Az egy rohadt hímsovén állítás (elhatárolom magam), hogy a női nemhez tartozó - mondjuk így blogíróknak (a maszkulin hangzású blogger helyett), azért van lényegesen könnyebb dolguk, mert többet mosogatnak (megaveszély), porszívóznak (anatómiai groteszk), vasalnak(10 funkció + gőzölő), keverednek ilyen olyan kalandokba tartós fogyasztási cikkekkel, találnak kétes eredetű, de romlott sajtot a hűtőben, szalad fel a szem a harisnyájukon, lesznek irígyek munkatársnőikre, azaz hogy ilyen formán tesznek szert jogosulatlan ingerelőnyökre. Ha megérem, kérni fogom valamelyik feminista szervezetbe azonnali felvételemet.
2005. augusztus 9., kedd
A napra lehet. A hátam közepére. Érte a csillagokat. Félkész kataklizma. A hiánya. A csömöre. A sírása. Az öröme. A körömágya vágya, az. Getnopascal.
Heterológiai jelentésünket halloták.
...és nem is akkor van veszve minden, amikor az ember elfárad, hanem amikor azt mondja: elfáradtam, és mindezt öblös sóhajjal teszi, mert buta. Na olyankor kellene tudnia hazudni magának egy jó nagyot, hogy mégsem, hogy a fáradtsága nem hiába való, hisz körbenéz és valahova jutott. De mindez törvényszerű, szoktam volt lekezelően legyinteni magamra. Nekem már olyan lusta lelkem van hogy updatenorbi is eltanácstalodna, ha megtölteném vele a hősök terét. Nem tennék ilyet, az már szemetelés. Kifordul a belem, pedig ő aztán nem tehet semmiről.
2005. augusztus 8., hétfő
Minden gondolat csak arra van, hogy meg kell szokni,
ahogy nem találja párját reggelente a zokni,
hogy bármit is tesz az ember az hiába,
nem gondol egy konkrét pinára,
-------------------------------------
és ki fog az elméjéből kopni.
Most meg azt mondom: levegőt!!!
Ki hiszi el, bárki is, amikor azt mondják neki, ilyen nemesen egyszerűen hogy szeretlek, és ki hiszi el ha azt mondják nem érdekelsz többet. Ki hiszi el, hogy majd eljön az a pont, amikor már felemelt fejjel (de lefele nézve) ki lehet mondani azt a szemérmetlenséget; ennél már nem lehet rosszabb. És ki hiszi el amikor azt mondják: jó nekünk. Ki hiszi el, akár egy is magáról, hogy ő magában hordja a változását, azt ami irányítható áttekinthető. Ki hiszi el a teszkóban, hogy a zöldségek frissek. Ki hiszi el, hogy jó, van isten, de hogy van e logikája ami szerint. Ki hiszi el az odaláncolt greepeace aktivistának, hogy ő együtt érez a kocsányos tölgyel, és nem csak benne akar lenni a tévében. Ki hiszi el magyarország elsőszámú kócsagjának, hogy amikor az mondja a beszédében, hogy "mi magyarok", akkor az nem egy kérdés. Ki hiszi el, hogy akiket nem vettek fel a felsőoktatásba idén, azok egyáltalán méltók valamire is.
Ki hiszi el, hogy akkor vagy a legerősebb, ha mindent kibírsz, ki hiszi el hogy ha egyedül vagy akkor önálló vagy. Egyáltalán van valaki aki elhiszi, mit is tudom én, hogy lehetne ezt mondani,... az életet Talán elhiszem, ahogy így kérdésekkel traktálom magam, de hogy tisztelem e, komolyan tudom e venni, azt már nem tudom. Nem hiszem azt sem hogy te hatsz rám és én hatok rád. Azt hiszek másikok maradunk mi mindig, énteőmitiők. Ki hiszi el hogy vezet oda út. Ki hiszi el, hogy majd egyszer az egész ország egy nagy autópálya lesz. És ki hiszi el, amikor azt mondja neki, hogy szándékai vannak, akkor nem nyereségre gondol. Ki hiszi el, hogy van jövő, és ki hogy bvan közös múlt, együtt elfecsérelt idő. Ki hiszi el a nyarakat, ki a januárokat. Ki hiszi el, hogy nem kell minden kérdés végére görbület. Ki hiszi el azt, azt hogy hinni kell. Egyáltalán hiszek e magamnak. Hisz annyiszor becsaptam már magam, és ha magamat nem tudtam hát veled is beértem. Aki nem hisz az fecseg, aki fecseg az halott. Üdvözletem a kriptából, csókolom alássan. Tudom, hogy itt vagy, de ne kísérts, bazmeg.
Jobb lenne annak a képességnek sokkal inkább a birtokában lenni, amivel láthatnám magam, és ha nem nagy kérés akkor szeretnék előtte megvakulni is. Ehhez nyilvánvalóan egy aranyhal kell és még marad is egy kérésem, amit meghagyok jobb napokra, ha ugyan lesznek még olyanok. De a kérés is lehet majd maga ez. Az akváriumból pedig kidögölhet majd az összes szutyok hal aki nem beszél, vagy nem fizet adót.
Most, hogy mindezeknek valamelyest végére értem egészen jól látom magam. Egy romlott penészedő sajt, valami ócska kamra polcán. Na de olyan szépek a fényviszonyok. Máris magyarázom a félre, akitől én vagyok az aki tőlem az, kidumálom, hogy ez még nem az a pillanat amit észrevenni készülök, suttogok is, hogy maradt még itt valami. Érzem, hogy hazudom, ragozni sincs kedvem.
2005. augusztus 6., szombat
Kétfélék is vagyunk, hazug testünkhöz, ajándék gyanánt labilis idegrendszerünk odasimul, folyton ezret akarunk, rúgkapálunk, és még az is jó, ha néhanap kettőre jutunk. Mi - jól látjuk - keserűek vagyunk, az épeszű minket kiköp, örömet bennünk hiábavalóan keresnek. A szavaink gyakran érthetetlenek, a helyek, ahova néha van merszünk vágyni is, általában nem értünk valók, de végsosoron is elérhetetlenek. Mi azt, hogy: élet, egyre gyakrabban úgy mondjuk ki, mint ha csak éppen egy egészségeset káromkodnánk, ezért mi gyakran ellenszenvesek is vagyunk - hisz nagyon is általánosan mondjuk ki mindezt, nem csak magunkra vonatkoztatva.
Mi olyasmire is képesek vagyunk vágyni, aminek nincs is bebizonyítva még a léte, ilyenkor fáradhatatlan sejtelem bolondít napokig. Mi már rendültünk meg szeremtől, és attól is hogy nem tudtunk hinni benne. Mi félig gyerekek vagyunk, abból is a szomorú élhetetlen fajta, mi nekünk azt jelenti a folyamatosságot, s így némileg a biztonságot is, hogy a bizonytalanságainkra, tévesztéseinkre minden időkben számíthatunk. Mi ezért egyedül sem tudunk lenni, ha éppen arra vágynánk. Mi régebben szerettük a dunát, a budai hegyeket, néhány utcarészletet, most azzal is beérjük, ahogy elképzelünk magunknak egy várost. Régebben minden utazásban ott volt az explicit érkezés, vagy annak illúziója, ma már jobbára minden csak menekülés. Mi tudjuk, hogy a világ vaalhogy mégis egy végtelen véges, így tudjuk csak azt is, hogy a menekülésnek is annak kell lennie.
Mi akkor is elhallgatunk, amikor annyi mondani valónk lenne, hogy majd belehalnánk, ha a végére érnénk egyszer, félünk is ettől, ezért bele sem kezdünk, hol félbehagyunk. Mi mérgesek is tudunk lenni, másokra testált hiányainkra, leginkább azokra akiket megszerettünk, és a dühünk olyankor saját lehetetlenségünké korcsosul. Mert mi, végül is, élhetetlenek vagyunk, vagy is kolduljuk csak azt, amiről azt hittük magától való, hol így, hol úgy nem számítunk, már sokszor úgy is, hogy leginkább önmagunknak.
Mi gondoltuk azt is, hogy oda kellene adni minden energiánkat valakinek, akiben mindezeknek híja van, de már nem nagyon ismerünk sem istent, sem embert, és valahogy az ördög minket nem ismer fel, hát mi olyan rosszul csinálunk mident, hogy rendesen elkárhozni sem tudunk.
Mi pont úgy vagyunk, hogy konkrétan annak nem szabad mondanunk semmit, egy szót se, akinek annyira óhajtanánk a szavát, mert mi istenigazából félünk, hogy az sose lesz már a mi szavunk.
Mi olyankor, indokakolatlanul egyedül érezzük magunk és olyankor hülyeségelket gondolunk. Aztán sajogni kezd, akik nem voltunk, nem vagyunk, de leginkább az, amik lehettünk volna és az amik már nem is lehetünk. A szívünk gondolkodik és azt gondolja most, hogy mindez ami volt, van s lesz túl sok ahhoz, hogy ne lehessen keveselni. Zavarba ejtő a kínálat, de tőlünk kong a piactér.
Valahogy úgy vagyunk, hogy tudjuk azt, nem vagyunk halottak, de bennünk egy lehetséges élet mégis véget ért. Sokszor azt is, hogy bárcsak mehettünk volna vele. Mi nem leszünk soha, sehova sem integrálhatóak, semmilyen rendbe, káoszba tehetők, mi nem leszünk már kimondva, de minket már elhallgatni, se letagadni nem lehet. Ezt néha bánjuk is. Annak a hiánya vagyunk, aminek lennünk lehetett volna, de erről nincsen semmi ismeretünk. Lehet, hogy egymerő rögeszme vagyunk. Egyáltalán. Minket nem lehet megmenteni, de nem olyan nagy baj, mert méltók se vagyunk rá. Én mondom ezt, aki csak akkor bátor, ha többes a szája.
2005. augusztus 5., péntek
Nincs kedvem programszerűen hülyének, ostobának, konzumidiótának lenni, elég az is, amennyire alapjáraton annak kell lennem, vagy az vagyok. Optimalizáltan az. Elavult típus, aki a blogot se másnak írja, hanem a senkinek.
2005. augusztus 4., csütörtök
Éljen a mákostészta, csak ilyen formán vagyok heroi(ni)kus, (mert aztán most megint valahova, olyan helye gondolok, ami nincsen, csak kép van róla, maga a hely ez nem létezik)
A mai napom párizsival kezdődött - Notre Dame, nem fáj fejem.
2005. augusztus 3., szerda
Sejtettem én, de azé' bizakodtam, tán mégse, ...szóval, hogy e kóceráj felett (is) csak olyan ég feszül, ami egy csomó sok csillagot is elbír viselni. Ragyogó és még ragyogóbb csillagokat is. Akár. Akinek van egy jó távcsöve, az elláthat addig, és még tovább, aztán majd,... már akkor amikor odalátott, eldönti, hogy nem a lába elé kellett volna e néki inkább tekintenie, úgy lefele, tényleg 45 fokos szögben (sz. úr szabadalma), mint aki elszégyelli magát, de igazából, esetleg, ha annyire hülye, akkor még más helyett is.
Mostanság sok helyre tekintve reflexből restelkedni kezdek, ha valahogy a tévére vetem a szemem és az ott látott rejtvényt is egy laza neuronrándulással fejtem meg, (házim_cska, egy állatnevet várnak tőlem, vagy valami ilyet), hát gyorsan megyek is a tükör elé, hátha eszembe jut valami, vagy valaki, magamról, hogy én lennék tkp a hiányzó betű. A világról én, vagy fordítva, vagyis mindegy, hogy mi jut az eszembe, az a lényeg, hogy juttatják. És mindvégig, egészen végig én vagyok az aki szégyellem magam. Másra nem is nagyon számíthatok én a mazomacho. Ha jól rémlik, valamire való blogger nem is néz tévét, még egy indokkal több, hogy ne is érezzem magam se valamire valónak, se bloggernek. Sőt, én mostanában azon kapom magam - nem volt ez mindig így, volt amikor beszélgetni szerettem jobban - hogy olyan végtelenül gyalázatosan vagyok tévészörfös, és éjjel mindez erősödik.
Többnyire nem a tartalomra figyelek, a mellékeseknél már elakadok.
Például a minap azon, hogy az ATV-n vagy nagyon szar lehet a menza - ha ilyen sárga mindenki - vagy azzal aki oda belép aláírattatnak egy papírt, hogy kötelesek együttműködni az ukrán szervmafiával és önként lemondani tulajdon májukról. Ha elgondoljuk, milyen nagybecsű a hírnév tulajdonlása napjainkban, méltányos fizettség ez érte.
Tegnap, Kósáné Kovács Magdát, úgy is mint EP képviselőt meg is zavarta mindez, mert tündökölve, napsárgán a következő mondatot szuszakolta ki a tüdejéből : "Az idő kifogja vájni azt a medret, melyekre az új szabályok alapjai fognak épülni" - hát epukám, mondtam én mindezt, úgy hajnal 1 óra tájt, obligát kisnadrágban, elterülve az ágyamon, tátogva mint aki hal. És azt is gondoltam e mondat után, hogy akkor most végre vége, jó kezekben vagyunk. Így lesz éjszakánként a nálam sárgából rózsaszín.Sejtettem én, de azért bizakodtam is, hogy azért mégsem történhet meg bármi. Részben volt csak igazam, akármi.
Bölcsen teszi e az élet, hogy elfed ennyi mindent? Legalább néha lehetne belelátni abba, hogy ki nevet a végén, vagy sírás lesz a vége. Végig kell csinálni a szart is, ahelyett, hogy azt tehetném amiről tudnám hogy értelme van. Sose tudom, általában tippelek, megérzek. Felejthetően rosszul.
Az kell gondoljam, az élet szörnyen ostoba dolog, és hol férfi, hol leány arcot ölt. Az előbb meg tükörből nézett vissza rám. Kiszámíthatat komisz. Akár egy gyerek. íDe mihez kezdek az egerekkel. A legyeket most hagyom, azok ott lesznek mindig, az egyetlen pont a légy.
2005. augusztus 2., kedd
Kedves kis mulatság számomra, ha átnézhetem az admin oldalon a keresett szavakat és kifejezéseket. Már az is átfutott az agyamon, hogy tkp ez az egész blog ezért van, hogy ezért csinálom, egyéb valamire való ötletem nincsen, csak azt tudom, hogy ez egy szeglet, se több, se kevesebb (néha azért mégis a kevesebb, néha meg az volna jó ha több volna). A valamire számítás miatt. Megnyilvánulásaim vegyesek, nagyon is jól tudom, hogy a "pina" mint olyan, az univerzum egyik máig hitelesnek megmaradt rendező elve, kollektív tudatunkat, mi tagadás hol a klitorális, hol a hüvelyi állandó szervezi újra és újra, ám az elképeszt, hogy a világ azon szegletében, amely jelen esetben ezt a blogot, vagy mit jelenti,... szóval hogy itt ezt kérdezni olyan....anakronisztikus.
Most a szemem azon akadt meg (ez olyan plasztikus utalásszerűség), hogy olyas valaki is olvas akinek nemisége holtvágányon vesztegel, és - nyilván tévedésből - engem választott szexuális pályaudvara állomásfőnökéül - nevezett ugyanis tőlem remélte megtudni azt amit (valóban) feltétlenül tudni érdemes - "a pina részei".
És akkor jutnak eszembe olyanok "Bizony mondom néktek, hogy ha a pináról semmit sem tudtok - akkor bizony semmit, szart se tudtok, könnyebb a tevének bedugni a tű fokába, mint a tudatlannak a világtitkokat megfejteni, aztán, hogy bizony mondom néktek és vala meg lőn" - Immanuel Cunt.
Némileg zsákutca is ez, hiszen a "pina részei"-ről áhít megtudni valamit a szörcsölő. Ha a tájékozódás, úgy fogalmazódna meg, hogy : "a nő részei", akkor gondolkodás nélkül tudnám mondani, hogy a nő részei, ...szóval akkor mondhatnám, hogy mindemellett szerintem a nő része "az is". De így, nem mondhatom, hogy a pina legfontosabb része a nő volna. Azért nem mondhatom, mert általánosító, nem mindig igaz, de amikor igen, akkor pedig nagyon is fájdalasan az. Más vetülete is van a dolognak, ha gondolkodni kezdek mindezeken, korlátaimba vagyok ütközni kénytelen, felimerni a tényt, a pináról vallott nézeteim divatja múltak, (valamint) meglévő ismereteim felületesek, vagy már azok sem. Ha úgy képzeljük el az egészet, mint egy univerzumot, akkor valami olyannak mondhatnám magam,... szóval hogy olyan vagyok mint egy műhold, aki lesodródott a pinakörüli pályáról. Más kérdés, hogy kódolt, nehezen megfejhető üzeneteket küldök a földi irányításnak, de ez most tényleg nem vág ide. Mert az ilyesmi sehova se vág.
A helyzet valóban úgy áll, hogy nehéz itt okosnak lenni, alanyi jogon leginkább, meg aztán igény se nagyon van reá.
De azt gondolom, a pina is csak olyan mint minden más, van eleje meg vége - negatív kiterjedése, felső része és alsó, aztán ki ebben, ki abban hisz. A felpinisták a felső részben, az alpinisták az alsóban. Ott izgatolódnak, és esküsznek igazukra. Ha lándzsát kell törni valami felett, a szomszédba, szomszájba mennek, és ha lehet, nem fogalmaznak a szőr mentén. Az ínyencebb rajongók fanszőr-ünnepeket rendeznek, aztán pedig elmennek skandináv lottót, vagy seggrepacsit játszani .
A másik keresett kifejezés, a "a selymes pina" volt a múlt hónapban, az erről való elmélkedést, a brózoló szíves engedelmével magamtól távol tartanám, nem akarom a pináról alkotott hamis elképzeléseimet, textílipari tájékozatlanságommal elegyíteni. Csak rontanék a helyzetemen. Ami ápol, az tuti hogy egyben el is takar, sőt lesz jövőre is.
2005. augusztus 1., hétfő
Most olvastam, hogy a blog egy játszótér. A homlokomra csaptam, hogy erre önerőből is rájöhettem volna, már csak a kutyaszar miatt is.
Van még egy oka, hogy engem ez az egész nem érdekel. Tenger a munkám, szántok, vetek, aratok. A hülye mégis én maradok. Ez azért egy kicsit jó is, mert sehányszor se kell gondolkodni, azon se, hogy nem vagyok szabad, mert senki se az, de képes vagyok elgondolni, hogy milyen az. Iszom a kávét és rágom a kekszet. A kávé az zamat, a keksz az albert - elárulom, meg ne rövidülj. Egyszerűen imádok E/2-ben beszélni. It's fantastic game.