Fekszem. Nem fordulok a fal felé. Nem, mert az befele van. Arra meg már jártam. Örök átok, hogy mindenhonnan vissza lehet jönni. Őrök átok, hogy mindenonnan vissza is jövök. Cirkuláris Szindbád.Félre ment. A súly, hogy hány helyen jártam, amit négy fal ölel körbe csak. Az óperencián túl, ott meg mi lehet? Egy másik óperencia. Egy kicsit más, egy kicsit jobb, egy kicsit szeplős, egy kicsit több a szél. Letenni az udvaron ezt a monitort. Ezt itt. És otthagyni örökre. Ott ülni mellette és vigyázni, hogy az örökre, örökre legyen, mert mindenkiben ott buzog a változás hajlama. Persze bennem is. Tehát magamra is vigyáznék, hogy a tárgyak...a helyükön maradjanak, míg a föld forog. Mindig odébb kell tehát tenni mindent, csak úgy marad a helyén. Hogy ahol most fizikailag vagy, egy esztendő sem kell, fagyos űr lesz itt - kitöltetlen. Csillagközi ájulás. Már csak az öl, már csak az hiányzik, úgy általában mondom ám én ezt csak, valójában konkrét ölek vannak csak. Nem menekülsz, egyszer a te helyedet is kitölti valami. Elszomorodsz, nem a ténytől, a tudás izgat, hogy az meg majd mi lesz. Fáradt vagy - valami nagy-nagy fáradtságnak a helye.

Éjjel jön mostanság...,éjjel. Lopakodik és oson. Farmer és pólo van rajta...és nem köszön. Ezt hozza el nekem éjjelente. Van benne tartás. Talán ezért is veszem észre, talán ezért tűnik ki annyi sokból. A tartás végett. A lelket is ő tartja bennem, erről mit sem tudva. Egyetlen enyém lett mozdulata sem szándékolt. Csak jön éjjelente, nyirkossá tenni lepedőt , paplant. Elvinni azt a levegőt amit elfoglalok. Azt a légköbmétert, azért jön. Én meg a valamit letenni az asztalra, persze az asztal az övé már, azt is neki adtam. Nézem a tartását. Nézem a vacogásom. Meghatódom ahogy összekuporodom, ahogy megint embrió leszek. Szájában hozott magzatvizét nem én iszom. Egy bizonyos Noé hajózik azon. Mondjuk most azt, hogy Noé. Ne is csak mondjuk, higgyük is el. Egyetlen szavam van neki, aztán elnémulok. Félek. Attól, hogy nincsen is. 

MInt azt már mondtam volt, nevet adtam én neki. Mindenkinek lesz neve előbb utóbb általam, aki több lesz önmagánál. Akit túlzásba viszek, az mind el van nevezve. Így les zprivát. Azt, hogy fényes,neki azt adtam és azt is mondtam, hogy nem nagyon látok tőle már, hogy fényesség annyira.... Aztán eszembe jutott az is, hogy a név determinál, hiszen fényévekre vagyok tőle, abban mérhető a távolság. Másik galaxis, másik égi test. Megnyugodhatunk nem lesz becsapódás. Csak becsapódás lesz. Mindenkinek meg van a teenedője, neki is. Én lennék a félre, a jelen állás szerint. Ha ő egy füzet, akkor nem én leszek aki teleírja a lapjait, pedig olykor a margó is elég lenne, és tényleg csak néhány szó erejéig. Csak néhány szó, ami még valamit jelent, amivel érzékeltetném....azt, hogy mit jelent egy fényév. Nem tudom sajnáljam e, hogy ő mindezt nem olvassa, hogy az rontana, vagy javítana a helyzeten, de már minden túl van magyarázva. Már minden kártyád kiterítve. Ott van az övé, ezt egyben azt is jelenti, hogy már nem az enyém.
Mindössze az zavar össze, hogy egy zárt rendszerben a minden, valójában milyen olcsó és kevés. Már, hogy szóra se méltó, és a szavam is én vagyok. Ez a nagy helyzet, ezt mondom nked én, neked aki nem olvasod. Fáradt, biztonságos érzés.

Oda állok majd elé és azt mondom; egy ideje minden szó túlmutat magán. Ez azért van nem tegezhetem, a körülmények folytán magazódunk, mint a kRúdy hősök. DE ne mis ez a baj, hanem, hogy így talán nem foja érteni. És én sem őt tudomásul.

....villamos. Rajta én. Rajta nő (középkorú). Rajta ti. Reggel van, sejthető a nyár ma is tombolni akar. A nőt a sírás fojtogatja. Fojtogatja az, ha már jó kéz nem akad erre a célra. Saját magát veszi igénybe erre a célra. Nincs kéz a keze ügyében. Csak fojtogatja. Nem fog síni. Erős asszony, látszik rajta. Nem teszi meg ezt nekünk, annál ő jóval erősebb, és nem teszi meg magának sem. Egyáltalán nem teszi meg senkinek ezt a szívességet, hogy sírjon. Marad a fojtogatást. Várakozássla teli a levegő részemről. Szurkolok neki, ha úgy tetszk. Hogy ne bírja tovább, hogy egyszer csak felzokogjon, hogy a szerelvény is beleremegjen, hogy nem csak a fojtogatás legyen. A többi arc meg megkettőzve az ablak üvegen. Lehte, hogy őket is fojtogatja, csak ők így hagyják maguk. Elképzelem ahogy felordít (ez az én asszonyom) és mondd is valamit, vagy káromkodik, hogy már nincs tovább, és látjátok mégis itt vagyok. Valami ilyesmit gondolok el. Hogy azt mondja, mi itt a villamoson, látjátok történelem utániak vagyunk. Aztán rákezdene az egész kocsi. Lenne a ki kis pityergéssel kezdené és van aki rögtön a tébollyal. És menne a körúton végtelenül a szerelvény, mert már már a villamosvezető is a korányra borulva zokogna. Német turistákat szerveznének és mutagátnak nekik, hogy látjátok, nálunk ilyen is van, japánok villantanák a vakuikat és vinnének el minket, emlékbe haza. M pedig már soha nem szállnánk le erről a villamosról, mert azt éreznénk végre valahol vagyunk.
A nő feláll, (még mindig fojtogatja), de mint az tudható volt nem fog, nem fog ő sírni, ő beérri a fojtogatással. Aztán leszáll, és eltűnik a reklámszatyrok rengetegében, vagy könnyzacskók, nem is tudom.

...jönnek az álmok vissza. Pedig jó 10 éve nem. Legalább 10 éve nem álmodom, nem akarok emlékezni az álmaimra, mert mondják, mindig ákmodunk, hogy bent a katlan egyre gyártja a képeket. Azt meg éppen nem mondhatnám, hogy a képeknek híjján volnék, talán azért nem láttam szükségét emezeket megőrizni. Hely se nagyon van ahova tenni lehetne őket. Aztán ez a mai. Ez az álom is irrealitásba vonul, holott, ha fogná magát, az is lehetne ami , már félig az; lehetséges verzió. Telefonban hang, karamamell ízű, gőzyköd, hogy nem úgy gondolom és semmi sem egyszerű. Én meg persze mondom, hiheti ezt, nem feszítem szét már a mellkasomat bizonyításképpen, hizs úgy is csak beleket látna, tehát belsőséges lenne mindössze a kapcsolatunk. Visszahalom azt, ezúttal az ő szájából, amit annyi mindenki mondd, és bízom abban, hogy nekem is lesz szavam. Ezelben az a rossz, hogy nincs végük, hogy ez sem uncutted változat, mert amikor oda ér, akkor abbhagyja, aki meg nem figyel ott marad. No hát én nem figyelek. Egyáltalán, aztán így rednre az is van aminek nem kellene éppenséggel lenni. Örülök, hogy a hangját így megőrizte az agyam, hogy egy hifi is van a fejemmel, limitált örömforrás, ha az. Mondott valamit, hogy én nem úgy és nem azt érezem. Megmagyarázta az érezelmeimt, formába öntötte az öntörvényű masszát. Én meg persze rá, hogy nem csak az az egyetlen valóság van, amiben most mi itt ezt az egészet megbeszéljük. Magyarázom a bizonyítványom tehát. Abszurd. Amit érzek nem érzem, csak van. Ez másnak kevés, nekem sok. Most meg nézem a telefont, itt fekszik az azstalon mint egy halott, egy szusz annyi sem. Az elmúlt éjjel azt hiszem elaltattam magam, kipótoltam, mint jó régész egy hajdani freskót, és közben megmagyaráztam, hogy kipótolva az valami leírhatatlan. A végére nem emlékszem, de gyanítható , hogy nem a happy and-től ilyedtem meg volna annyira, hogy a nagy fejradír kisikálta ezt. Várok egy telefont...Most ez az életcélom.

Lesz majd olyan, lesz bizony, hogy rajtam üt, és varázspálcával rajzol könnyeket és akorr én, mit tehetnék, majd előveszem a könyveket. És címre cím, és címre szó, és minden rendbe lesz, eldobható kis jelenetek, és a palackból a szellem, na az nem, az ott marad. És akkor én fogom magam és szél leszek, na jó, csak fuvallat, az jobban áll, és lányok szoknyáján babrálok, ez örök átok, mert ott bizony értelem nem terem. Honvágy ez, bizony az, csak nem tudni az irányát, nagysága sincs, csak térfogat. És eszembe jut a vadnyugat. És persze te, ahogy mélykék madártej alatt halad a léptünk, és hogy minden a miénk, de semmi sincs értünk. Levetjük egymást, mint egy rossz cipőt,váatlanul, valami sarkon, időtlen tétel ez, ami semmit sem feltételez. Persze könnyeb vona, hogy ha lennél, és csók is ingyen, és hófehér lenne az ingem. Számolgatnám az emlékeim, jól áll nekem a formalin. Mert bizony, el se hinnéd, ez is egy forma, ahogy nem mondok semmit, mindent okolva. Könnyű vagyok, és elviselt. Elviselni nehéz.

...egy padban ülök. Iskolapadban, úgy mint rég, éppen azzal a feszélyezetséggel. Mondjuk legyen egy ez szülői értekezlet, valami helyett. A fejem leheajtva, a szemem meg lesütve. Lesütögetem a szemem, amit hallok, annak a kapcsán.Hogy ez a kurva kölök miket nem csinál, hogy honnan a francból szedi össze ezt a rengeteg  marhaságot. És csak mindig a szégyenkezés - hogy ez is én volnék. Serceg a neon a plafonon és vibrál az szemem. Most valakit pofán kellene vágni, visszakézből, úgy. Vagy a gyereket, vagy a tanárt, vagy magam, de ez így nem mehet tovább, hisz mind én vagyok. A nemháromság. Csak ülök és hallgatok. és szégyenkezem, mindezt nagyon is jól artikulálva, félreérthetetlenül. Talán a homlokom is izzad, mit lehet tudni, gyönygyözik és leszalad az ing gallérjéig néhány kis patak. Kint persze a hőség hömpölyög, orgiázik. Dühös az meg nem vagyok. Hogy most mit kezdjek mindezzel amit hallok, és hogy honnan van mindez. Honnan tanulta ezt, honnan az istenből, csak ez jár egyre a fejemben. Aztán már senki nincs a teremben, csak én vagyok. Neon helyett 40-es égő, megszokott székem, és macskaszag. Honnan tanultad? Itthon vagyok. Réges rég kicsengettek. Romlik a hallásom.

A sajnálat is törödés. Kizsarolod ha nem adják. Mindegy, hogy mi az ára. Szégyenleni magam meg már útólag is ráérek.

Felébredsz, de nem nyitod ki a szemeidet. Tervet szősz, hogy még adsz magadnak egy kis egérutat. De mi is legyen az. Eltervezed 100 - ig számolsz és csak aztán ebgeded meg a vilégnak, hogy beléd jöjjön. Elvérzel. 30 körül viszalalszol. Tulipános pulloverek és pipacsok keverednek össze a szemhéjad alatt. Felijedsz. Ez is első. Az első nyár, amikor az ébredés inkább ijedés csak. Egy rövid, de hosszan nyújtózó ijedés. Nyár van. Köszönsz a legyeknek,észre sem veszik.Szöszmötölnek.

Spontán eltűnés élmény. Így. Így lehetne leginkább jellemezni ami most történt. Volt egy napom, amikor nem voltam. Úgy értem nem voltam annyira. Nem is egy teljes nap, egy töredéke a napnak. Amivel nem kell elszámolni. Ami könnyű és semmilyen, és jó, hogy volt és nem követelhetem magamtól többet vissza. És ez jó. Mert telt, de nem éreztem, hogy telik.Csak most, így utólag, de most már nem lehet visszacsinálni. Kicseleztem magam. Nyertem. Majdnem egy napot. Haladékot, vagy mit.

Mondják, s miért ne hinnék nekik. Az első az mindig, az mindig a legjobb. Hát most bizonyos tekintetben valami az első, de kételkedem az imént vázolt tétel igazságtartalmában. Mert ez az első nyár. Nehéz is nyakon csípni, hogy miben is rejtezik az ő elsősége. Valahogy úgy vagyok most, hogy ez az első nyár amihez igazából nincsen közöm, hogy ez az első amiből kihagytam magam, vagy ha balzsamosabban akarok fogalmazni,minden szándékom ellenére kifelejtettem. Az első nyár amikor a séta, az haladás, menés, és igyekezet. A lélegzetvétel meg sóhaj. Az estékről is mindössze annyit tudok most először mondani, hogy igen, hogy sötét és ezzel mindent elmondtam, túlfecsegtem.
Az első valami amihez nincsen közöm. Az első ellopott nyaram. Az első elhagyott nyaram. Az első elvesztegetett nyaram. Melyik is? Az első nyár, ami a hőség mellett még kérdésekkel is támad, az értelemre veszélyes illatokat nem is említem, mert szagos levegőt harapsz, ha levegőt veszel. Nagy, nehéz lélegzetvétel, ez is először az. A szemembe tóduló képek is most nyerték el igazi súlyúkat, lejárt a bónusz levitáció ideje. Ezzel a nyárral.
Igaz is először nézel a szemébe, egyáltalán a nyárnak, eddig nem akartál,nem érezted szükségét, mert elég volt tudnod, hogy van neki.És ezzel beérted, eddig. Először vagy (lennél) mohó, először. Az éhség is először van, hogy megennéd a napot. Az első nyár hegymenetben, mert a hegy nem jön, ennyi már bizonyos...,csak ennyi biztos. És mivel ez már így van te mész, először ez is. Nem is mész, hanemhogy áldozatot hozol, hogy azt cipeled. Az első nyár, amiben sethető, hogy nem lesz poén a végén, mert nem hagyod, hogy lehessen.
Ez az első nyár amikor a beszéd, szavak zagyva elegye. Ez a nyár az ami először nem fedez fel semmit, hanem mindent eltakar. Az erdőtől nem látom a mát.
Ez az első nyár amikor nincsen osztozás, ezúttal nincs ki a semmidet megvegye. Ez az első nyár.És az első a legjobb...

Hányszor kell kimondani egy szót, hogy végül ne jelentsen már semmit?

Ostobák közt, okos. Okosak közt, buta. Szépek között, rút. Csúnyák között, szép. Halottak között, élő. Élők közt ,halott.Látók közt ,félszemű. Félszeműek között, vak. Szeretők között, szeretetlen.Utáltak közt, lehetetlen. Betegnek, ép. Egészségesnek, kóros. Időben ,időtlen. Végtelenben, idétlen.Maradásban,siető. Önmagában, nem hihető. Hitben gyenge. Árulásból jeles. Képekkel teli. Görbék közt, nyílegyenes.Királyok közt koldus. Koldusok közt, szegény. Könnyűnek, nehéz.

Tegnap sikerült, sikeredgetett, majdhogy beleszaladnom egy tulipános pulloverbe. Hát nem mondom...intergalaktikus ütközés lett volna...nem mint ha így nem, mert persze így is jól kimozdult minden a helyéről és semi sem ott ahol annak előtte. Nehéz így, csak ennyit tudok, és már ebben sem vagyok bizonyos. Folytonos expozíciók, sötétkamra, képek. Aztán végtermék a szemekbe zárva. Magának olcsóér adom. Pupilla múzeum. Pedig hát rohadt nehéz olyasmitől megválni amitől az ember szabadulna, akkor meg méginkább, ha foggal és körömmel ragaszkodik hozzá az ember. Ilyenkor azt szoktam mondani, na nem, ezt mondani én soha nem szoktam, ezt gondoltam inkább, ha pontos és hű akarok lenni ehhez a valamihez amiről most szó van itt. Szóval azt gondolom, holnap. Nem azt ám; hohy na majd holnap, csak így ahogy elébb írtam: holnap. Megnehezíti a tájékozódást, hogy egyáltalán nincsenek ehhez a szóhoz fogalom csatolmányaim, egész egyszerűen, van hogy azt sem tudom mit jelent. Azt sem, hogy nekem, és azt sem hogy miként párlódik ez a szó egy tulipános pullover alatt pár centivel. Hogy jó volna ha egybe esne. Hogy jó volna egybe esni. Ilyen zavarodott kis gondolatok formájában inalsz el, orrodban jól megtermett bodzaillattal. Szerencséd is van, mert az ütközés eleve nem lehetett frontális, tettél róla, hogy ne lehessen az. Aztán meg vezekelsz már előre is, hogy miért nem tetted azzá. De aztán kétség, meg bánat, hogy úgy sem lenne jobb, hogy te nem tudod tudomásul venni, hogy nem vagy mindenható. Aztán rájösz, hogy végtére is nem szeretnél az lenni egyáltalán. Valahogy csoda által szeretnéd ha lenne, hogy lenne az a varázsütés ami tulajdonképpen meg is történt, pusztán abba nem gondoltál bele, hogy minden csoda....létrejöttéhez minimum kettő azaz két darab varázsütés szükségeltetik, és ez neked valamiért nehéz. Olykor elhiszed magadnak, hogy azt a másik hiányzót majd te kipótolod, hogy nem kell vesződni és érzelmileg is tehermentesítve van a másik. Négy kézzel egy keresztre feszülni nem lehetséges, mert akkor már artista vagy és legfeljebb csak a taps, hogy mutatvány vagy, vásári árú. Egyébként ez nem jár annira messze a valóságtól - mert néha igazából azt érzed tényleg, Hogy állsz egy bazi nagy piactéren, előtted letarített pokróc és rajta is te vagy. És végkimerülésig végjkiárusítás. Vársz, valaki elvisz, el innen, a pokrócról, de nem vagy alázatos, neked nem mindegy hova visz, nem ismersz mértéket, azt akarod, azt szeretnéd, hogy túlzásba vigyen. Maradsz.

A vackorról rohadt röviden:

Vackor
(a tudomány /ami most az én tudományomat jelentené itt/ mai állása szeint, csak ennyi biztos)

Tegnap aki jól figyelt, észrevehette azt amit néha előszeretettel emlegetünk. Isten ujjáról volna szó, azaz, hogy tegnap freskót festett ideiglnes templomunk falára. Kék meg fehér, alul kis narancsszín, mint a konyhák este felé. Elsőre nem rossz, azt gondoltam, de nem akartam sokáig nézni, mert attól tartottam, hogy idejekorán meghatódom, aztán a végén már azt sem tudom, hogy a meghatódás, a meghatódás tárgyához viszonyul e ilyetén formán, vagy a meghatódás, magának a meghatódásnak szól. Nincs annál szánalmasabb, ha az ember önmagától hatódik meg. Én ezért nagyon óvakodom attól, hogy meghatódjak, kerülöm az ilyen helyzeteket, nyilván a fentebb említett dilemmáim okán is, és hát ha jön a meghatódás akkor rúgkapálok, ahogy tőlem csak kitelik. teszek tehát ellene, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szeretek. Ha már benne vagyok akkor nincs mese, csak elkezdeni nehéz, befejezni meg lehetetlen. Talán ezért van ez a nagy elenkezés bennem, mert hogy én ugyan, csak végteleneül tudok, úgy meg ugye nem is szabad, meg nem is nagyon lehet. Úgy van ez kicsit mint a szeretés, hogy azt is ésszel köll, nem ám csak úgy hübelebalázs módjára. Ez ugye világos. Hogy így kell.
Tahát kell - úgyanazzal az feltétellel, mint a spenótot enni hajdanán.Kell.

Tegnap megint sikerült egy gyomorszájast kapni, mentségemre szolgáljon, hogy én voltam az aki odatartotta a gyomrát, az ököl meg pont rosszkor, rossz helyen. Volt idő amikor e szóról csak, és csak is a Süsü a (sárkány) jutott eszembe, de egy ideje már nem. Egy ideje már nem az jut az szembe e szórol, hogy ez neki a kedvenc gyümölcse volna és ezt eszi ő reggel, este és délután hatkor. Fura, de ez a szó eggyé lett az étvágytalansággal. Éhezni, de nem enni. Inkább így - így helytálló. Mert hát azt sem mondom, hogy gondolni, de azért persze szokott olyan lenni, ez elkerülhetetlen. A világban annyi áruló tárgy van, ogy lehetetlen lenne nem bele botlani olykor némelyikbe. Nem is a tárgyakkal van a baj, hanem hogy mindez láncreakció, hogy az egyikről a másik jut eszembe és ennek soha nem lehet vége. Nem lehet, mert az már megint csak szakadás volna, és hát az meg már belül, ahhoz meg végképp gyáva vagyok, hogy belül is elmerjek szakadni. Belső vérzéseket nem vállalok, ilyen tábla lóg a nyakamban. Világos ez emberek?

...mondjuk, úgy kezdeném...khm,khm...nézd gyönyörűm, nekem valójában semmim sincs, illetve van, ezt szeretném voltaképpen neked adni. Néhány elhasznált és hasztalan gondolatom van csak. Tudom számodra ez nem túl előnyös alkupozíció, de ha úgy esik akkor pl: feltudom hívni a figyelmedet a levegőt megnehezítő bodzaillatra, ami mára már majdhogy eggyé vált veled. Mit lehet, tudni, egyszer talán még jól jöhet az ilyesmi, elromolhat a szaglásod, ilyesmire gondolok, és akkor ott teremek én és mondom: bodzailat van, hoppá. Meg azt is, hogy ma éjjel is járt az izé.
Tehát multifunkcionális lenne ez a kevés is ami van. Aztán, meg még van valami, hogy ezt a tömegét tekintve is sok semmit, nem egyszerre önteném ám rád,nem ágyaltalán, rohadtul vigyáznék, igyekeznék vigyázni, hanem csak úgy hagynám szivárogni neked. Valahogy így mondanám el. De van amit egyáltalán nem lehet elmondani, és az ember ilyenkor inkább hagyja, nem mondja, mert az ember már csak ilyen. Ijedős. Megrémísztik olykor a szavai, amelyek tulajdonképpen nem is szavak, hanem betűkbe gyömöszölt érzések. Az ember már csak ilyen...és nem mondja ki.

A vacakról (középhosszan) egyébként meg adagio - több iránymutatás nincsen is. (mondjuk azért; ön-nekrológ)
második - javított kiadás

A vacak olyan szó, ami felidéz egy személyt. A vacak az baromi jó és baromi szar. A vacak egyszerre ölelés és egyszerre gigantikus nyakleves, leírhatatlan tockos. A vacak elindulás, megérkezés nélkül. A vacak egyik napról a másikra levés. A vacakhoz nem tartozik semmi, a vacak önmagában és önmagáért van. Van nagy vacak és van kis vacak, és van hogy e kettő között nem lehet egész egyszerűen különbséget tenni. A vacak az sírás és nevetés, zokokás és kacagás. A vacak az idő, elfecsérelt. A vacak elcserélt, rosszkor kimondott szó. A vacak egy nő. A vacak egy férfi. Árnyéka. A vacak egy délután, és abból is csak egy pillanat, azaz, hogy mindössze érzékelés. A vacak az enyém, a vacak az senkié. A vacak az utcán hever, bármerre is néznél, csak őt látod, ha ő úgy akarja.A vacak hajában sincs hullám. Csak az enyém. De a vacak ezt nem veszi észre.A vacak az ilyen.A vacakot nem lehet nem tudomásul venni. A vacakot nehéz tudomásul venni. A vacak hiányára szintúgy ezek az irányelvek érvényesek. Vacak csak egy van. (valójában sok van mi vacak, de a vacaknál semmi sem vacakabb)

(Köszönet s.-nek, hogy ezt nem felejtette el eszembe vésni, megforgatni a fejben)

Szépen megtanultam először a nevét. Aztán amikor már ezt jól megtanultam,tehát jól kitudtam mondani, adtam neki én is egyet (Fényes), ez minden bizonnyal, őt, magamnak kisajátítandó szándékkal. Aztán megtanultam a lépteit, lépésről lépésre. Mindenfajta lépteit megtanultam. A lassan ballagósat, a gyorsan sietőset, a lépcsőn felt és a lépcsőn let. Aztán megtanultam a pulloverét, kívülről(!!!). Majd megtanultam a cipőjeit (két pár cipőjét ismerek mindössze) a szürke sportost, és a csillogos szubkulturálist. Megtanultam szépen a lélegzetvételeit - ez nehezen ment - írtam már, hogy olykor összekevertem ezt sóhajokkal.(Össze akartam /össze kellett/ keverni). Megtanultam a szavait, a mozdulatait. Megtanultam a hangulatát, és megtanultam a szépségét. Megtanultam vágyni utána, vágyakozni vagy mi. No, nem a test jajjveszékelésére gondolok itt én. Megtanultam, hogy hogyan hiányozzék, és megtanultam neki egyetlen egy levelet és egy zokogós estét is. Mondhatnánk most a nehezén túl vagyok. Mondanám én is, de nem tehetem, a neheze hátra van. Most jön csak az igazi férfi munka, a feledés.(ilyenkor legkevésbé sem érzem férfinak magam). Az meg már külön tétel, hogya fű kinő utánam.

A vacakról (középhosszan) egyébként meg adaggio - több iránymutatás nincsen is. (mondjuk azért; ön-nekrológ)

A vacak olyan szó, ami felidéz egy személyt. A vacak az baromi jó és baromi szar. A vacak egyszerre ölelés és egyszerre gigantikus nyakleves, leírhatatlan tockos. A vacak elindulás, megérkezés nélkül. A vacak egyik napról a másikra levés. A vacakhoz nem tartozik semmi, a vacak önmagában és önmagáért van. Van nagy vacak és van kis vacak, és van hogy e kettő között nem lehet egész egyszerűen különbséget tenni. A vacak az sírás és nevetés, zokokás és kacagás. A vacak az idő, elfecsérelt. A vacak elcserélt, rosszkor kimondott szó. A vacak egy nő. A vacak egy férfi. Árnyéka. A vacak egy délután, és abból is csak egy pillanat, azaz, hogy mindössze érzékelés. A vacak az enyém, a vacak az senkié. A vacak az utcán hever, bármerre is néznél, csak őt látod, ha ő úgy akarja.A vacak hajában sincs hullám. Csak az enyém. De a vacak ezt nem veszi észre.A vacak az ilyen.A vacakot nem lehet nem tudomásul venni. A vacakot nehéz tudomásul venni. A vacak hiányára szintúgy ezek az irányelvek érvényesek. Vacak csak egy van. (valójában sok van mi vacak, de a vacaknál semmi sem vacakabb)

(Köszönet s.-nek, hogy ezt nem felejtette el eszembe vésni, megforgatni a fejben)

Az ő hajában nincsen hullám, így völgy sem lehet. Így vigasztalgatom magam.

Nem vagy jó. Mondjuk ez az alap felállás. Ez a kiinduló pont, mindeneknek az origója, s egyben rákfenéje. Egyszer mondta nekem volt, aki el van akarva felejtve lenni ( egyéb iránt már csak két napod van hátra), hogy ez bizonyos szemszögből nézve, és itt nyilván kettőnkre is gondolt, hogy ez hullámvölgy. Persze, az. Ez a szó alkalmas arra, hogymindent leírhass vele, ezzel mindent sebtében el lehet intézni. Nem kell invokálni, kijön ez a szó a szádon és minden rendben. De jól el is kanyarodtam, ha már hullám akkor legyen völgy is. Pedig ma hegy lesz, hegymenet vagy mi. Egyre könyebb feljutni, egyre üresebb vagyok, a végén tényleg úgy lesz ahogy gondoltam egykor, lehullok oda puhán, mint egy madártoll (mondjuk evező). Egy bizonyos kézben kellene landolni, de nem lehet. Egyébként is biztosan elvéteném. Nem úgy és nem akkor. Végül, visszakanyarodtam az elejére, pedig nem is áll már a szándékomban - mert most akkor megint ott tartok, hogy nem elég jó. Jut eszembe, három kezem van, ezt a napokban vettem észre. Feklődési rendellenesség. Kettővel minden rendben, azok funkcionálisak, de ez a harmadik, ezzel csak a baj. Bent nőtt, a szív mellett, és itt most a szívet nem úgy említem ahogy szokták, ez most itt nem szimbólum, henem egy szerv. Történetesen egymás mellé vannak keveredve. Felváltva nyomják egymást. Nem elég jók, megy a nagy kiszorítósdi játék. A szádból valahonnan ismerős pinceszag szivárog ki, szavaid meg elszineződnek amint elhagyják a szádat, épp úgy mint a szappanbuborékok, de nem nézel oda, nem akarod látni te ezt.
Nem tudni mit akarsz, nem tudni mire vágysz, ősrobbanási az állapot. Jónak lenni jó, csak ezt motyogod, de tudod, hogy ez csak bizonyos kontextusban érvényes kijelentés, ezért hát inkább hallgatsz róla, ill csak így mondod ki. Felkiáltó jeleid rendre így görbülnek össze. Nem vagy jó, nem jók a színeid, a szavaid, a lépteid sem azok. Rosszkor indulsz, rosszkor érkezel és még meg is magyarázod, hogy te ilyen vagy, hogy ez nem lehet másként. Erre gondoltam amikor azt mondtam: Nem vagy (elég) jó (még).

Várni egy csörgést, de nem venni fel a telefont. Várni egy mailt, de nem válaszolni rá. Várni egy jelet, de nem tudomásul venni. Hallani egy dallamot és azt hinni e dallam te vagy, te magad. Végzetes hiba. Komolyan venni azt amit, csak úgy mondanak,csak úgy, a csendet kipótolandó, és te észre sem veszed.