Anya gyereke szeretnék lenni, olyannak lenni amilyen vagyok, kicsinek és jelentéktelennek. Azt szeretném hogy utazzunk. Vonaton utazzunk. Egy olyan vonaton ami soha nem áll meg. Egy olyan vonat amiről nem lehet leszállni, képtelenség. Amivel a célba érés lehetetlen. Anya szép lenne, én pedig életunt aranyos kölyök. Anya az út során ostoba emberekkel beszélgetne ostobaságokról, én pedig az összes ostoba beszédet megjegyezném, az apró gesztusokig menőkig. Olyan lenen az agyam mint egy kamera. Olyan lenne az agyam mint egy mikrofon. Anyának meg semmi más dolga nem lenne minthogy szép legyen és ostoba 

emberekkel ostobaságokról beszélgessen. Szóval csak ne egy negyedik emeleti lakásban üljek, olyanban ahonnan elmenni, elmenekülni sem lehet. Hanem utazni, valaki olyannal aki szeret.

(Főhős azt suttogja nekem most épp, hogy az a vonat már elment)

Ültem egy nyomorult pályaudvaron, a nagy magyar nyárban, és azt hittem egy pillanatra, vagy tán többre, hogy ilyen szép délutánban volna jó nem lenni, ha lehet hát mindörökre. Persze mindent szét zizált a máv meg a gépzaj, míg a peronon szemügyre vettem az egykor volt két csajt, mert bár momentán más kúrja e nőket, de én valamelyest még számon tartom őket, nem mintha az én számon múlnának a dolgok, de úgy látom mindenik maga szerint boldog. Aztán már haza értem, köszöntem magamnak, levettem  nehéz vértem és elhevertem, ilyenkor az ágyam egy szép ravatal, és csak várom hogy eljön majd értem és keblére ölel az elmúlásügyi hivatal.

Látod kicsi főhősöm mi lett velünk, állunk csak itt a mába jól beszorulva, pedig az hittük majd sütkérezünk, még mielőtt vak egünk végleg beborulna. Magunknak szánt könnyeinket is rég elsírták már mások, koponyánkban szomorú semmi lüktet, az elmenések, a maradások. A napunk árnyékot ragyog és mire ránk zuhan ez az este, a tükörben szemembe nézel és azt mondod elvagyunk veszve.

Egy borospoharat kezemben tartani. Sárga lámpafényben vizsgálni egy arcot. Elmosolyodni. (elvétem, hisz itt minden már csak sírás) A korlátnak támaszodva az eget nézni, ahogy a nagy lomha felhők nem vesznek semmiről tudomást. Ajtókat nézni, otthonok bejáratát. Hunyorítva esti lámpafénybe nézni, felidézni a gyerekkort. Nem tudni. Nem akarni tudni. Sejteni. Kettőre zárni az ajtót. Jól lakni valaki illatával. Fülig szerelmesnek lenni. Megoldani azt a talányt, hogy a fülig szerelem az az ember talpától vagy fejtetőtől van fülig. Vetett ágyna bújni. Egy szobát világnak hinni. A szánalmat szeretetnek. Magamat másnak. Jószagúnak lenni. Magamon túlinak lenni. Jónak lenni. Megfelelőnek lenni. Még egyszer kéményseprőnek lenni farsangi bálon. Elájulni. Álomban mindenre késznek lenni. Egy hahó-t hallani. Fejer ölbe hajtani. Félni. Felébredni. Fájni. Aztán csak észrevétlenül befele sírni. Talptól számítva fülig sírni magam. Nem lenni.

Felnőtt vagyok, komoly vagyok, szívben füstöt gomolygatok. Gyerek leszek, odaveszek, elengedem a szívemet. Gomolyogjon, felhők alatt, bánkódjon csak, hogy kiszakadt. Azt sem tudom mivé legyek, honnanból hovába megyek. Felnőtt vagyok, szívem vagyok, bennem szívem űrje ragyog. Felnőtt szívem, komolyságom, rég megutált gomolygásom. Felnőtt vagyok, komoly vagyok, füstre szívnek kávét hozok.

Egyszer egy szép este, mint ez a mai is, egy üres lakásban lettem bizonyítéka magának a lakás ürességének. Nem is lakás volt az, inkább csak négy fal és rajta tető, hogy ne fázzak és álmomban meg ne támadjanak a haramiák. Szóval valami lakásféle mégis, ahova lakni jár az ilyen mint én, meg nem lenni, asztalomhoz leültetni főhőst, borozni és mélázni óra szám azon, hogy voltunk e otthon valaha. Nőkre gondolni akik már régesrég mások női, de tisztán emlékezni illatukra, körmük formájára, szájuk ívére, melyet hogy hogynem minden szándékunk és igyekezetünk ellenére a legtöbbször csak lefelé biggyedésre tudtunk bírni, talán ha néha másra. Mert mi főhőssel nagyon jól tudjuk kezdetünktől fogva, hogy jót akarunk, csak nem találjuk a módját a jónak. Mindezt kezdetünktől tudjuk. Végzetünk meg ahogy a dolgok állnak, úgy néz ki hogy nem lesz, vagy nem olyan amilyet eltervezni volt szándékunk. Annyiszor haltunk mi már különféle rendű dolgokba bele, hogy elfogyott minden életünk. Pedig úgy van ám, hogy egyszer, jó lenne már haza érni. Tudjuk mi azt, hogy az út is fontos, hisz nem vagyunk mi buták, de hogy mindig csak út legyen az mégse járja. Estére mindig elszomorodunk, olyan szomorúak leszünk mint a halvány szobafényben porosodó varródobozok. Ledőlünk ágyainkra, kinevezzük őket halálosnak. Testünk a testamentumunk, semmi több, nem marad túl sok utánunk, ha már nem leszünk azok akik vagyunk.
Ha belevásunk erkély korlátnak támaszkodva jóízűen párnázzuk ki mindenünket illatos dohányfüsttel. Távolban kutyák neszeznek, alig ér idáig a hangjuk. Erről Nene jut eszünkbe, ahogy este megyek vele a moziból, kutyák ugatnak, és Nene úgy beszél mintha csak énekelne, mondatainak nem csak jelentése van, dallama is. Ha haza érünk dunnába fog temetni és én a kezemet fogom méregetni az utcáról beszűrődő semmi kis lámpafényben, és azt gondolom milyen szép formás kis kezem van. Másnap eljön majd Görbe Béla bácsi, akinek rettentő nagy bajusza van, annál már csak a kalapja nagyobb. Amúgy meg kiköpött Bihari János. Öreg mint az országút, öregen született, nagy bajusszal, nagy kalapban, ő sírós elhaló hangon beszél, mint általában faluhelyen az idős férfiak. Elhallgatnak a kutyák, kialszik a cigarettánk, estére elszomorodunk, megszépülünk. Főhős a fal felé fordul, de elalvás előtt még azt gondolja; ami velünk történik az nem lehet igaz. Ezt én már rég óta tudom. Aztán alszunk reggel pedig mindig fáradtan ébredünk, mert egész éjjel mást se csinálunk ágyainkon elheverve, csak menekültünk, mentünk haza. De hát eddig még sose értünk oda, még addig se ahol megtudták volna mondani, hogy az hol van, hogy van e egyáltalán.

Talán meg kellene őrülni, itt hagyni ezt a világot amiben félig vagyok már csak jelen, csak testemmel, holnapig sem elég izmaimmal, mert minden érzékem már szanaszét gurult tulajdon létezésem hiábavalóságában. Már minden elmúlt ami elmúlhatott, most azon a sor, hogy az múljék el ami sose volt. Így rágják át rajtam keresztül magukat minden hétköznapi dolgaitok, igazságaitok. Hogy érzékenységem túl megy-e minden határon, ugyan ki mondja meg, ki bizonyítja, hogy a szanatórium felé vezető út jegén, tán 4 éve volt e meglátni okom valaki arcát aki nincsen és bízni abban, hogy talán lehet. Vagy hogy 30 éve halott nagyanyám hangját hiába őrzöm, mint ahogy cigaretta füstöt fújni az orromból egy teraszon, nézve ahogy ráolvad a tájra a délután. Talán csak meg kellene őrülni, nem okosan, nem kiszámítva minden lehetőséget, hanem csak hagyni mindent, hogy engem is hagyjanak már mindenek. Szeretni annyi mint félni. Ki is állíthatná az ellenkezőjét bizonyosan?

Én vagyok az utolsó hely ezen a földön, ahol elviselhetetlenül bár, de jól érzem magam, megtanultam, hogy milyen könnyű itt a semmi, és akkor fáj a legjobban ha van.

Mélázni testek természetén, nem tudni ki ő és azt sem ki én, míg idáig elér a kéj szaga, jön a leghosszabb éjszaka.

Mondjuk ott kezdődik, hogy alapból a dunának kellene menni. A probléma viszont az, hogy a duna túl messze van. Az ember míg odaér féluton meggondolja magát. Vagy valami apróság eltereli a figyelmét. Egy patak, teszem azt.Valamint a duna nem hegy, szóval olyan cselvetés, hogy mondjuk én lennék Mohammed nem tartozik a számbavehető megoldások halmazába.
Így aztán ebből soha se lesz áradás, se ömlés. Csak ömlengés, de abból meg mindig csak a baj van. Vagy még az marad, hogy közelebb kell költözni a dunához. Mert a legtöbb dologgal az a baj, hogy soha nem esik kézre, és nem ott van ahol lennie kéne. De ezt elmondtam már párszor, mégha konkrétan nem is én, mert akkor pont nem ott voltam ahol kellett volna, hanem valahol félúton.

Milyen sok mindenről lemondtam és hány dolog mondott le már rólam, már mennék odébb az ég alól , és a föld is menne már alólam.

Beteltem. Nem vagyok vaskos, nehezen emészthető könyv, se színes magazin. Csak egy irkafüzet, önkéz írta, tele, torkig. Sok ákom-bákom, piros aláhúzások és hullámos vonalak. Kérdőjelek, melyek nem tudni mire kíváncsiak igazán. Elfogyott minden hely. Írni nincs miért, radírozni nincs kinek. Ez már így fog maradni. Teleírva befejezetlen. Át és átlapozom újra. Fejemet csóválom, pézsmitálok, cöccögök. Ez nem egy film, aminek a végére ki van írva hogy VÉGE. Itt nem lehet észre venni a végét, itt egyszerűen csak minden abba marad, és akkor az lesz kinevezve végnek. Ó mindenható közmegegyezés. És akkor az a vége, a tudomásul vétele a tarthatatlannak. Mint ahogy most is. Mint ahogy ez is. Ne jöjjön senki. Nem megyek sehova. Nem biztos, hogy pont így. Utolsó sorok. Kifolyt rá a bor, egymást tépő lapok, hullámzó textúrák, el van minden mosódva. De leginkább én.

Balérzet

Életem érdemi szakasza véget ért, már csak olyan halált kellene halni ami nem kérdez, de megért, vagy csak mindent le kéne szarni

