Egyszer bolt, cekker volt
a kezében lángolt kolb
- ász ez a lépcsőház.

Néni, ki nem köszön
nincs száján semmi zön
gétlen és zöngés sem.

Félve gondol olyat az ember, különösen ha a Fáradtházi Szabadstrand nyugalmazott úszómestere, hogy a víz alatt mégis valahogy jobb. Látott ő már fuldoklást, ilyet is, olyat is. Vízihullát is számtalanszor, amikor a lélek felfúvódik, beledagad a testbe, mint egy vattapamacs. Mégiscsak félve gondol, de gondol az ember ilyet, hogy a víz alatt. Mert a vízen, a vízben lenni, kidugva a szájat, levegőért kapkodva, lent meg megy a kapálózás, az inak feszülése, na annál semmi sem rosszabb. Az, hogy az egésznek a lényege fedve marad. Fejjel lefelé kellene fuldokolnia minden embernek, ez szent meggyőződése volt. A lélek elesége elvégre a heroikum. A kert végébe vitte a a bádogkádat is, amint elhullajtotta az első leveleket az ősz, a nagy diófa alá, hogy hulljon bele a levél, annyira nem tudott ő már a vízre nézni, mert ő a vízből már csak a felszínt tudta észrevenni. Márpedig a felszín az mindig is a fuldoklásé, az a fuldoklás helye - és félve gondol az ember olyat, hogy akkor már tényleg jobb a víz alatt. A víz alatt, ott már minden igaz, oxigénszegény lanyhaság, partszakadás, langyderű, fulladás, de nem fuldoklás. Ilyeneket gondolt magában, igaz, félve csak, Vágylaki Oszkár nyugalmazott úszómester estelente. Faltól falig ért olyankor a szobájában az élet, ilyenkror megesett gyakran, hogy jelenése is volt ilyenkor. Egy speedo nadrágos, kívülről polgármesternek látszó nagy bajuszú embert látott. Bort ivott, de arra nem figyelt soha, hogy mit prédikál.

Megfigyelted már? Itt mindenki legenda akar lenni. Ez egy ilyen legenda ország. Beszarás, mi? Ki érti ezt? Legenda, ezt majszolja egész nap a lelke mindnek, hogy neki legendának kell lennie. A legendaság meg azt jelenti, hogy kívülállás, talán felülemelkedés is. De ha megkérdezed ám, hogy ugyan miért akar legenda lenni, úgyis csak az derül ki, hogy mert akar. És akarni kell, és ha már van ez a kényszer, hogy annak aki lélegzik, és tapossa a földet, annak mindnek akarnia kell. És ez egy nagyon súlyos kényszer. Ez a beszarás mukikám - érted te ezt? Az abbéli akaratával, mármint hogy ő legenda akar lenni, csak a könnyűséget akarja elnyújtani, elodázni, a figyelmet arról, hogy amíg van, létezik, lélegzik és pacalpörköltet eszik, vagy ül egy lépcsőn, addig mindvégi akarnia kell. Az akaratának az irányával födi be az akarata tárgyát. Érted te ezt? Én meg cipész vagyok bazmeg. Ott vagyok hol hagyva, hol felejtve a kaptafánál, és nem is akarok legenda lenni. Semmi nem kényszerít rá, mert én nem akarok. Ami persze lehetetlen, mert nem akarni is csak úgy lehet, hogy azt kell akarni, hogy ne akarjak. Itt vagyok hagyva, felejtve a kaptafánál. Érted te ezt mukikám, ez egy ilyen. Ez egy legenda ország. Jó, ha mindegyik tízezrediknek sikerül ez a legendaság, és tényleg jó, mert a legenda az már semminek sem a része, az kívül van. A legenda az nem szemlél, az már kész van és szemlélni lehet, másra se jó. És érted, mukikám, ha mindenki legenda lenne, tökre nem lenne értelme az egésznek, mert lenne egy valag, egy rahedli legenda, akit szemlélni kell, de nincs, aki szemlélje. Legfeljebb csak én, aki itt vagyok maradva a kaptafánál, meg te, akinek mondom, és mivel mondhatom, abból nyilván kiviláglik, hogy még te sem vagy legenda. Viszont, ha már te is az leszel, akkor itt fogok ülni egyedül és beszélni fogok a kaptafámmal, rólatok, ti összes legendák.

Vasút utca 44/1

Kovácsék. Négyen vannak, az asszonyt Margitnak hívják, tengerimalacra emlékeztet, emiatt rendszeresen köszönök neki, jó előre és hangosan. A férj maga aKovács, bányász, mint itt majd mindenki. A nagyobbik fiuk Sanyi, Zenit fényképezőgépe van, állandóan vörhenyes a feje.

Vasút utca 44/2

Szabóék. Az asszony egy Almodovar filmből bújt elő, a sarka erősen töredezett, barna fröccsöntött papucsban jár mindig. A férje, Lajos bányász, fejéről sose múlik el a barna svájci sapka, Csepel kerékpárral közlekedik, azzal hordja a tüzifát. A fiukat Öcsinek szólítják, neki van először tikitakija az utcában, szilánkosra is töri vele a csuklóját. Közepesen futballozik, ezért aztán többnyire kapus.

Vasút utca 44/3

Lunáné. Magára nagy figyelmet fordító ötvenes, széles káromkodás-repertoárral, és gyakori hajfestéssel. Esténként jön rá a hoppá, akkor random módon kurvaanyázik az cserebogaras nyárestébe, a pontos címzett kilétét dramatikai okokból félhomályban hagyva, ezért mindenki utálja.
Zsuzsának, a lányának akkor lábkörme van, mint egy gombfocijátékos, tulipirosra vagy bordóra festi. Jelentős pajeszt visel, ha tollaslabdázok, az ivarérett férfiak leülnek a házuk elé.

Vasút utca 44/4

Kerekes Ferenc. Kerekes bácsi, a nyugdíjas bányász, akit sose lehet anélkül látni, hogy ne tolná a talicskáját. Szélsőséges esetekben ágyneműt is szállított vele. Utolsó éveiben teljesen elhülyült, szellemekkel, démonokkal küzdött, erős szagaura vette körül. Sose látogatta meg senki. Egyszer anya megvett tőle hóvégén egy üvegpoharat, kegyelemből.

Vasút utca 44/5

Csík Jancsi. Bányász, trapéznadrágos félmondén. Borzasztó nylon ingjein a világ flórája szerepelt. Volt egy anyajegy az arcán, olyami, amiből később ez a Crawford lány végül is védjegy lett. Csík Jancsi rosszkor született, mert ebből az anyajegyből csak annyit profitált, hogy három műszakba járt a bányába le. Beszédes volt, a szavak által keltett légáramban lehetett némi kocsis irmát mint illatanyagot észlelni. És mindez összekeveredett a Barbon termékek átható illatával.
Vidám volt, egészen addig, míg nem jött az a bizonyos sújtólég. Most ott van a neve egy márványtáblán.

Vasút utca 45/3 (az átellen, ahonnan mindez látszik)

Ismeretlen eredetű fiatal pár. A férj rendőr, az asszony háztartásbeli, gyesen van, az évben vezették be az ilyesfajta ingyenélést, ők meg kapva  kaptak. A gyerekük haja éppen szőkéből barnába fordul, de már jellegzetes menzamosolya van. Tévégyerek, úgy hívják maguk között. A horizont tévé öt perc, amíg bemelegszik, 7.25-kor be kell kapcsolni a készüléket, és van hogy így is lemarad a legizgalmasabbról, a maci gurgulázásáról. Van egy hülye lámpa a falon, azt utánozza, hogy egy gyertya, vibrál, villog és izzik, de csak démonokat rajzol a falra.
A hátsó ablakon a disznóólak látszanak, Csöpi és Bobi kutya nyaranta aláástak az egész kócerájnak, és ott sziesztáztak.

Így telnek a nyarak.

A hodályban van mozgólépcső, tisztaság és fegyelem. A járdára nyilak vannak felfestve eltévedés ellen, és mindenki tegez. Úgy kell csinálni, hogy elébb felfedezzük az igényeinket, aztán pedig fedezzük őket. Eltéveszthetetlenül egyszerű. Mert csöpög, elereszt, meghasad, leválik, elvásik, és ők a hodályban ezt jól tudják. Ezért élnek, lesik azt, hogy valami megpocsékolódik, és szélesre tárják a bejárati ajtót, az egerek meg mennek be. Minden olyan tökéletes, tüchtig kis ajursvédikus szükségletwellness, és van hányinger is részemről, épp úgy, mint ott, a másholban, ahol még hátrafele mutatnak a nyilak, az irány meg többnyire úgyis mindegy. Úgy képzelem én ezt az egészet, hogy van a jövő, és a múlt, és ezek ketten olyanok, mint egyazon satu két pofája, és mindig szorítanak egyetlen pillanatot, olyan gyorsan, hogy azt elme nem követheti. Pedig egyszer ki kellene merevíteni egy pillanatot, amikor oda van a két satupofa közébe beszorulva. És fogni és megjavítani, ha romlott, és nem rohanni a hodályba. Sajtból van a hodály. Szeretnek ott az egerek. Most pedig énekeljük el a vállalati himnuszt, közben multitaskingoljanak, nem utána. Alatta.

Kereső kifejezések // 2008. 27. hét - dadapost

Egérrel álmodni szabadság, gépreményű legyeknek stop, most kiteszem a szarul vagyok megállító táblát, egy merő türk íz a gyrosom. Szőrős pina, nagyon közelről, lógó körmök, alkohol és cigi, némi születési májfolt. Margit kőbe vésve, vektor wartburgokban ülnek gondnokok Aszódon. Kant kezében megáll a kubikustalicska, lábai előtt hotplate alkatrészek, sörös kupakok. Lágy szájpadlás tumor, firhang mögötti fecergés a kapualjban. Felhőgalamb, rózsaszín felkiáltójelek, 30 évesnek lenni gardrob, de több mint szárazkenyér. Egérrel álmodni fáj a tarkóm fölött az ég.

Néha azt érzem, túl jó a szívem, hogy olyan túlzóan lojális vagyok ezzel a sok undorító urbánköcsöggel, ezzel a rengeteg gyökértelen véggyökérrel. És amikor ezt én így észreveszem, akkor elkezdem végletesen utálni őket, még a szájam is habzani kezd, fékezetten, de habzani.
Ettől aztán mindig ki van ficamodva a lelki békém.

Valahogy kedvelem a görögöket. Lehet, hogy ennek nincsenek is kulturális vonatkozásai, hogy tényleg csak a dinnye miatt, a nyári evések mián, amikor folyik le a mellgödörbe az az édes megragadás. A régi görögök is kedvelendők, és az újak is azok. Bár ezek a régiek olyan sokat foglalkoztak a lélellekel, lékelgették, kóstolgatták, aztán nemigen jutottak semmire. Az meg egyenesen botrányos tévedés, hogy a lélek az úgy eleve van, és mint egy kabát, ráterül a hús, befedi, ápol és eltakar. Éppen fordítva van. Eleinte csak a hús van, vér, inak, hám és kötőszövet, kelletlen test van, nyirokcsomók és erek, amiben folyik a megmaradás. A lélek az csak később van, neki későbben van az ő jövetele, de ideje van. Én például emlékszem arra, hogy mikortól van az enyém. Az én lelkem a Fővárosi Vidámparkban nőtt ki, egy nagy, alvó, betonból készült óriás előtt, két falat molnárkalács lenyelése között, fojtó nyárvégben. A lélek ott fakadta a rügyet. Az óriásnak - aki egyébként aludt, betontarka réten, betonvirágok között - mozgott a hasa, látszott rajta az elevenség, a hús, a lélegzet, a nagy betontüdő, szívta be a sok betonlevegőt, és fújta ki a betonszénmonoxidot. És akkor nekem kinőtt a lelkem, de nem tudtam, hogy mi az, ami kinőtt, csak valahogy este a vonaton sokkalta nehezebb volt már minden mozdulat, szokniuk kellett az inaknak minden mozdulatot, a nehézkedést, az elnehezedést. A lélek kezdetben kék volt, és molnárkalács illatú, tapintása kettős, mint a vattacukoré, elsőre selymes, aztán csak ragacsos. Minden apró dologra emlékszem, arra az időre, amikor kinőtt, és azóta is lóg rajtam, itt fityeg most is. Arra kevésbé emlékszem, hogy mikor lyukadt először ki, és kellett elvinnem szervízbe, aztán hogy penészes lett, és összeaszott.
Néha el kellene menni a Fővárosi Vidámparkba, adni neki megint molnárkalácsot, hogy hízzon, hogy ne csak nagyobb legyen, mint a betonóriás lélegzete, hanem legyen térfogata is, akkora, hogy aztán már mozdulni se tudjak miatta.

Élet van egysíkú, van kétsíkú, van négysíkú, sőt több. Ma már odáig merészkedtem, hogy nem a szokásos útvonalon közlekedtem a gyár és az otthont jelentő b-pont közti bermuda kétszögben. Így mentem magamnak az élményszámba. Néha felnéztem az égre, hogy nincs-e valami ufo rablóbanda, de ezzel, hogy így szét lett blaszfémiázva a klíma, már arra se sok esély van, hogy ezek ide avászkodnának, ilyen-olyan természettudományos megfigyelés, mintavételezés ürügyén. Megfájdul a szemem, ha ökológiai lábnyomot látok lépésben araszolni a négysávos utakon, nem is patakokban, de tömött sorokban folyik olyankor a homlokomról a sós bele a szemembe. Aztán az arcomra repül egy katicabogár, és magamban elkezdem énekelni neki, hogy sóskútba teszlek baszki, ez nem tréfa dolog, itt vidámkodsz, pöttyösködsz, mórikálod magam az arcomon, aztán néznéd már meg, hogy milyen apokaliptikusan vagyunk mi most itt. Hurut vagyunk, meg lepedék ezen a valamin, őserőn, vagy minek nevezzem. Érted-e, te katica? - ezt mondom neki. Aztán letessékelem az arcomról, előbb az ujjamra, aztán le a földre, és nem azért, hogy egy külsejét tekintve 110 kg karizmát magán hordó háziasszony, uszkve 4 bevásárló szatyorral átgázoljon rajta, de aztán meg mégis.

És akkor egyszercsak belelógott a kezem a tejjel és mézzel folyó eldorádóba. És hol az eldorádó győzött, hol én kaptam ki belőle a kezemet. És e pillanatban jelent meg a maga orgánumában a damilhangú énekesnő, elénekelte a dalát medvéről és majomról, a köztesről, amit én már nem igazán értettem, valamint kiderült rólam, hogy nekem ennyi pólóm, mint amennyi most van, az életbe még sose, úgy értve, idáig összesen se, és hogy ezt én felfoghatom tejjel, aktívszemcsével folyó akárminek is. Arról is esett szó, hogy itt és valahol távol, születhetnek egy napon, de különböző emberek, és hogy koncertjegyeket idejekorán kell vásárolni az arra érdemteleneknek. És most valahogy a lábam is kevésbé izzad, köszönöm néked, hidegfront, de ezt is inkább gondoltam, mintsem mondtam. Sokszorosan illetve nem is annyira gondoltam, mint amennyire érezni se akartam.

Egyszer volt egy olyan, hogy a hangyának tele lett a töke. És ez tényleg csak egyszer esett meg. Ment dirrel-dúrral morfondír a két kis csáp között, hogy kellene hegedűre gyűjteni. És végül is el lett határozva, ki lett számítva, túl is lett lihegve. A hangya póza, amikőr ő valamit elhatároz, az a  hanyatt fekvés, és nem öncélból ám, hanem akkor rá lehet fogni a kék égre, hogy az nem egyéb mint egy szőnyeg, a felhők porcicák, és ő meg alatta szövi a terveket. Nem a világmegváltóakat, hanem csak úgy a hegedűvel kapcsolatosakat. A hegedűlés leképez, oda és vissza van minden, a vonónak szokott rendje van a húron, plusz még a biztonságérzet, az. Na de a hangya nem hegedűlni akart a hegedűvel, nem akarta ő senkinek se elhúzni  a nótáját, még mocskos buzizni se járt ki a melegfesztiválokra, a tévészékházat is egyszer látta csak, egy osztálykirándulás révén. Legyet is ott látott először és majdnem ájulattal rontott rá a látvány. A hegedű az lett volna az alfa, hogy sose húz rajta egyet se a vonóval, de ugyanakkor tudná, hogy bármikor megtehetné. Egy ilyen frusztrált bojba, mint az övé, sok hangyának kellene hegedű. Kellene egy Nemzeti Hangyahegedű Kuratórium, ez lenne a HNK, egy elhízott tücsök lenne az elnöke, baromi elegánsan öltözködne és golyóálló hangyaaudival közlekedne. A hozzájuk befutó kérvények alapján bírálnák el, hogy ki tart már ott, amikor csak a hegedű segít. És akkor kiutalnák neki, és az húzná a nótát, oda és vissza, ismételne mindenki, mert az ismétlés a hangyatudásnak az anyja és omegája. És lenne egy leányvállalatuk, vagy leányszervezetük, ők pedig azokkal törődnének akik a füldugóra szavaznak. Az alapanyagot a tücsök ólombányája biztosítaná, minek előtte megnyerte volna a tendert. A tücsöknek tender sok dolga volna, egy csomó fellebbezést kellene benyújtania, kabócákal, csíkokkal, lárvákkal és álcákkal egyeztetnie. A hangyának egyszer tényleg annyira tele lett a töke, hogy már a zene sem érdekelte. Pókhálós lett a winampja is.

Nárcisz görnyed a patak parton,
a háttérben parázslik az alkony,
lenéz az ifjú és szédület
mosolyog rá egy szép ülep,
a víztükröt széttöri egy pardon.

Hát pont akkor értünk a temetőkapuba, amikor elkezdték a holtak a legjobb játékukat, a feltámadósdit. A kapu felett, pedig rendesen ahogy kell, félkörívesen : Feltámadunk, mohával borítva, hátam mögött észak élet. Elsőnek Veron néném felett nyílt meg a sír, nagy ólmos lassúsággal, fél kézzel húzta fel magát, mert a kezében még ott volt az 1977-es 32. heti rtv újság, persze a hétfőnél, amikor az embernek egyebe sem volt, mint hogy bánatosan nézze azt ahogy táncol a petróleumlámpa fénye a tapasztott falon. Mögötte rögtön lánya, akit Alíznak hívott a falu, noha Mária állt a keresztlevelében, az idő jól leette róla a rúzst, a húst és meglehetős átnyirkosodott rajt a részvétmintás nylon otthonka is. Az ismeretlen katona sírjánál meghajtották a fejüket, mert akkor már az ismeretlen katona is túl volt a feltámadásnak azon részén, amikor a testet öltés fázisa után visszaaplikálta az aranyozott vöröscsillagot az obeliszkre. Füleki bácsi, mint mindig, a vállán kaszával jelent meg a ravatal előtt, nem a halálból kapta, saját, mint ahogy a kaszakő is, a nagyapja adta neki 1912-ben. Azt mondja, azt, hogy 1912, azt már ő se nagyon tudja elképzelni. Kicsit alacsonyabb mint szokott, amikor hozzám beszél fel tartja a fejét, hunyorogtatja a szemgödreit. Azt mondja, jó nagy lettem, és hogy kicsi voltam, és sehol jobb, se ott ahol ők, se itt ahol én, de ha őt kérdezem, legalább az enyém, ha langa is, de lét.
Aztán elmegy, a nagyanyja sírját felverte a gaz, most hogy így kihalt a pereputty elég ordenárén néz ki a családi sírhely, pedig bizonyosak voltak benne, hogy jó ötlet a munkásőr pantheon mellett megváltani a nyughelyet. Aztán a Tőzsér jön, rajta a békatalp, őt is valamikor 80-ban fullasztotta pocsékolta a medence aljára a termál, nem sok szenvedés, el ne higgyem - mondja - és mindvégig meleg van, olyan az is csak mint az anyja hasában, csak minden visszafele. A Fartali is megjelenik, csupa zöld még mindig, felfúvodva, megmérgezte az asszonya, egy szerb mozdonyvezető miatt. Nagy termetű asszony volt, a szerb meg nagytermészetű, szerette a nagy dolgokat, nehéz súlyokat, mázsás dolgokat mozgatni, együtt vannak eltemetve, most őket mozgatják a mázsák, tektonikailag. Aztán a megtébolyult énektanárnő, a hangvilla alakú sírkő mögül heherész, hogy az igazgató úr, így meg úgy, és hogy felesége volt, aztán az is neki ment a sajónak, vagy már nem is emlékszik minek, emez meg lugot ivott, abszolút hallás ide vagy oda. A hamvasztottak ebből mit sem vesznek észre, ők isapor halmazállapotban kihulltanak az öröklétből. És az élők kapujára is kellene egy biztató felirat, de hát mi lehetne az?

Csak az van amit elgondolok. Csak az van amit elképzelek. Csak az vagyok aminek
elgondolom magam, csak annak az elképzeltnek vagyok akinek elképzelem. Csak az
vagyok aminek elképzeltetek, csak az lettem aminek titeket képzeltelek. Csak az
vagyok amit megértek magamból, csak az lettem amit felejteni akartam belőletek.
Csak az voltam amik ti is voltatok, csak az leszek amik ti sose lehettetek. Csak
azok vagytok, aki én sose lehettem, csak azok vagyunk amit megértettünk magainkból.
Csak az vagyok ami lehettem, csak azok leszünk, amik még sose voltunk. Van
lakcímünk, kulcscsomónk és sorsunk.Csak az lehetek ami voltam, csak az lehettem
ami vagyok. Csak azt akartam, amit akarhattam, csak attól félhettem amitől
féltem. Csak azt hagytam félbe, ami széttört volna úgyis, csak az fejeztem be,
ami be volt fejezve már. Csak azt hittem, amiben nem lehetett hinni, csak az
voltam, akinek nem lehetett lennem.Csak az vagyok amit tapasztalok, csak az
leszek amit neheztelek, csak annak látszom, aminek látni akarsz, csak arra
figyelsz amire figyeltetek. Csak az vagyok ami nem vagyok, újabban már a napon
is hervadok. Csak úgy vagyok az, ahogy ti is mind hervadtak, és nincsen kibúvó,
feltámadás, mesebeszéd, egérút az, hogy harmadnap.

Nem tudom elképzelni róla, hogy az egész élete annak a várakozásnak a jegyében telt el, hogy lesz majd egy ötlete, ami élethosszig kitart. Nem nagy ötlet, kicsi, de amiből el lehet lenni egy életen át. Olyan kis ötletre gondolok csak, mint májküldzsekszon orra, vagy koósjános kislánya a zongoránál, a fehérnél, kiszeltünde bugyigyűjteménye, tornóczky anita akkoreztmosthogyanja, győzike zebracsíkjai.Egy kis apróság, ami kizökkent, és már soha nem enged vissza a rendes, a köztiszteleti vagy közutálati profitban szegény régi kerékvágásba. De Gomez szerintem soha nem várt semmilyen ötletet jönni, és valahogy ő se ment túl közel az ötlet felé. Élt és él, ahogy lehet. Nincsenek álmatlan éjszakái, nincsenek világot megrengető elképzelései. Rövid kis sétái vannak, a nonstop kisboltig meg vissza. És mintha ő nem is akarná már azt az ötletet annyira, a szeme körül, a szemhéján, borsszemnyi kis vadhúsok nőnek, nehezítendő a látást. Gomeznek mindene nő egyébként bele a világba, ezt választotta ő, a türemkedést, a belelógást abba, amibe még eddig nem lógott bele. A nagylábujján a körmök már rég kihasították a posztómamuszt, balon, jobbon egyaránt, és vágják szét a szövetet, mint valami organikus konzervnyitó. A lábi mutatóujjánál is számottevő kopás észlelhető. Gomez rendszertanilag házfelügyelő, de házmesternek vagy közös képviselőnek mondható. Jellegzetesen jár, totyog inkább, az ember keresné a hátában a lemezjátékok méretarányosan felnagyított felhúzó kulcsát, hasztalan. Gomezen az látszik mindig, hogy dolga van, és ezért folyton megy, halad, intézkedik, de ugyanakkor az is látszik, hogy magáról a dologról nem sok fogalma van. És olyankor leül egy padra, a szájába gyufaszálat tesz, és félvitálisan cöccög, meg nézi a nőket, a nyári ruha alatti sejtelmeket, cöccög, mert ugye a vadhús a szemén az nem tréfa dolog, az kitakar, míg ő nem tudja, mit akar. Nagyokat ásít közben, mint aki már tényleg unja ezt, ezt az örökös várakozást legbelül, hogy hátha, hogy valahogy, hogy nem tudni, hogyan, de lesz egy nyári ruha, ami szembe jön vele a körúton, és nem romantikus sejtelmeket takar, hanem kihullik alóla egy ötlet, egy szabadalom. Az ízesített parafadugóé, az unintelligens, sőt az egyenesen tahó mosopóré, az évszakok szerint virágmintát váltó otthonkáé. Csak valami legyen már, ami rajta kívüli, ami nem innen való, nem ide való, valami égi, és ingyen van, és csak ő kapta. Legyen valami, ami nem baj, ha csálé, ha sréh, ha vizavé.

Szon ette

AB AB
CD CD
DVD DVD

Én egy optimista beteg vagyok, vagy fehérvérsejt, vagy chron. de én akkor is látom a vényt az sztk végén.

Azt hittem majd megszokom idővel. Azt, hogy a mellettem lévő szobába küldök e-mailt, és onnan kapok. Hogy megszokom a hülye szófordulataimat, a hülye szófordulatait. A munka frontjára ilyenkor meglehetős érzékeny leszek, nincs az a nap olaj amivel le lehetne mosni rólam amit a gondolat ír ki rá erre, amit az arcomnak kell nevezzek. Azt hittem megszokom majd a ventillátort, a obis laminálton megtapadok egyszer csak, alám jön a helyem, ha éppen nem találom.
Azt hittem, hogy meg fogom szokni idővel, azt ahogy elmennek és egyáltalán nem jönnek vissza, hogy az egyik hirtelen tragikusággal öregszik, betegszik, a másik az váltja az arculatát, mobiltarifát folyószámlát, fordítja a Pált. Már minden és mindenki. Azért nincsen tapadás, mert nincsen se közös többszörös, se személyes kevesebbszeres, se erő, se akarat, se hon, csak hónaljszag. Olyan ez az egész, mint ha obi lamináltra lenne építve az egész kóceráj. Aztán pedig az volt hazudva még régen, hogy sziklára van. Én meg azt hittem megszokom. Nem a vihart, az imbolygást. Magamnak.

Gyűlöltük a Maszlavér Kingát. A jobb kezét sose egyenesítette ki. Mindig be volt könyéknél hajtva, csak néha feldkezett el róla és olyankor kiegyenesítette. Akkor lehetett látni az alakját tekintve Magyarországra emlékeztető anyajegyet, májfoltot látni. És olyankor azért gyűlöltük, mert azt láttuk, hogyan csúfítja el. De nem a foltot gyűlöltük, hanem az egész Maszlavér Kingát, mindenestől. Ha be volt hajlítva a karja mindig csak azt vártuk, hogy feledkezzen el magáról, felejtse el azt a foltot és mi megint láthassuk és undorodhassunk tőle megint. És biztos ezért is, de a Maszlavér Kinga keveset beszélt, és semmi oka nem volt arra, hogy közénk jöjjön, mert csak megaláztatást tudtunk neki adni,de ő mégis jött. Mindig jött és mi mindig undorotunk, és mindig úgy tudtunk undorodni, mintha csak először undorodnánk. Mindig először. A Maszlavér Kinga könyökhajlata ki tudta zökkenteni az időt, megeshetett mindig ugyanaz, először. Talán ez magyarázza, hogy nekünk is igényünk volt rá, magára, a könyökhajlatára és a Magyarország alakú foltra. A Maszlavér olyan felnőtt lett aki mindent lenyel, a szájában meg minden reggel ott nevelődik már a másnapi keserűség. Megtanulta előre tekerni az időt, legalább magának, ha már nekünk nem volt képes. Így lettünk mi olyanok - a Maszlavér Kinga miatt - akik mindig azt akarják, hogy mindig minden ismétlődjön, de mégis először legyen mindig. Sok év után elkezdett az a májfolt növekedni a könyökhajlatán, alig észrevehetően.
Most 61 vármegyényél jár. Azt mondja, most már megvárja azt a hármat, de aztán tényleg elmegy bőrgyógyászhoz, hogy szedjék le, vagy fessék be kékre, esetleg tetováljanak köré csillagokat, de neki már elege van a könyökhajlatából egy életre.

Az ember legugolt és 20 nagy levegőt kellett vennie a száján, olyan nagyot amekkorát tüdővel csak bírt és nagyon lassan kellett kifújni, orron át. A huszadik után felállt, ekkor már valaki mögötte állt, átkulcsolta karjaival a mellkasánál, felemelte és kicsit hátra feszítette a testét. És ilyenkor elájult akit felemeltek. Eldőlt a füvön, délelőtt, amikor a vasárnapi pörköltszaft gőzei már elkezdtek az ablakokon át kimerészkedni a Zalka Máté térre, bele a nagy kollektív tudatmódosult infantikommunizmusunkba. Akkor még egy volt nekünk a párttal a néppel az utunk. Most is az, csak hát nem tudunk róla, két onlájn banking után, hamar elfelejtkezik ilyesmikről a magunkfajta.
Azon az elég régi nyáron, aminek az összes beton pinpong asztaláról, ha nem is azonosan, de egyidejüleg kezdett pattogzani a festék nagyon ment ez, ezt szerettük legjobban játszani. Ájulósdit.
Ha akarom, ha nem, welness úttörőnek lenni jó, és le vannak szarva a mókusok, akik ugye akkor tájt elég jó társadalmi rangra tettek szert, mert minket akkor a legjobban az ájulás érdekelt, annyira hogy a mókusokat is leájultattuk volna a fáról. A legjobban a Smiczmüller Tibi ájult, az ő ájulása jelentette a legtöbb esztétikai izgalmat a Zalka Máté téren. A Smiczmüller feje az ájulás előtt irreálisan vörös lett, és biztos azért mert nem akart igaziból elájulni sokáig tántorgott a végső összerogyás előtt. Aztán köré ültünk és vártuk, hogy magához térjen.
A magukhoz térők, a néhány másodperces ájulatok után abban megegyeztek, hogy mind azt tudakolta, hogy mi történt addig, amíg ő valahol távol, de legalább is az öntudathoz lépest definiálhatatlan helyen tartózkodott. És olyankor mondtuk, hogy találtunk a Maszlavér Kingán egy olyan anyajegyet, a könyökhajlatban, ami egyrészt magyarországot formáz, másrészt fontolóra vesszük, hogy ennek tudatában méltónak találjuk e arra, hogy lehessen közös nevezőnk vele, mert baromi undorító. Az ájulósdit tán sose hagyjuk abba, ha nem adódott volna az az eset, hogy a Smiczmüller ott fekszik aléltan a verébszaros füvön, ugyanekkor az apja hangja hallattszott, - jellegzetesen második emeleti lakótelepi orgánum - amint az üvölti, hogy Tiiiibiiii, megtaláltam az ellenőrződet, a büdös kurva anyádat (lehet, hogy a büdös helyett tetvest mondott). És akkor néhány másodperc múlva magához tért a Smiczmüller, és mi szerettük volna inkább, ha sose tér magához, mert tudtuk, hogy meg fogja kérdezni, és meg is megkérdezte tőlünk, hogy mi történt az idő alatt míg ő távol volt. És mi megmondtuk. És akkor a Smiczmüllernek olyan vörös lett a feje, mintha nem 20 hanem 200 nagyon mély levegőt vett volna, aztán elindult a lépcsőház fele, de már nem ért oda, félúton elájult megint.
Láttam a Smiczmüllert néhány éve, gengszter lett belőle, nagy izma, vastag aranylánca van és hidrogénbe buktatott fejű nője. Rászokott az ájulásra.

Hosszan elnyúlik az ami megtett és egyre rövidül ami még hátra. Hevültségnek tűnik olykor, aztán az orvos azt mondja: nátha. Ingermaraton, hol fürdőkád, hol pocsolya, és van mikor Balaton. Döngenek a képlegyek, hogy képen döngni nem lehet, mert mindig van, egy képbéka, egy képgólya, akinek félig festett a béklyója, így létbeni ütközésekre alkalmakat adván, és ha ők nincsenek, akkor meg festődik egy patkány. A háttérben nehány millió fa, amire azt mondják, hogy erdő. Már most azt a fejszét álmodja mind, amit akkor fog amikor felnő. Alám fekszik egy szép rét, én meg fölé görnyedek kétrét. Végképp e táj.

A férfi élete spermanens hiábavalóság.

A kubikusnak falból van a telke.

A nappaliban egy telefon, kérek egy melléket, hallgatom a kis éji zenét. Végtelenített várakozásom van, ez lenne maga a kór, szövődménye: Mozart allergia. Dr XY egy kitalált személy, naponta találódnak ki ilyenek, van számuk, mellékük, diplomájuk, csak ők maguk nem léteznek. Nyomjak meg gombokat, katt - fetéve, ha, amennyiben, az Ön az én. A várólista adja a másikat. Nehezemre esik az ülés, majd ne kínáljon már hellyel, ha odáig jutunk, elfütyülöm a kis éjit, hálafüttynek, bele a zsebébe.
Ez itt kicsiben hasonlít ám arra, ami az ott máshol nagyban. Kapaszkodi egy telefonkagylóba, nincsen mellék, nincsen doktor, polifon Mozart van végtelenítve, meg én van ami Ön, meg van az a doktor aki nincs. És van az értelmetlen várakozás, kis éji zene nagyra nőtt nappal.

Kínzó kérdés, hogy mi lett végül Brunner gyűrűsujjának utolsó ujjpercével, amit levágott a hintalánc 30 éve. Annyira levágta, hogy a napköziben még technocol rapiddal se tudtuk visszaragasztani.
A sikertelen újraegyesítés után nem foglalkoztam se vele, se a leszakadt ujjpercével. Már akkor nehezen tűrtem a kudarcokat. Mert hogy Brunner ujja nem ragadt vissza nem ellenemre, de ellenem való volt. És most egy tömöttbuszos reggelen nekem jön Brunner meg a testi fogyatéka, bele a képembe és még azon is túl. Nincs ujj a nap alatt, már az sincs. Nem esik nehezemre elgondolni, hogy amikor minden ragasztásunk ellenére kiderült a baleset, akkor csak kérdeztek valamit, hogy hát mégis édes fiam, egy ujjperccel kevesebbel értél haza, mint amennyivel elmentél, ráadásul nem tudjuk nem észre venni, hogy természetellenesen tartod a leveseskanalat. És, hogy én biztos valami olyat mondtam volna, hogy a padban felejtettem, de holnap majd hozom, és néztem volna, ahogy a vércseppek a húsleves zsírfoltjaival elkeverednek. Hogy van egyesülés, még ha nem is teljesen úgy ahogy az eleve el volt tervelve, techocol rapid által. Azt viszont nem tudom elgondolni, hogy a Brunner mit mondhatott. Hogy voltunk-e említve, ahogy két egész tubust rápazaroltunk, mindhiába.
Most valahol a nagy világban van egy apró kis csont, a Brunnerból egy darab, és akkor olyan hatalmasnak tud tűnni mások relatív halhatatlansága. Még nem öröklét az övé, de már láthatni, hogy oda tart.