2004. június 12., szombat

....villamos. Rajta én. Rajta nő (középkorú). Rajta ti. Reggel van, sejthető a nyár ma is tombolni akar. A nőt a sírás fojtogatja. Fojtogatja az, ha már jó kéz nem akad erre a célra. Saját magát veszi igénybe erre a célra. Nincs kéz a keze ügyében. Csak fojtogatja. Nem fog síni. Erős asszony, látszik rajta. Nem teszi meg ezt nekünk, annál ő jóval erősebb, és nem teszi meg magának sem. Egyáltalán nem teszi meg senkinek ezt a szívességet, hogy sírjon. Marad a fojtogatást. Várakozássla teli a levegő részemről. Szurkolok neki, ha úgy tetszk. Hogy ne bírja tovább, hogy egyszer csak felzokogjon, hogy a szerelvény is beleremegjen, hogy nem csak a fojtogatás legyen. A többi arc meg megkettőzve az ablak üvegen. Lehte, hogy őket is fojtogatja, csak ők így hagyják maguk. Elképzelem ahogy felordít (ez az én asszonyom) és mondd is valamit, vagy káromkodik, hogy már nincs tovább, és látjátok mégis itt vagyok. Valami ilyesmit gondolok el. Hogy azt mondja, mi itt a villamoson, látjátok történelem utániak vagyunk. Aztán rákezdene az egész kocsi. Lenne a ki kis pityergéssel kezdené és van aki rögtön a tébollyal. És menne a körúton végtelenül a szerelvény, mert már már a villamosvezető is a korányra borulva zokogna. Német turistákat szerveznének és mutagátnak nekik, hogy látjátok, nálunk ilyen is van, japánok villantanák a vakuikat és vinnének el minket, emlékbe haza. M pedig már soha nem szállnánk le erről a villamosról, mert azt éreznénk végre valahol vagyunk.
A nő feláll, (még mindig fojtogatja), de mint az tudható volt nem fog, nem fog ő sírni, ő beérri a fojtogatással. Aztán leszáll, és eltűnik a reklámszatyrok rengetegében, vagy könnyzacskók, nem is tudom.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése