...jönnek az álmok vissza. Pedig jó 10 éve nem. Legalább 10 éve nem álmodom, nem akarok emlékezni az álmaimra, mert mondják, mindig ákmodunk, hogy bent a katlan egyre gyártja a képeket. Azt meg éppen nem mondhatnám, hogy a képeknek híjján volnék, talán azért nem láttam szükségét emezeket megőrizni. Hely se nagyon van ahova tenni lehetne őket. Aztán ez a mai. Ez az álom is irrealitásba vonul, holott, ha fogná magát, az is lehetne ami , már félig az; lehetséges verzió. Telefonban hang, karamamell ízű, gőzyköd, hogy nem úgy gondolom és semmi sem egyszerű. Én meg persze mondom, hiheti ezt, nem feszítem szét már a mellkasomat bizonyításképpen, hizs úgy is csak beleket látna, tehát belsőséges lenne mindössze a kapcsolatunk. Visszahalom azt, ezúttal az ő szájából, amit annyi mindenki mondd, és bízom abban, hogy nekem is lesz szavam. Ezelben az a rossz, hogy nincs végük, hogy ez sem uncutted változat, mert amikor oda ér, akkor abbhagyja, aki meg nem figyel ott marad. No hát én nem figyelek. Egyáltalán, aztán így rednre az is van aminek nem kellene éppenséggel lenni. Örülök, hogy a hangját így megőrizte az agyam, hogy egy hifi is van a fejemmel, limitált örömforrás, ha az. Mondott valamit, hogy én nem úgy és nem azt érezem. Megmagyarázta az érezelmeimt, formába öntötte az öntörvényű masszát. Én meg persze rá, hogy nem csak az az egyetlen valóság van, amiben most mi itt ezt az egészet megbeszéljük. Magyarázom a bizonyítványom tehát. Abszurd. Amit érzek nem érzem, csak van. Ez másnak kevés, nekem sok. Most meg nézem a telefont, itt fekszik az azstalon mint egy halott, egy szusz annyi sem. Az elmúlt éjjel azt hiszem elaltattam magam, kipótoltam, mint jó régész egy hajdani freskót, és közben megmagyaráztam, hogy kipótolva az valami leírhatatlan. A végére nem emlékszem, de gyanítható , hogy nem a happy and-től ilyedtem meg volna annyira, hogy a nagy fejradír kisikálta ezt. Várok egy telefont...Most ez az életcélom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése