sebtolvaj

Az életem olyan mint egy film. Egy szar film, az igaz, de estelente rendesen jönnek fel a parketta rései közül a betűk - mintegy kileheli az épület magából őket, én meg beszívom - és olyanokat olvashatok el, hogy ajánlom  anyámnak, apámnak. Majd a stáblista, hogy ki verte a díszletekbe a szeget és soha nem ütött mellé, és a kaszkadőrök, akiknek olyan szívesen bedőlök, meg florentin kalapos statisztalányok, mélyen dekoltált szimbólumrendszereikkel, meg hogy ez az egész nem a véletlen műve, mert hát nagyon is rendezve van, előre meg lett írva, ki lett találva, leforgatva is vagyon, bármennyire is estelenül esetlegesnek látszó mindez. És minden látszat ellenére, ahogy szeretném hinni, ez nem csak látszat. Bár lehetne az is. Vagy inkább volna az mint bármi, sőt pláne - semmi se volna csak. És akkor a plafon felé haladó és ott eltűnő betűhanygyák mögé állóképek kerülnek, amelyeken hol én vagyok, hol azok akik félig se idegenek, a teljesen azok, hol pedig olyanok, akik már csak úgy vannak, ahogy éppen a realitásérzék megengedi lenni őket. Sokszor azt se tudják, vagy nem is akarják tudni, hogy ott maradtak valahogy - kissé ugyan túlexponálva - azon a részen, ami valahogy, nem tudni hogyan, de fényérzékeny maradt. Aztán azt hinné az ember, hogy ha mindennek vége, akkor majd rossz lesz az üres vásznat nézni, ahogy kifutnak a képek, és vergődik az átlátszóság a felületen, és olyankor fél, olyankor már semmit nem talál olyan aprólékosan jónak. Olyankor másik moziba menne legszívesebben, még az sem érdekli, hogy zárva vannak, zsebébe nyúl, kezével kulcsok után matat. Képeket akar,de nem sajátokat, nem olyan jeleneteket amiknek már akkor tudja a végét amikor még azok el sem kezdődtek.