sebtolvaj

Alig emlékszem ma arra, hogy milyen volt élni. Minden olyan lassan fejti ki a hatást, lassan mérgez, hiszen csak egy hét, és a "volt" a "lehetett volnával" összeolvad, olyan mint egy kockacukor, a különbség csak annyi, hogy ez nem édes, mert az édes az nem itt van, nikotintól bűzlik a szám, kockás a hajam szaga, samponom Palmolive, plussz még a Symphonia. Belül azt mondja a nő, gyerünk-gyerünk. Akaratom ellenére, majd magamban felnevelem, mindig kell egy lerombolható mítosz. Egy éve sincs, hogy a valamihez úgy könyörögtem; legyen könnyebb, igyen, és most tompább, de ezt sem tudom elviselni. Utálom ezt az egészet ami én vagyok, és azt is ami lehetek, mert lényegében nincsen közte semmi különbség, annyi izgalom sincs benne, hogy utam kiszámíthatatlan volna, egy történet végén sem én leszek a befejezés, ezt már jól tudom. Addig pedig nincsen nyugvás. Csak a hajszolódás a központi nagy homokórában, amit időről időre megfordítanak az őserők, és amibe eddig kapaszkodtál, eztán már oda zuhansz bele. Eladnám ezt az egészet, ingyen is adom. Keserű vagyok, a cukor iránti vágy betege, és belül a nyugalom remeg. Kapcsoljon ki valaki. Out of order.