Egyszer, még régen volt egy nőm. Nem egy konkrét és nevesíthetõ nőm, hanem úgy általában. Nőm. Azt hiszem ezen a tájékon így mondják. Agyafúrt egy népség ez itt a peremvidéken, de ezt használják arra az állapotra amikor pinával cicomázzák az ivarérettek a bennük rég eltévedt semmit. Hogy a nőm, és hogy a nőm így meg úgy, véletlenül se sok ismeretlenes problémahalmaz. Réshalmaz. Nos ennek az általános nőnek az esze és a mellei mérete hasonlított az anyjáéra, magunk közt szólva ez utóbbit mondhatnám előnyének. Ez a nő, mint általában, egy napon, és mint az még általábban lenni szokott a napszakszenzitív kapcsolatokban, délután, szörnyűt beszélni elébem állt; hogy fel is út meg le is. Itt, nekem.
Itt, ahova rendes út se vezet, se le, se fel, se sehogy sehova. Nekem, akinek egyfolytában jajjdemegvagyokérkezve érzésem van.
Ez a gesztusa sokáig bántott, hiszen önmagam befejezetlenségének és befejezhetetlenségének ő szolgáltatta alfáját, omegáját, meg aztán úgy szopott mint a veszedelem. Magunk közt szólva inkább ez utóbbit mondhatnám előnyének.

Bennem most minden rendbe van, felejtve minden tejfogam, úgy élek ahogy jó sokan, nem rágom, emésztem magam. Nem rágom, emésztem magam, biztosom rég bizonytalan, jó lenne meghatódni tán, másnak már úgyse mondanám. Másnak már úgyse mondanám, gondolni szoktam néha rám. Gondolni szoktam néha rám, egyfajta furcsa léha rém, ily módon lopózok mögém, aztán kimondom végre; én, gondolni szoktam néha rám. Másnak már úgyse mondanám.

Néha furcsa hangulatban

Olykor halottnak érzem magam, és nem úgy hogy kevésbé létezőnek, akinek nincsen se kedve se mersze a kezét a sors fogaskerekeivel összeolajozni, hanem ténylegesen halottnak. Sok esetben ilyenkor azt mondom magamnak; látod most te aztán ténylegesen halott vagy, baszod alássan. Az esetek zömében,  a magam általi beszédbe elegyedés megtörténtét követő pillanatok véletlenszerű valamelyikében az általam jónak ítélt mértékben meghatódom. De soha sem könnyekig. Odáig én már nem merészkedem. Szikkadt szemmel kezdek el ilyenkor hiányozni magamnak. Ténylegesen.

Tónak alján hal áll gyáván
Mereng mélán halálvágyán
"Nem vagyok csak étel én"
És úszik át néma életén

Meghallgatni ezredszer, elmondani ezredszer is. Megérteni, felfogni, rendszerbe foglalni. Oda nem illő dolgokkal hozakodni elő. Nem érteni, nem felfogni. Belekezdeni a következő ezerbe, Nem érteni, nem felfogni. A változás ostobaságára és annak képtelenségének tudatára ébredni. Megérteni, nem elfogadni. Nem tudni elfogadni. Nem elfogadni tudni. Úgy tekinteni másra mint önmagát jelenteni is alkalmatlan alapanyagra. Formálható masszára. Az anyag orrára vetni. Hallgatni, semmibe taszítani. Megszólalni tettleg. Racionálni. Érzelemni. Magánnyal büntetni, észérveket egymásra sorakoztatni. Sírfelirat. Visszacsinálhatatlanságaitokért.

Fonák Lajos, Fancsal Béla és Szabó Tádé, Feszesné is, a Jolika. Mocsárnok lombos temetője, a sorsodi vasútállomás ködbe vesző varjúzajos képe, a kifényesedett bőr bicikli nyereg, a szatyorban haldokló ponty, a fogadó amiben soha nem aludt senki. Ha nem vigyázok elég jól előbb-utóbb még történik velük valami. Most jól elvannak ott ahol vannak, a meg nem születettségben, nem is sejtik, nem sejthetik, hogy mennyi hiány van abban a világban minek létezéséről ők nem is tudnak, és hogy milyen remek tömítőanyagai is lehetnek régen megutált hajszálrepedéseinkben. És hogy milyen veszélyes részemről az elcsábulás az számukra tán sose derül ki.

Nem nagyon szoktam én érezni a szívdobbanásaimat, hogy pontosítsak, az említett belső szervem (semmi eufemizmus) eddigi meglétének puszta feltételezése is a saját irányomba érzett mérhetetlen elfogultságnak és a vaksi jóindulatnak tudható be. Így volt ez eddig. Néhány hete kezdődött, kisebb kopogásokkal, neszezésekkel, minek után a gazdatest nem tulajdonítva különösebb jelentőséget a kis zajok idővel bágyadt, ugyanakkor közepesen dühödt dörömböléssé változtak, amit zakatolásnak nevezni azonban már eufemizmus lenne. Csak olyan zajok mint amikor valami menni készül, a kabát anyagának suhogása, kulcscsomó zörgése, kilincs zaja, vagy csak sóhaj és minden egyéb ami az ilyen szívjátékoknak elégséges kellékei lehetnek, ha ugyan. És lehetne itt és most kétségbe esnem, hogy ugyan milyen érveket sorakoztathatnék, milyen tényeket kellene kazlakba hordanom, hogy maradásra bírjam, de honnan is lehetnék abban biztos, hogy akad még bennem elvégzetlen dolga.
Mert mi van - és ez bennem régóta erős sejtelem - ha az élet nem a halálig tart, mert nem tarthat, hiszen a világ csak a maga tökéletlenségében értelmezhető. Mert nem mindig tarthat, nincs mindig egyről a kettőre. És ez biztos nem általános, mert van akinek pont addig tart, nanoszekundumra pontosan, és afelől sem lehet kétség, az is létezik, hogy valakinek hosszan belenyúlik az élete a halálába. Csak az nem mindegy amikor elmegy a szív, hogy utána az üres mellkasba mi költözik bele, hogy költözik-e egyáltalán valami. Hívhatjuk mindezt romlásnak, valójában csak válaszreakció, pörsenés, allergiás tünet, melynek okait mindenki vérmérséklete szerint magyarázza. Akinek nincs szíve az természetszerűen meglehetősen hűvösen. Nem fogják észrevenni rajtam, sose veszik és külsőleg nem is lesz rajtam semmi szembetűnő változás, minden játssza csak amit játszania kell. Csak a mellkasomban gyűlik majd az idegen anyag, és ha szerencsém van akkor a levegőnél is könnyebb lesz, légnemű könnyűség és elrepít.

Amit írtam leírtam, és amit leírtam az ami. Nincs rejtvény, nincs talány, nincsenek benne szimbólumok, nincsenek benne behelyettesítésre váró szereplők, életmegfejtési állandók, lélekemelő képletek, csak hús, és van az úgy hogy az ember egy olyan testrészéről ír amiről azt se tudja létezik-e még vagy sem.

Megette a fene. Penetráns. Ez mondogatja nekem főhős, vagy én a főhősnek már nem is tudom/tudja. És hogy pfhü, hangutánzólag üreset köpve all inclusive az ürességbe. Szeretem/szereti azt mondani hogy penetráns, mert az azt jelenti ahogy hangzik. Semmi fakszni, nem ápol s eltakar, csak maga a pőre jelentés. Arra mondtam/mondta mindezt, hogy találtam/talált 160 forintos táblás csokit, és hónap végén a legfőbb vezérelv  tápérték, ezt vallom én, ezt vallja főhős. Csokira cigi, lehet nem szeretni/szeretnie, ennek van ilyen tájt reneszánsza. Tetszettünk volna forradalmat csinálni. Amikor nincs mit enni akkor mit egyen főhős, mit egyek én, tán emésszük önmagunkat, az még se járja. Azon túl, hogy szemrehányó tekintetünket a stelázsira vetni, figyelmünket részlegesen elaltatólag, az igen, vagy hátra fele élni, az igen, feltételesen nem lenni, még az is igen, de az önemésztés mindezért, nos az sehogy se. Öntorkán akadva minden. Attól csak még üresebb lesz a gyomor, és a lélek helyére is belé költözik evidenciának a nyomor. Mi végre? Ilyenkor ezt kérdezzük én meg a főhős, noha csak önmagunktól, hozzánk mérten félszegen. A válaszra számos, a saját elgondolásunknál is több alternatívánk van, és bár ne lenne, de mindegyik lesújtó. Csepegtetnénk mi a bánatunkat, permeteznénk bele a kibaszott spleent a világba, hogy csak lenyelni ne keljen, de nem igen van rá igény az életigenlő ragadozók akol melegében , hát visszanyeljük ilyen irányú tartalmainkat akár a tél végén a slejmet. Aztán kitavaszodik, és mire a bánat dühvé változik, olyankor már nincs apelláta, záporozik le az égből istenverése dühünk, esik kel olyankor a zélet. És olyankor van nagy riadalom, ha ugyan van, jön is a bölcs tanácsadók kara, nemzedékeik legjobbja, hogy hát mit akarok én, mit akar a főhős. Van munka, van fedél, hogy nézni is tereh. Csak hogy aki mondja annak majdnem mindig tejszínhab csillog a szája szegletén, így helyezve e szörnyű helyzetet az irónia sodójába, osztályellentétig hatóan. Mert én már már nem vagyok kíváncsi a tejszínhabos szájakra, mert ahol  a tejhab megtelepszik, megülhetik ott kérem a szar is. Mondja főhős, és kórusban én is. És úgy teszünk mint akik nem látták a tejszínhabot, szemle sütünk, így vagyunk nevelve. Már annyira megkedveltük a félszeműek birodalmát, hogy nem esik nehezünkre a vakság tettetése. És már látjuk az alagutat a tápláléklánc alján. Mondják a tejszínes szájúak, azon túl van a fény, csak ki kell bírni. De hogy az a mi fényünk lenne, enyém és főhősé, arra nem szolgált még senki sem -tejszínen innen és tejszínen túl - elégséges bizonyítékkal.
Ott egye meg a rosseb, mondja bennünk a látens fényevő és a fal felé fordulunk, hátha kicsorog a falrepedésből még lusta gyantaként némi álom.

Én már csak úgy gondolok a semmire, mint rég nem látott rokonra, ahogy tulajdon létezésemre is mint zokon vehető adalékanyagra. És az mindennek a teteje, hogy mindennek én vagyok az alja.
Már nem írunk egymásnak én és a semmi, már nem telefonálunk, semmi sms, csak jó messziről elgondolom mint lehet most és ha van is viszonyom vele, hogy lehet hogy közöm meg semmi. Minden számítás szerint a világnak apró darabokra kellett volna hullania, de a világ az kevély, bár sekélye mély. A semmi otthona csak lenni is képtelen belső világ, a táj pedig nem más mint lágy nyakhajlatok, dombok és végül pinák. A semmi már olyan, hogy nem lesz belőle lesz, méginkább nem lehetett volna, mert a semmi az arisztokrata és az élet pedig a szolga.
Egyszer Albertfalván félrészegen voltam csak egy egészen rövid ideig egész, de annak már évtizede van, csak ide kéri most magát minden csip-csup dolog én meg hagyom már magam. Most meg kinyílik egy ajtó és én kilépek, egy helyre ahol csak egy város van, és az van ahogy ez a város körbevesz, benne a semmi szorít, fojtogat, de jelenlét az rohadtul nincsen, se ajtón történő bekopogás. Csak a semmi van a torkomhoz bogozva, se istenem, se hazám, sehol se volna jó nekem, vagy talán ott sem igazán.

- Azt ismered, hogy Á szóba egyeledik, vagyis elegyedik Bé-vel?
 köszönöm neki, hogy volt olyan szíves

Nyista Hungarorum

Az én népem (fogalmazás)

Az én népem a magyar. Az én népem nem mindig ott lakott ahol most lakik. Levédiából jött, ami most már  innen nézve borzasztó messze van, de még azért az óperencián innen. A magyarok egész pontosan az Etel közéből valók. Minden magyar embert Emese szült, az első fiát transzcendens állapotjában, pont álmában, ezért aztán Álmos nevet adta neki. A magyar gyerekeket, a világ más gyerekeivel ellentétben, nem a gólya, hanem a turul madár hozza, aki egy sólyom vagy egy héja.
Az én népem - a magyar - sportszerető, szenvedélyes nép, de az én népem akkori szomszédai is (kazárok, besenyők, stb) mind sportszerető, szenvedélyes népek voltak. Gyakoriak voltak a világbajnokságok, konföderációs kupák, melyekre a népem a hátrafelé nyilazás szakágban gyakorta benevezett, ám infrastrukturális okok miatt sokszor, de legalább is az előzetes várokozásokhoz képest többször alulmaradt. Az én népem büszke és szorgalmas nép, ennek értelmében Etelközben sorra nőttek ki a hátra felé nyilazásra alkalmas létesítmények, sportarénák, stadionok. Az én népem - a magyar - ezután néhány esztendő leforgása alatt minden lehető bajnokságot megnyert, Ázsiában, a világon, végül a marson. Hanem ennek az volt az ára, hogy mindenhol stadionok voltak, alig volt hova lépni, hiába a fű kövér. Ekkor leült a népem - a magyar - hogy gondolkodjon, de elaludt ami végső soron nem baj mert felébredve is arra jutott mint álmában, hogy másik, úgynevezett  új hazát keresnek, ahol több stadion elfér, nincsen a tőszomszédságban köcsög besenyő, és az ottani, majdani új szomszédainkat is le tudjuk hátra fele nyilazni a nemzetközi ligákban. Szó szót követett, majd elindultak a Pannon tengerbe. Az én népemnek - a magyarnak - csavaros az észjárása, és mielőtt útnak eredtek volna elmentek, biztos ami biztos egy önkéntes véradásra. Mire odaértek addigra az a nagy tenger mázlijukra kiszáradt, csak némi avar maradt az alján. Ebből kitetszik, hogy az én népem - a magyar - nem kétéltű, valamint szerencsés alkat a klímaváltozásokat tekintve. A héja formájú madár aki a népemet a kiszáradt pannon tengerig kalauzolta elbánt az avarral. Az én népem a letelepedést követően szövetségi kapitányt is választott, akit királynak hívott és szent volt, de ez utóbbiról ő maga mit sem tudott, mert azt nem mondták meg neki. A királyról arról állítólag igen. Ez a király annyira szerette a hazáját, hogy a jobb kezét is odaadta érte. Az én népem - a magyar - ennek a királynak köszönhetően egy új anyára is szert tett, akinek a neve Mária volt, de róla kiderült, hogy nem is a magyar volt az első fia, mert volt egy másik is, és róla meg kiderült idő közben ez az, de legfőképp, hogy nem magyar. Az én népem - a magyar - kényes ha pedigrére kerül a sor.
Az én népem - a magyar - olyannyira lojális, hogy 1526-ban, nyilvánvaló hadi és stratégia fölénye ellenére győzni hagyta a nagyhatalmi törekvésiben akkor még amatőr ligában játszó török hordákat. Az én népemnek - a magyarnak - a történelem hajnalán legendásan rossz úszók voltak a királyai, vízipólózni, kajakozni viszont egyáltalán nem is tudtak. Ezért inkább ha az időjárási viszonyok kedvezőek voltak a jég hátán választották őket.
Az én népemnek - a magyarnak - három igazsága is van, ezért aztán soha nem tudja, hogy melyik szolgáljon számára önigazodási pontként.

főhősnek rengeteg élete van, képtelen számon tartani őket, úgy van velük mint más a ruhával, az egyiket leveszi magáról de egy másikat már rögtön magára is öltött. Vannak kedvenc életei, nem azért mert annyira szeretni tudná ezeket, de valahogy kedvesek a szívének. Már amennyiben egy olyan életéből szemléli a többi életet amiben mellkasában nem fröccsöntött műanyagszív dobog.

Van az élete amiben egy piros lámpa világít a homlokán, ami ha kigyullad azt jelenti, ne érj hozzám ne ülj mellém, ne szólj hozzám, és van aki ennek ellenére mégis érinti őt, mellé ül és szól, szóval állhatatos, nos arról főhős tudja, hogy bizonyosan dolguk van egymással. A lámpa ma már nem működik, hisz régi élete az, kiégett az izzó, vagy az akku merült le, de ma már nem tudja eldönteni Főhös, ha valaki szól, mellé ül, érint, az a lámpával is megtette-e volna.

Számon tartja még azt az életét amikor hajnalokon valami járműre száll, legyen az busz, vonat vagy úgynevezett melós barkas, és ezekben félálomig emeli fel magát a hajnali közöny jellegzetes szagú melegében, közben nagyon erősen arra gondol hogy soha ne érjenek oda, arra a gyűlölt helyre ahova mindig menni kell. A vonat, a busz, a melós barkas - mondjuk Tokod altárónál mindig lerohad és mindenki úgy tesz mintha ez először történt volna meg, pedig minden nap ez van, már ki tudja mióta. Zaklatott férfiak ugrálnak ki járművekből, így tisztelegnek tulajdon létezésük előtt, elemlámpákkal világítanak bele a rozsdaszagú de olajos gépszívekbe és tekergetik a nyakukat, hozzáértően cöccögnek, újra élnek. Főhös alszik bent a mindenkori melegben és tudja hogy mindjárt, mint eddig mindannyiszor meg kell tolni, kezdődik a nekifeszülés dicstelensége, a mozdulatlanság szisztematikus leigázása, és csörömpölve összetörik ilyenkor az égbolton az idő, hogy szilánkokra hullva szét terüljön a földön a Tokod altárói vegyesbolt előtt. A főhősön nincsen cipő, mert az út alatt azt félálmában már az indulás után jól leálmodta magáról. Az jármű pedig nem indul sehogy, az idő lábuk alatt széttörve, főhős meztéláb, ott maradnak amíg világ a világ, hogy holnap valami másolatuk újra elinduljon ugyanoda, és elakadjon ott ahol már számtalanszor elakadt. Így másolódik főhős egyik élete a másikra.

Aztán még van az az élete amiben nő van, az a nő van aki nincsen. Aki egy másik életben már egyébként mellé ült a piros lámpa ellenére, de hát kiderült róla, hogy fényérzékeny, mit lehet tenni. Persze, most hogy kihunyt már a lámpa mindez édesmindegy.

Van még az az élete is amikor a születése után rögtön mély álomba zuhant, és 79 év múlva ébredt fel, mindössze egy meghalásnyi időre. Nem voltak utolsó szavai.

És van még az az élete is amikor egy helyben ül, hol egy padon, valami téren, hol rosszul világított kocsmákban, hol moziban, hol temetőben, hol emlékezete által megjelölt kivételezett helyeken, és mosolyog, és ha megkérdezem mosolygása okairól nem tud számot adni.

Végül van az az élet, ami nincsen. Nem képletesen vagy szimbolikusan nincsen hanem ténylegesen, benne minden csak fakó álom és üres káprázat és ebben az életben főhős nagyanyjának ablaka történetesen és valóságosan egy lombos temetőre néz. Ez az élet annyira nincsen, hogy csak nemlétezőkkel való viszony fér el benne. Egy út a szanatóriumba egy jó szagú nővel. Egy távoli fürdőhely, ahol úgy lehet mindent szeretni ahogy van. Aztán olyan csend amibe ember csak belehalni tudna, de mivel ez az élet nem élet így nem is lehet halál a vége.