oklevélre nincs ok, látszat a tésztán a mák, az Ablakzsiráfot kitárom nagyra, aztán jól hülyén érezni magam, hogy valami helyett. Persze nincs sincs. Valaki bebizonythítná már egy régen elfelejtett kémia órán. 30 mg bónust neki. A A fene se érti, de ez a zenekari árok, tán ez amire várok, egy dallamos katakomba, ahol akordokat adnak jutalomba. Mert hogy néha kell hogy a szavak össze is csengjenek, valahogy így: sebtolvaj,sebtolvaj.
Aztán minden marad a régiben. Én is régi vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése