sebtolvaj

Lesz majd olyan, lesz bizony, hogy rajtam üt, és varázspálcával rajzol könnyeket és akorr én, mit tehetnék, majd előveszem a könyveket. És címre cím, és címre szó, és minden rendbe lesz, eldobható kis jelenetek, és a palackból a szellem, na az nem, az ott marad. És akkor én fogom magam és szél leszek, na jó, csak fuvallat, az jobban áll, és lányok szoknyáján babrálok, ez örök átok, mert ott bizony értelem nem terem. Honvágy ez, bizony az, csak nem tudni az irányát, nagysága sincs, csak térfogat. És eszembe jut a vadnyugat. És persze te, ahogy mélykék madártej alatt halad a léptünk, és hogy minden a miénk, de semmi sincs értünk. Levetjük egymást, mint egy rossz cipőt,váatlanul, valami sarkon, időtlen tétel ez, ami semmit sem feltételez. Persze könnyeb vona, hogy ha lennél, és csók is ingyen, és hófehér lenne az ingem. Számolgatnám az emlékeim, jól áll nekem a formalin. Mert bizony, el se hinnéd, ez is egy forma, ahogy nem mondok semmit, mindent okolva. Könnyű vagyok, és elviselt. Elviselni nehéz.