Tegnap aki jól figyelt, észrevehette azt amit néha előszeretettel emlegetünk. Isten ujjáról volna szó, azaz, hogy tegnap freskót festett ideiglnes templomunk falára. Kék meg fehér, alul kis narancsszín, mint a konyhák este felé. Elsőre nem rossz, azt gondoltam, de nem akartam sokáig nézni, mert attól tartottam, hogy idejekorán meghatódom, aztán a végén már azt sem tudom, hogy a meghatódás, a meghatódás tárgyához viszonyul e ilyetén formán, vagy a meghatódás, magának a meghatódásnak szól. Nincs annál szánalmasabb, ha az ember önmagától hatódik meg. Én ezért nagyon óvakodom attól, hogy meghatódjak, kerülöm az ilyen helyzeteket, nyilván a fentebb említett dilemmáim okán is, és hát ha jön a meghatódás akkor rúgkapálok, ahogy tőlem csak kitelik. teszek tehát ellene, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szeretek. Ha már benne vagyok akkor nincs mese, csak elkezdeni nehéz, befejezni meg lehetetlen. Talán ezért van ez a nagy elenkezés bennem, mert hogy én ugyan, csak végteleneül tudok, úgy meg ugye nem is szabad, meg nem is nagyon lehet. Úgy van ez kicsit mint a szeretés, hogy azt is ésszel köll, nem ám csak úgy hübelebalázs módjára. Ez ugye világos. Hogy így kell.
Tahát kell - úgyanazzal az feltétellel, mint a spenótot enni hajdanán.Kell.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése