sebtolvaj

Tegnap sikerült, sikeredgetett, majdhogy beleszaladnom egy tulipános pulloverbe. Hát nem mondom...intergalaktikus ütközés lett volna...nem mint ha így nem, mert persze így is jól kimozdult minden a helyéről és semi sem ott ahol annak előtte. Nehéz így, csak ennyit tudok, és már ebben sem vagyok bizonyos. Folytonos expozíciók, sötétkamra, képek. Aztán végtermék a szemekbe zárva. Magának olcsóér adom. Pupilla múzeum. Pedig hát rohadt nehéz olyasmitől megválni amitől az ember szabadulna, akkor meg méginkább, ha foggal és körömmel ragaszkodik hozzá az ember. Ilyenkor azt szoktam mondani, na nem, ezt mondani én soha nem szoktam, ezt gondoltam inkább, ha pontos és hű akarok lenni ehhez a valamihez amiről most szó van itt. Szóval azt gondolom, holnap. Nem azt ám; hohy na majd holnap, csak így ahogy elébb írtam: holnap. Megnehezíti a tájékozódást, hogy egyáltalán nincsenek ehhez a szóhoz fogalom csatolmányaim, egész egyszerűen, van hogy azt sem tudom mit jelent. Azt sem, hogy nekem, és azt sem hogy miként párlódik ez a szó egy tulipános pullover alatt pár centivel. Hogy jó volna ha egybe esne. Hogy jó volna egybe esni. Ilyen zavarodott kis gondolatok formájában inalsz el, orrodban jól megtermett bodzaillattal. Szerencséd is van, mert az ütközés eleve nem lehetett frontális, tettél róla, hogy ne lehessen az. Aztán meg vezekelsz már előre is, hogy miért nem tetted azzá. De aztán kétség, meg bánat, hogy úgy sem lenne jobb, hogy te nem tudod tudomásul venni, hogy nem vagy mindenható. Aztán rájösz, hogy végtére is nem szeretnél az lenni egyáltalán. Valahogy csoda által szeretnéd ha lenne, hogy lenne az a varázsütés ami tulajdonképpen meg is történt, pusztán abba nem gondoltál bele, hogy minden csoda....létrejöttéhez minimum kettő azaz két darab varázsütés szükségeltetik, és ez neked valamiért nehéz. Olykor elhiszed magadnak, hogy azt a másik hiányzót majd te kipótolod, hogy nem kell vesződni és érzelmileg is tehermentesítve van a másik. Négy kézzel egy keresztre feszülni nem lehetséges, mert akkor már artista vagy és legfeljebb csak a taps, hogy mutatvány vagy, vásári árú. Egyébként ez nem jár annira messze a valóságtól - mert néha igazából azt érzed tényleg, Hogy állsz egy bazi nagy piactéren, előtted letarített pokróc és rajta is te vagy. És végkimerülésig végjkiárusítás. Vársz, valaki elvisz, el innen, a pokrócról, de nem vagy alázatos, neked nem mindegy hova visz, nem ismersz mértéket, azt akarod, azt szeretnéd, hogy túlzásba vigyen. Maradsz.