sebtolvaj

Elgondolni egy láényt. Elgondolni, hogy látására univerzumok rogynak térdre, egyetlen szaváért, háborúk törnek ki, mosolyától ellenben bő lesz a termésátlag, buja a növényzet, és elégséges a GDP. Elgondolni, azt ahogy a semmibe bámul, és a semmi megszűnik dísztelen minőségnek lenni. Járásától az aszfalt repedései értelmet nyernek, a graffitik görbe betűi kiegyenesednek, a tűzfalak is csak hajladoznak, a licthof meg egyenesen ragyog. A könyvben, melyet kezével illet, sántítni kezdenek egyből a jambusok. Amikor sétál, elmosolyodik a délután, majd nagyot ásítva szundít egyet. Pufók bárányfelhők kezdenek eröltetett ütemű fogyókúrába, míg odafent kövér a nap. Elgondolni a legyeskedő legyeket, a kukacoskodó kukacokat, a lombok könnyed hullámzásait, s hogy az ablakpárkányon honoló évtizedes galambszar az barokkos cirkalom. Elképzelni egy ölet, ami nem öl el. Pokoli erőt gondolni el, valami veszélyeset, ami rádtör és veszélyeztet. Úgy hogy menekülni kellene, szabadulni, rúgkapálva.
Az igazság azonban az, hogy még soha nem volt ennyira szükség erre a lényre. Csak vigyázz, le ne ess, a szélén vagy megint.
Vigyááááztam...