A Louis Vuitton betört kirakata előtt az objektum megvédésére kirendelt biztosnági őr olyan közel állt a falhoz az autóval, amilyen közel csak lehetett, megakadályozva, hogy a vérmesebbje kísértésbe essen. Verébre emlékeztető kedvesének a fal felőli részen, az anyós ülésre csinált barátságos fészket a bomber dzsekijével bélelve ki azt, de gondosan.
Hátterüknek egy lobogóhajú, egzisztsovány fotomodell szolgált, olyan akiről eltudod képelni azt is, hogy ha viharról álmodik akkor is lobog a haja, meg különben is 24 órában. Oldalról több többszázezer forintos táska keretezte őket, amiket a nép, az istenadta egyéb napszakokban gyakran fotóz mobiltelefonnal, miolta nem nagyon hisz már a szemének se.
És akkor ők ketten ott abban a kopott Opelben, a lecsavart ablakon fél kézzel kikönyökölve fóliázott szalámit ettek, a fiú rágta a fogával ketté a  zsemléket és közé csúsztatták a felvágottakat, minden zsömlébe kettőt. Aztán a lány időnként letörölte a szája széléről a CBA-s vajkrémet. Aztán nem tudom, mert eljöttem, mert fáradt voltam és mert olyan büdös voltam, mint ha legalább három lenne belőlem - tehát környezetidegen.

Értem én, hogy az nem csak a kéz tulajdonosának rossz, amikor abba a tavalyi kézbe kellene beleharapni, ami idén már szándéka szerint csontot is ádna, (rossz az a kutyának is, érti, érzi azt mindenki aki akarja) de azért nem kell az elmúlt esztendő savanykás szőlőszemeit a jelen édeskés mazsoláinak látni csak azért, mert bele vagyunk keveredve.

Tegnap, az elalvás előtti két másodpercben tükörélesen fogalmazódott meg számomra, hogy miért szar magamnak, magamnak lenni. Reggelre persze nem maradt ebből semmi, csak ez, a szájból a kintbe tartó állott szagú örökös tudatlanság, némi szédüléssel elegyítve. Az első kérdések után, melyek a ki vagyok?- hol vagyok ? rituáléi szerint, mint mindig, rendesen, az az volt, hogy ki lakik a gyomromban és miért ilyen otromba.

Vagyok aki vagyok. Na jó, eddig rendben. Ezt bárki mondhatja. Kár, hogy nincs értelme azt megkérdezni, azt, hogy: miért?

Amit én szétszakítok, azt általában nem eldobom, hanem a farzsebembe csúsztatom, a személyigazolvány - amely az egyetlen megdönthetetlen és hiteles bizonyíték ami a tulajdon létezésemet illeti - és az éppen aktuális fontos cetlik közé; mikor, mit, minek. Ez általában a jobb farzseb. Ritkább esetekben a bal. Minden egyes zsebbe nyúlás után egyre kisebb leszek és vele az, amit úgy hívnak: magamba vetett bizalom. Isten igazából ki szeretnék maradni, csak azt nem tudom pontosan, hogy így, egyre csak kisebedve, megzanzulva miből és hogyan lehet kimaradni, ha egyáltalán voltam valaha én az abbába való. Nem értek semmihez, csak ahhoz, hogy hosszasan taglaljam: nem értek semmihez. Főállásom a szabadkozás. Egyszer szerettem volna leírni egy tökéletes mondatot, de az a mondat már réges régen le írt engem, vagy ha úgy tetszik kiírt magamból. Nálamnál is kisebbre írt, ahol kedvemre zsugorodhatom tovább, nem törődve azzal, hogy tehetségtelen vagyok a lélek ügyes-bajos dolgaiban. Amit én szétszakítok, azt általában soha nem dobom el, de ezzel a szarral itt nem tudok mit kezdeni, a monitor nem fér bele a zsebembe. Amint emberként tudok tekinteni magamra rögvest mizantróp leszek. A fajtámat is e meder mentén tudom ennyire utálni.
Mégegyszer mondom, ki akarok maradni. Azért mondom ilyen sokszor, hogy jól megértsem, rábeszéljem magam végre arra, hogy kicsinek, egyre kisebbnek lenni jó. Minden vesztésem, bukásom értem való. Érteni fogom mindjárt, érzem.
A hovatartozás meg egy kabát és most véletlen nyár van.....

Mi az hogy Jehova? Ahhoz hogy hited legyen, nem kell semmiféle szervezet...,höö, de jó, ha nem akarod nem mondom el a Norbinak.
    (történik mindez az erős emberről elnevezett hely előtt)

Persze, a kézben tartott üvegekhez is kell szervezet, és mindenhez kell a szervezet, ami valamit keretez, és benne van a gyomor, mert mindig van ami feldolgozásra vár. Valljuk be végre, az embert az emésztése tartja életben, ezért, hol jókora sertésdagadót, hol mentális gombócot ereszt le maga-magának mélyére. Célja minden esetben az emésztés kell, hogy legyen, aztán jönnek csak az output hol felemelő, hol pedig lehangoló aktusai. Ki mit érdemel(?).
Furcsán kulcsolódik mindez egybe, mert ahol ez történik, a hely szellemének legyen mondva, komplett halottak is képesek végig sétálni, magukról megfeledkezni képtelenül.
Olyankor fordul egyet a gyomrom, és olyan leszek, mint aki valami szakadékba néz.

A szőke, az kissé sápkoros. Menyétszerű arcán sűrűn helyezkednek el a szeplők, olyan, mint ha azért lennének ott, hogy meg lehessen jegyezni őket. Persze nem lehet - nevezzük ezt most körúti paradoxonnak. A körme végei irreálisan fehérek, karomszerűek, ő maga csak deréktől felfelé látszik, sovány galambformára tippelne az én alkati adottságaimból adódóan ember. Az 1,85-ös képarányt (ami takarásos) csak részben hajlandó kitölteni, keretfitnessre erősen hajló. Szemei helyére kabátgombokat varrt fel valami felsőbb erő, kicsit lentebb, a fitos orrával hosszasan időzött. 
Amit ad, az valami töttyedt, oldalt lefolyó, olyan mint ha maga Dali nyomta volna kezedbe a tölcsért, a csoki-vanília korszakából.
A fekete egy delnő lesz, ha felnő. Alkoholos filc kontúrjaiból áll össze az arca, opened path, néhol nincs lezárva. Többször elhagyja szolgálati helyét. Az ajtóban áll, ilyenkor látható, hogy széles csípeje egy szűk nadrágba van bebörtönözve. Lábkörmeit naponta festi, legutóbb tikkadt barna volt. Mozdulatai hirtelenek, de határozottak, kerüli a felesleges fizikai megnyilvánulásokat, ám határozottan lendületpárti. Skandináviában született latinnak gondolná az ember, de ez tévút, magyarul beszél.  Nagy magas tornyokat csinál, a végén kis kunkorra is futja, amely 180 fokos fordulatot téve vissza mutat önmagára, persze ez nem mindig sikerülhet. Tízből, jó ha háromszor, lejobb esetben négyszer, igen kivételes szériáknál se többször mint öt.  A tölcsér tetejénél az anyagot kissé hagyja megereszkedni, organikusan eggyé tenni tartalmat és tartályt. Szalvétával fogja meg a szalvétát.

Mindegyik állítja (egy ideje) : nem célja a tetszés. Mindegyik azt szeretné mondani: nem tetszik a célja, ha van, na. Mindegyik kicsit gyáva bátornak és egy vicc a versa is, vagy békeidőben hábornak. Kifelé néznek (soha nem ott sepernek ahol vannak), valami remélt partvonal felé emelik tekintetüket (e helyt a partvonal mint tündöklő hungarikum, ahol nem eshetik meg az a csúfság, hogy az ember véletlenül szembe jöjjön magával).  A végesség nekik légszükséglet, különben megfulladnának. Lest kiáltanak, ha gyöpöt látnak, pedig mindig csak ugyanaz a  farkas van ott. Ezt hibásan bizonyosságnak értelmezik, de gőgösen, ha lehet. Nem érdekli őket mindez, bárányságuk már- már megható, jámborságuk környezetbarát, de életidegen.
Mortál Béla azt mondaná rájuk (ha tudnám, hogy nem itta el még a máját teljesen): beszélő szerszámok ezek (mint ahogy mind azok vagyunk - gondolnám hozzá), fordítsd erre a fejed elmondom neked a összes zenei jeleket dúrokkal, mollokkal, aztán irány a Hársfa. Bíz'isten mennék én vele. Részvétel úgy kezdődik mindenben: elhatározni, ezzennel kimaradunk. Egyeseknek az lesz amit akarnak, a többieknek meg az amire vágynak. E kettőt illetően nem alapfeltétel a köszönő viszony. Aki se nem akar, se nem vágyik, a Hársfába megy Mortál Bélával, kinek másodunkoka testvére baloldali középpályás volt Debrecenben, egyszeres válogatott. Azaz megismételhetetlen, mondom én, ez a közös egyszeres.

Az otthon langyos melege  rázva van nem pedig keverve, ennek a tudata, ha tudhatnám, azt hiszem leverne. Házak itt szürke szín marcipánból vannak, na csak az a csömör a vederben.
Egér létemre légy vagyok, szürke kín, de lenni mégis mindig bálnának akartam (lenni), vagy nem lenni, de kéknek többnyire, vagyis annak aminek nem lehet. Érted, valaminek ami régi, ami nagynak látszik messziről és soha se ásít vagy is a hátát mutatja a végnek, gerincének megléte okán. (nem is lógni a fán, mert az ott nem terem, és nem mondhatni rá aztat, szóval aztat, hogy nemtelen) Mióta írom ezt, azóta annak érzem magam, azaz, hogy bor e cet, aki nem lát a szilám végéig, mert a golfból is csak az áramlatot, de soha se a sampont. Csak azt bánom néha, ha bánhat ilyet egy bálna, hogy mindez a parton történik és soha sem a vízben. Túl haladni óceánián, ez nekem a mániám.

Vakok közt a félszemű is lehet király. Én meg itt csak kancsalon nem tudom mi lehetek. Az összes csakrám úgy be van gyógyulva, mint mamagésának az előválogatáson.
MÁV-szag, ne hagyj el csak holnap.

Férfiközpontú társadalom vs nyelvében él a nemzett.
Arra lettem figyelmes, hogy a nőtársadalom számos tagja használja - meglehetős természetességgel, tehát zavarba ejtően könnyedén a "faszomat" indulatszót. (Ma épp, egy kerékpáros nő tette ezt egy úrvezetővel szemben, jelezve, hogy indulatai éppen a nervosa interruptusba tartanak a genitális origótól számítva) 
Sokan teszik ezt bizonyos idegrendszeri együttállások nyelvi leképezésére, postpreventíve. Ez engem elbizonytalanít, jelesül olyan irányba, hogy ha teszem azt, helyre szeretném állítani íly módon megtépázott nemi sztereotípiáimat, melyek nekem régtól fogva kedves hasztalanságaim, miszerint férfiből való volnék, vagy mi, akkor egy ilyen "faszom"-os megnyilvánulásra, az úrvezető szájába kizárólag a "kapd be a pinám" nyelvi megoldást tudom elképzelni, felvéve a kesztyűt, a nyelvi értelemben véve nagyon is fantáziátlan és lapos "a te kurva anyád" verbális képlet helyett, de hát nem súghatok lépten nyomon én se mindenkinek, az csak az Amelie-ben van - ezért maradt az első, saját verziója, ami egyébként teljes nyelvi és jelentéstani káosz.

Kivonat:
(nő) - faszomat
(ffi)  - a te kurva anyádat

Tanpélda:
Hány óra van?
Tegnap?

Nincs tanulság, Babel Tours, főemlősöknek. Ruf an.

Az igazsággal valahogy úgy van az ember, mint az örök szerelemmel. Sejti, kapisgálja, hogy nincsen, már csak létezésének végessége okán sem, de igazából nem tud lemondani az illúziójáról.

- Mit ennél? Gondolj csak el egy gyümölcsöt.
- Cseresznyemeggyőszibarackeper.
- Egy kiló tuttifruttit legyen szíves, nem baj ha több, maradhat. Én is maradok.

Kotorászni a régiben annyit jelent, hogy a fejem felett rajzolt gondolatbuborékok jelennek meg, amint a vitrin kortalan mocskát próbálom eltávolítani a kezemről. Sejj, az van abba írva - nem az, hogy éljen a szabadság, mert azom nincs, így hát inkább kivánom a pokolba  - hogy talán annak a kis mikroporszemnek, triviálisan koszszemcsének utoljára talán Balázs Béla cipőjének a talpa nyújtott biztonságos menedéket, akkor még, amikor a menedék szónak volt valami jelentése, meg úgy általában Balázs Bélának. Még akkor is, ha soha nem is járt ott - elvben járhatott.
És akkor már kikerülhetetlen, hogy ne jöjjön szembe Márai és az ő kosza, és én most azon mesterkedem, szappannal és kefével, tehát földrajzi helyzetemhez mérten irtóra bátran, hogy ez az egész, valahogy csúszna le a város alá, bonyolult csőrendszereken által, ne látszana, ne akarna látszani, ergo: így lehetne egyszer és mindenporra tönkre tehetetlen.De a tehetetlen az mindig a mi vagyunk. A külön én-ek.
Azt is próbálom elképzelni amikor a fűszálat sem lehetet leejteni az előtérben (akkor még csak ilyesmire használták a füvet, lélekszámlálásra) Azt az időt, amikor még mindenkit, vagy legalább sokakat érdekelt az, hogy az a másik az micsoda, kicsoda és nem szüntelen azon fáradozott, hogy saját sajtót, saját tévét, saját mindent akarjon csinálni magának. (Önmegvalósító műhelyek harmincadja, valósítsd meg magad, még akkor is, az se baj, ha az önmegvalósítást önzésként értelmezed, neveltetésed okán. Merj nagynak lenni vagy harsánynak, merészeld elfelejteni, hogy kicsi vagy és szar, ha fizetsz, akkor képessé teszünk erre 120+áfa, gyári munkásoknak több, csókolom) Szabadság, itten hordozzák a hűlt helyed, ami a fejekben volt valaha. Ami meg lesz, azt a múlt úgyis belepi. Nem lesz meglepetés, lepődj meg rajta.

Azt akartam mondani, hogy 5 éves akarok lenni. De valahogy 65-öt sikerült mondani, írni. Tán azért lehetett ez az elszólás, mert nem éppen vagyok kudarctűrőnek mondható és ez utóbbi még teljesíthető is. Az 5 az meg csak befele lehet, ha van olyan egyáltalán, hogy valami befele van.
Nincsen korérzetem, csak korom van. Jókora, felpüffedt és fáradt. A gyomromban lakik (a korom), reggelente megindul felfele, úgy mint a sav, de aztán visszamegy, lenyelem,  letömöckölöm a helyére, mert úgy alakult, hogy az én volnék, minden pátosztól is mentesen. Kettős gyomorral is tudom emészteni magam, különösebb jóllakottság érzet nélkül. Mentáldiatetikusa vagyok magamnak. De korom lakik estére a körmöm alatt is, a felső fehér rész alá költözik bele, valami állott színű, sokszor definiálhatatlan szürkeség formájában szüremlik alá. Sokszor a fürdőszoba összes asszeszoárja sem elég. Én korom, én korom, én igen nagy korom.
Ami van, azt nem kötöm a koromra, ami nincs arra pedig szavam sem lehet.
Reggelente bátran félrebeszélek, aztán csodálkozom azon a vétagjaimon melyek már menthetetlenül hozzám tartoznak, le is reagálom őket, hogy a világ valós elemeinek halmazába tartoznak, de meglepődni már nem igazán tudok rajtuk. Eszembe jut a nevem, a nemem, a földrajzi koordinátám, szociális hovatartozásom, néhány babaolajszagú emlék és egy frotír törölköző. Megtanulni nem, de megszoktam én már lenni, belelaktam könnyeden magam magamba, pedig kilakni akartam mindig is, mert hát én a hazatérésből is legjobban a költözést szerettem, mert akkor mindig mndent be lehetett csomagolni újra meg újra. Úgy mint ha egyáltalán nem volna természetes a létezése. Nem csak fáradtságoknak fészket rakni, húsból meg csontból.

Új, a későbbiekben akár páneurópai méretű játék látszik kibontakozni. Elképzelhető hogy népszerűbb is lehetne mint a futball, ha elterjed. Egyszerűbbek a szabályai és kevésbé lógatja bele a mancsát a feslett kapitalizmus. A játék szabályai tényleg pofonegyszerűek. Menj villáskulcsal a fővárosba és csavarozz le a talapzatáról egy tetszőleges tehenet by cowparade. A statikusságától immáron megfosztott tehenet hurcold a város, egy általad megfelelőnek ítélt pontjára és várj. És várj, és várj. Olyan nincs, hogy valamit ne lehetne megtalálni, azon egyszerű oknál fogva, hogy minden meg van valahol. Azaz, hogy még van. Amikor a másik csapat a tehenedet megtalálta, akkor nem ér véget a játék, hanem egy általa még jobbnak ítélt helyre viszi és lecsavarozza, ahol a te csapatod majd megint megtalálja. Aki figyelt észrevehette, hogy a játék nagysága azon felül, hogy meglehetős egyszerű, abban is rejlik, hogy végtelen. Az ember pedig szereti, ha valamiről el lehet hinni, hogy sosem ér véget.
Most még csak a város jelenti a játékteret, de én hajlanék arra, hogy ki kellene terjeszteni egész európára. Ennek a kontinensnek se tehene bnem volt eddig, a szentjei is mind kikezdhetők, hogy csak a saját házunk táján seperjünk. És akkor megvalósulna a nagy álom, az hogy itt minden, de minden és mindig csak játszva lesz megélhető, mert máshogy nem is lehet. Játszva unjuk magunkat halálra, játszva kapunk érdekesnek mondható rákot, hozzá játszásiból gyomorfekélyt.
Eljátszuk majd mi magunk, és lesz tehenünk is, éppen hogy mi értünk való, de nálunknál nem sokkal különböző, de hasonló a hasonlóakkal. Istenem, micsoda európai egyesülés lehetne, amikor a piros színben játszó dánok, lecsavarozzák prágában a tehenünket és olaszországba viszik, ahonnan lelkes finnek juttatják az Ibér-félszigetre, ahonnan majd az Ír mérnökcsapat viszi Dortmundba. A tehénbújócska az emberiség egyetlen jövője a fennmaradásra. Egyelőre nem látok több lehetőséget. Az evolúció lényegében befejezettnek tekinthető.(részemről)

Állástalan messiás, belakható, kényelmes hitvilágot keres, monoteid vizsgával.
Egy démon nem akadály.Minden elkárhozás érdekel.
"nem tudom mit cselekszem" jeligével a kiadóba.

Értem én, értem jól, jóérzésű embernek nem csoda, ha mostanság eszébe jut az ilyesmi. Igaz, ez majd eggyé kovácsol bennünket. Irányunk is van már, torzlekű pénzéhes, ügyeskedő tahókat kell kinevelni és úgy feltölteni a kárpát medence nevű strandot. Olyanokat akik opálos tekintetekkel kolbászolnak az áruházak impozáns oszlopfőttől mentes oszlopai közt. Kicsinek, védtelennek érezni majd magukat, tehát azt kapjuk amire mindig is vágytunk, gyámoltalanságra, kiszolgáltatottságra. Aki meg nem erre vágyik, aki meri még hinni, hogy meg van a magához való esze,és ezt be is meri vallani magának, az nézegessen utilaput a bükk lankáin. Levetve az akarat és egyáltalán a gondolás minden nyűgét már csak lenni, és ezért még árat is fizetni. Ha ezt végig lehet csinálni, ha ilyen szemérmetlenül rövid minden hazugság szavatossága, akkor innen el kellene menni, egyszerűen, sallangtól mentesen, úgy ahogy például lopni szokott az ember ezen a földrajzi koordinátán, magától érthetődően. Nem kirohanva (zrínyiapicsábacsempeafrancba), nem dirrel-durral, hanem szégyent érezve a felett, hogy valaha ebbe volt kénytelen tartozni. De sok disznóságot lehetett eddig is végig csinálni, hát miért ne lehetne eztán is. Egy utazó táskára valóval úgy sincs több. Szeretnék most egy kicsit román lenni, nem a játék miatt, egyszerűen csak olyan néphez szeretnék tartozni akinek még van olyanja, hogy otthon és nem a saját maga ellensége és nem ostobább önmagánál. Berényiné, utánam !!!!

Rendes, évi (évi rendes?) cipőfesitizmusom.

A Berényiné név determinál. Soha nem volt még ekkora hatása e névnek a köznapi, a profán életre. Akit Berényinének hívnak azzal minimum telefonon kell egyeztetni,  akár többször is, mikor járulhat földi halandó a színe elé. Belehalni Berényinébe de facto katarzis közeli állapot.
Akit Berényinének hívnak az szemérmetlenül lelkiismeretednek szegődik, folyton folyvást görbetükröt tart eléd, hogy pl miért nem olyan lakossági folyószámlád van mint neki. A kedvenc mondatai is mind, egytől egyig miért-el kezdődnek, nem azért mert érdekelné a válasz, de kötelességének érzi, hogy tudassa a világgal, azaz, hogy benne velem, nincs az rendjén, hogy mi ketten tűz és víz, makó, jeruzsálem, se zsák, se folt . Kétes értékű evidenciái vannak, melyeket velem tiportat sárba, romboltat le, hintet be sóval - itt most egy sóhaj.Szeret biztosan, talán titkon imád is, különben miért is lenne fontos számára, hogy pont olyan legyek mint ő, hogy úgy üljek a villamoson mint ő, úgy nyissam ki a pénztárcámat és a csapot reggelente mint ő, úgy fagyjon le a windózom mint az övé, úgy álljanak a bolyhok a szönyegemen, mint az övén, úgy ne legyen kedvem az élethez és általában semmihez mint neki.
A Berényiné név determinál, a Berényiné névvel minimum történelmet illik írni, na jó, csak ceruzával, hogy bármikor ki lehessen radírozni, javítgatni. Én leszek a csinovnyikné halála.

Van egy titkos tetoválásom. A homlokomom van, úgy sejtem.  Annyira titkos, hogy én se látom. Egészen pontosan: olyan titkos, hogy még egy valaki nem látja - engem is beleszámítva. Mivel ez a tetoválás ilyen titkos, arra kérném az engem  körbebarrikádozó környezetemet, hogy ugyan olvasná e le róla...,  nem azt hogy mi van oda írva, nem az érdekel, hogy: balek, balfasz vagy esetleg balfácán, esetleg rabszolga. Ez már azt hiszem megint nem érdekel, a tartalma azt hiszem már nem. Csak azt szeretném igazából tudni, hogy milyen színnel van oda írva.

Ülni hárman. Mint valami félbe maradt program, úgy ülni. Mondani is valamit, programszerűen. Egymás szemébe nézni közben, de már nem észre venni, hogy mi  ilyenkor  egymás szemébe nézünk. Ugyanazokat a mondatokat ismételgetni egymásnak, kicsit máshogy, kicsit árnyaltabban. Olyannak lenni mint egy azon fának három ága. Tudjuk, hogy valami összeköt minket, a törzs ami csetlik és botlik (járófa), de igazából már rég nem látjuk át az ágak kuszaságát, az irányt meg még kevésbé.
Egyben szomorú és kedves az, ahogy tudomásul vesszük egymást, azt hogy mi már nem fogunk meglepetéseket okozni egymásnak. Tudjuk a szórendeket, azt, hogy x ingerre mindig y válaszreakciót adunk. Szeretjük a másikban a konstanst, még ha tudjuk, hogy hol amaz, hol mi szenvedünk  meglététől. Közben sörök és körök, "mi van-ok?",  amire éppen úgy nem lehet válaszolni, mint ahogy 10 éve sem. Várni, hogy az asztalra letegye az összegyűrt papírt és aztán babrálni vele. Tovább adni. Pedig mi semmit sem adunk tovább. Mammutok vagyunk, akik tévedésből élték túl a globális felmelegedést és még vélemyényünk is van róla. Azért még is úgy van valahogy, hogy minket a fázás hozott össze egykoron és most hiányzik a megélése. Mert túlélni akarunk. Nem akarunk sietni mint régen, nem akarjuk eltaposni az összes általunk feleslegesnek tűnő szabályt. Megnyugodtunk, lenyugodtunk, azért vagyunk ilyen idegesek.
Tehetetlenül nézzük a másikat. Valaha egymást is felemeltük, most magunkat se tudjuk.
Hárman ülünk, egy adott hely legsötétebb sarkában. Igaz, biztos nem olyannak látszik innen semmi, mint ahogy valójában. Kicsit torzul az egész, de legalább mi sem látszunk. Bujdósók vagyunk, akik akkor is itt maradnak, ha az összes hunyó hazament. Bujdósók vagyunk, indiánok, kihaló félben lévő ipi-apacsok. És mindjárt részegek is. Nem jó nekünk,  mondja valaki, mondja egy, aki közülünk is bárki. Ha hárman vagyunk, azt bizonygatjuk egymásnak, hogy ez így van jól.
50% -ban el is tudjuk hinni, hol a másiknak, hol magunknak. A hiányzó 50% -ot mindig a harmadik hozza.

 

Hihető, hogy mindenkiben lakik egy illető, aki nem ő, és nem más, ez végső soron árulás.
Nem egyszerűen rosszabb az, vagy szembetűnően jó.
Mindegy hogy egy macska lakik a vizilovakban, vagy a macskában lakik a viziló.

Beautyful friend