Minden egyes mosolyomra, mely néhány percig tart, jut néhány hónap mosoly szünet. Tehát az, hogy én nem akarok semmit, az nem elszánás, hanem pavlovi reflex. Kétségbe ejt az, hogy ha van egy kevéske jó, azzal mindjárt fenntartásaim lesznek, félve a megjósolhgató következményeitől. Ám ostoba vagyok, néhány perc, mondom, hogy csak néhány percig érzem azt a valamit, hallok egy hangot, és hozzárendelek egy arcot és nem bírom ki, mindezt tudva, sejtve, akkor is kell az a néhány perc (balgán bízom olykor abban, hogy majd nem lesz utána az a mosolyszünet - hiába mert úgy tűnik, hogy mindez okság, hogy nincsenek ingyen még az ártatlan örömök sem, mindig fizetni kell). Néhány perc volt, és túl jó. Én ezt nem tudom elmondani, ennél jobban én már nem tudom. Fecsegek, értetlenül állok, az előtt ami magamnak nevezek, amit más elé helyezek. Esténként fázok, nyugtalanul alszom, és mi tagadás várok egy következő mosolyomra, így múlik el az egész, szilánkokra törve, és minden szilánk a húsba beleragad. Mondom, nem tudok én valamit elmondani, nem tudom elmondani, hogy milyen az amikor én igazán, én nagyon, teljes lényemmel, amikor bizonyos vagyok abban, hogy képes vagyok....
Nem tudom. Talán tévedek is. Talán így a jó, talán ennek kell történnie, ezt mondogatom egyre csak magamnak, és mentségeket keresek, és sokat mondogatom közben; ne légy bolond. Pedig a bolondot simán el is hagyhatnám. Színemet játszom. Nem sérelemként mondom, mert senki nem kér erre a komédiázásra, talán csak magam előtt szégyellem magamat, de játszom, azt játszom ami mindenki más is, azt, hogy nem olyan rossz nekünk. Én már semmit sem tudok elmondani, én rendesen már hallgatni sem tudok. Elvihetne az ördög, hátha megszeret.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése