Én olyannak érzem magam, mint aki nincsen, csak a kezem van, ahogy pihen egy kilincsen, de csukva van az ajtó. Minden ajtó. Mert csak egy van. És hülyén érzem magam egy állomáson, mert nem valóm ő, csak egy látomásom. És mennyi, de mennyi dolog itt maradt, és persze kint is, de ha mondanám is azt mások csak leintik, mint kevésbé fontosat, de én persze érzem, hogy semmi sincsen rendben, plusz még hogy vérzem. Játéknak mindez szörnyű, valóságnak meg selejt, aztán lehet üvöltenem kellene annak aki elejt, hogy térj észre, vedd észre. A minden az most mindegy, ez most azon túl van, csak élek elvadultan, szívre megvakultan. És üvöltöm annak, annak aki elejt, hogy mostantól a minden is csak selejt.

Üresnek érezni magam úgy, hogy minden nap magamban érezhetni valami olyannak a jelenlétét, ami nincsen, csak némi vörös haj és némi test, önmaga hiánya lélek, magát sem ismerő szándék. És, ahogy ez a valami amikor semmi gondolat nem jár bennem, akkor csak úgy odajön, mintha én valami olyasmi volnék ahova érdemes lenne menni. Sem alfája, sem origója nem vagyok senkinek, semminek. Holott a valami olyan, hogy háttal megy előre és semmi fénykör nincs fölötte pátoszból, de ha nagyon akartam, hát odaláttam, hogy legalább az legyen ebben a magam általi nagy ürességben. Öltöztetgettem a semmit, aztán a végén rólam derül ki, hogy a levetett kabátja is én vagyok a nagy mindenségnek. Persze mondanám én, hogy nem ér, hogy így aztán nem lehet, hogy az üresség az aztán nem tréfadolog egyáltalán, máskor meg mondanám mosolyogva, hogy azt nézd, milyen szép is, de olyankor mindig sírásra áll a szám. Mert mostanra minden szép elfogyott, felfalták, kiették belőlem és még csak jól sem tudtak lakni vele.

Halott vagyok és könnyed, és mind utánam jönnek, a lehetett volna meg ilyenek, és a bezárt orvosi ügyelet, a hazug szajha meg a kalapos, a sorsom is ami fapados, a házak, a rétek, a kertek, az ágyak, ahol durvák dúrok, és a mollok se lágyak. Nincs is mit vesztenem, újra kell tévesztenem.

Fogalmuk sincs mi lakik bennem. Fogalmam sincs mi lakik bennük. Nem is igen kérdezik, nem is igen kérdezem, de ha kérdeznék se tudnám elmondani, ha kérdezném őket sem érteném. Érezni se könnyű, nemhogy elmondani. Csak hellóznak, én meg visszahellózok, elhellózgatunk, megyünk tovább mint aki jól végezte dolgát, nem kell itt semmit se nagy dobra verni semmit, hisz minden olyan kicsivé zsugorodott, minden amit még életnek lehet nevezni egyáltalán. Az éhség - és mindegy az, hogy milyen nemű - a csendet szereti csak, olyan a természete. Ha mégis sorskérdések jönnek szóba , persze elviccelem, persze elviccelik, anélkül, hogy akarnám, hogy akarnák, zsigerből jön, minden olyan komikusan komolyan vehetetlen. Sem azt nem lehet már komolyan venni, hogy helló, sem azt hogy itt önmagán kívül bárkit is érdekelne bármi. Mérgezett kútjai vagyunk egymásnak, fele részt szomj, fele részt szomorúság. Isa.

Minden ember életében vannak rétek. Az enyémben is, nem lajstromozom és számolom őket, megjelölődnek maguktól, és ha igen akkor maradnak, de nem különösebben marasztalom vagy küldöm el őket. Bennem a réteknek nagy fokú szabadsága van és még csak ki sem kellett vívniuk.
Az első rétem nem is volt rét, csak én láttam annak mert annak akartam. Takaros kis füves rész volt csak, mindenki más csak köznek hívta, a régebbiek, a sírós hangú öregasszonyok csak gyepűnek. Az idő tájt nagy kövér csirkék kaparásztak rajta, akiknek életük elmúltával teteme mellé nem írták rá piros filctollal egy papírtálcára a hentes boltban, hogy biotyúk. Ezeket a tyúkokat próbáltuk mi rendre szoktatni nagyapámmal, megregulázni őket, hogy a szárny az nem minden, és hát tényleg nem az. Ezt előbb, de inkább csak utóbb mindenki belátja, lehet az baromfi vagy akár angyal. Ezen a réten ahogy a nap ereszkedett le Kasza Juszti vakítóan fehér házára szép súroló fényt engedett, azt jó sokáig lehetett nézni, a vályog  tapasztásának hibáin jól esett ott felejteni a szemet míg elvonult  a szárnytalan délután.
A második rétem az már rendes rét volt, igaz gondozatlan, de elég nagy ahhoz, hogy rétnek nevezni ne legyen fellengzés. Olyan nagy volt, hogy minden népünnepély ott zajlott, még a vándor cirkuszok is ott tanyáztak le. Amikor elköltöztek nem maradt más utánuk mint egy fűrészpor kör, azon lehetett még néhány napig körbeszaladgálni és nyeríteni mint a lovak, vagy az otthagyott szemetekben kikeresni a hasznosat. Sokkal később - amikor már nem járt oda se cirkusz, se búcsú - megfogtam ugyanezen a réten egy nő mellét, és eszembe jutott a fűrészpor és a kergülés benne és arra gondoltam, hogy mindegy mit csinálok, a fűrészporban futás és mellet fogni ugyanaz.
És még volt sok rét ezeken kívül, és volt az utolsó is, mert bizonyos, hogy több rét már nem fér el bennem, megteltem réttel, torkig. Az utolsó rét urbánus rét volt, erek, terek, csövek, nő sírt keservesen a fűben ülve, mondhatni cirkuszolt, hogy nem kellene elmennem sehova, mert neki még ha momentán nincs is, de bőven lehetnek még szárnyai. Aztán megcsókoltam és tyúkká változott. Úgy van azóta is.

Van úgy, hogy úgy hal meg az ember, hogy csak ő maga veszi észre, mert míg mások a mellkas légritmusára figyelnek és magukat csinálják készre, és próbálják ügyesen nem szívni mellre, ha lecserélik őket egy jobb modellre, belém mosolyognak embernek szabva, felegyenesedve, azt mondják szeretnek, de csak azért, hogy ne vegyem észre, hogy a szívük milyen ferde. (Tudják is ezek mit jelent amikor arcukat nézem és megsejtem szemükben a nekem szánt végtelent) És hogy senki voltam-e mindig is, vagy éppenség azzá tettek azok akiktől én már félni sem tudok, azt én már soha meg nem tudhatom, csak ölelkezve kapaszkodik egymásba az engem alkotó sok halott atom. Felkészülnek mindenre, boldogságra, vészre, de amikor meghalok, azt már csak én veszem észre.

Kis életük van, de nagy az önérzetük, álmodban is elárulnak és te örökké alszol, hát vigyázz jól, ne kezdj velük.

Sós kútba, kerék alá, az isten se tudja hogy még hová, csak annyi biztos hogy odatesznek, semmi sem szent már ezeknek. Így szeretnek meg úgy szeretnek, azt se tudják mit jelenthet amikor már szív se lát, mert végtelenül ostobák. Szeretgetnek, büntetgetnek, semmi sem szent már ezeknek.

Anya gyereke szeretnék lenni, olyannak lenni amilyen vagyok, kicsinek és jelentéktelennek. Azt szeretném hogy utazzunk. Vonaton utazzunk. Egy olyan vonaton ami soha nem áll meg. Egy olyan vonat amiről nem lehet leszállni, képtelenség. Amivel a célba érés lehetetlen. Anya szép lenne, én pedig életunt aranyos kölyök. Anya az út során ostoba emberekkel beszélgetne ostobaságokról, én pedig az összes ostoba beszédet megjegyezném, az apró gesztusokig menőkig. Olyan lenen az agyam mint egy kamera. Olyan lenne az agyam mint egy mikrofon. Anyának meg semmi más dolga nem lenne minthogy szép legyen és ostoba 

emberekkel ostobaságokról beszélgessen. Szóval csak ne egy negyedik emeleti lakásban üljek, olyanban ahonnan elmenni, elmenekülni sem lehet. Hanem utazni, valaki olyannal aki szeret.

(Főhős azt suttogja nekem most épp, hogy az a vonat már elment)

Ültem egy nyomorult pályaudvaron, a nagy magyar nyárban, és azt hittem egy pillanatra, vagy tán többre, hogy ilyen szép délutánban volna jó nem lenni, ha lehet hát mindörökre. Persze mindent szét zizált a máv meg a gépzaj, míg a peronon szemügyre vettem az egykor volt két csajt, mert bár momentán más kúrja e nőket, de én valamelyest még számon tartom őket, nem mintha az én számon múlnának a dolgok, de úgy látom mindenik maga szerint boldog. Aztán már haza értem, köszöntem magamnak, levettem  nehéz vértem és elhevertem, ilyenkor az ágyam egy szép ravatal, és csak várom hogy eljön majd értem és keblére ölel az elmúlásügyi hivatal.

Látod kicsi főhősöm mi lett velünk, állunk csak itt a mába jól beszorulva, pedig az hittük majd sütkérezünk, még mielőtt vak egünk végleg beborulna. Magunknak szánt könnyeinket is rég elsírták már mások, koponyánkban szomorú semmi lüktet, az elmenések, a maradások. A napunk árnyékot ragyog és mire ránk zuhan ez az este, a tükörben szemembe nézel és azt mondod elvagyunk veszve.

Egy borospoharat kezemben tartani. Sárga lámpafényben vizsgálni egy arcot. Elmosolyodni. (elvétem, hisz itt minden már csak sírás) A korlátnak támaszodva az eget nézni, ahogy a nagy lomha felhők nem vesznek semmiről tudomást. Ajtókat nézni, otthonok bejáratát. Hunyorítva esti lámpafénybe nézni, felidézni a gyerekkort. Nem tudni. Nem akarni tudni. Sejteni. Kettőre zárni az ajtót. Jól lakni valaki illatával. Fülig szerelmesnek lenni. Megoldani azt a talányt, hogy a fülig szerelem az az ember talpától vagy fejtetőtől van fülig. Vetett ágyna bújni. Egy szobát világnak hinni. A szánalmat szeretetnek. Magamat másnak. Jószagúnak lenni. Magamon túlinak lenni. Jónak lenni. Megfelelőnek lenni. Még egyszer kéményseprőnek lenni farsangi bálon. Elájulni. Álomban mindenre késznek lenni. Egy hahó-t hallani. Fejer ölbe hajtani. Félni. Felébredni. Fájni. Aztán csak észrevétlenül befele sírni. Talptól számítva fülig sírni magam. Nem lenni.

Felnőtt vagyok, komoly vagyok, szívben füstöt gomolygatok. Gyerek leszek, odaveszek, elengedem a szívemet. Gomolyogjon, felhők alatt, bánkódjon csak, hogy kiszakadt. Azt sem tudom mivé legyek, honnanból hovába megyek. Felnőtt vagyok, szívem vagyok, bennem szívem űrje ragyog. Felnőtt szívem, komolyságom, rég megutált gomolygásom. Felnőtt vagyok, komoly vagyok, füstre szívnek kávét hozok.

Egyszer egy szép este, mint ez a mai is, egy üres lakásban lettem bizonyítéka magának a lakás ürességének. Nem is lakás volt az, inkább csak négy fal és rajta tető, hogy ne fázzak és álmomban meg ne támadjanak a haramiák. Szóval valami lakásféle mégis, ahova lakni jár az ilyen mint én, meg nem lenni, asztalomhoz leültetni főhőst, borozni és mélázni óra szám azon, hogy voltunk e otthon valaha. Nőkre gondolni akik már régesrég mások női, de tisztán emlékezni illatukra, körmük formájára, szájuk ívére, melyet hogy hogynem minden szándékunk és igyekezetünk ellenére a legtöbbször csak lefelé biggyedésre tudtunk bírni, talán ha néha másra. Mert mi főhőssel nagyon jól tudjuk kezdetünktől fogva, hogy jót akarunk, csak nem találjuk a módját a jónak. Mindezt kezdetünktől tudjuk. Végzetünk meg ahogy a dolgok állnak, úgy néz ki hogy nem lesz, vagy nem olyan amilyet eltervezni volt szándékunk. Annyiszor haltunk mi már különféle rendű dolgokba bele, hogy elfogyott minden életünk. Pedig úgy van ám, hogy egyszer, jó lenne már haza érni. Tudjuk mi azt, hogy az út is fontos, hisz nem vagyunk mi buták, de hogy mindig csak út legyen az mégse járja. Estére mindig elszomorodunk, olyan szomorúak leszünk mint a halvány szobafényben porosodó varródobozok. Ledőlünk ágyainkra, kinevezzük őket halálosnak. Testünk a testamentumunk, semmi több, nem marad túl sok utánunk, ha már nem leszünk azok akik vagyunk.
Ha belevásunk erkély korlátnak támaszkodva jóízűen párnázzuk ki mindenünket illatos dohányfüsttel. Távolban kutyák neszeznek, alig ér idáig a hangjuk. Erről Nene jut eszünkbe, ahogy este megyek vele a moziból, kutyák ugatnak, és Nene úgy beszél mintha csak énekelne, mondatainak nem csak jelentése van, dallama is. Ha haza érünk dunnába fog temetni és én a kezemet fogom méregetni az utcáról beszűrődő semmi kis lámpafényben, és azt gondolom milyen szép formás kis kezem van. Másnap eljön majd Görbe Béla bácsi, akinek rettentő nagy bajusza van, annál már csak a kalapja nagyobb. Amúgy meg kiköpött Bihari János. Öreg mint az országút, öregen született, nagy bajusszal, nagy kalapban, ő sírós elhaló hangon beszél, mint általában faluhelyen az idős férfiak. Elhallgatnak a kutyák, kialszik a cigarettánk, estére elszomorodunk, megszépülünk. Főhős a fal felé fordul, de elalvás előtt még azt gondolja; ami velünk történik az nem lehet igaz. Ezt én már rég óta tudom. Aztán alszunk reggel pedig mindig fáradtan ébredünk, mert egész éjjel mást se csinálunk ágyainkon elheverve, csak menekültünk, mentünk haza. De hát eddig még sose értünk oda, még addig se ahol megtudták volna mondani, hogy az hol van, hogy van e egyáltalán.

Talán meg kellene őrülni, itt hagyni ezt a világot amiben félig vagyok már csak jelen, csak testemmel, holnapig sem elég izmaimmal, mert minden érzékem már szanaszét gurult tulajdon létezésem hiábavalóságában. Már minden elmúlt ami elmúlhatott, most azon a sor, hogy az múljék el ami sose volt. Így rágják át rajtam keresztül magukat minden hétköznapi dolgaitok, igazságaitok. Hogy érzékenységem túl megy-e minden határon, ugyan ki mondja meg, ki bizonyítja, hogy a szanatórium felé vezető út jegén, tán 4 éve volt e meglátni okom valaki arcát aki nincsen és bízni abban, hogy talán lehet. Vagy hogy 30 éve halott nagyanyám hangját hiába őrzöm, mint ahogy cigaretta füstöt fújni az orromból egy teraszon, nézve ahogy ráolvad a tájra a délután. Talán csak meg kellene őrülni, nem okosan, nem kiszámítva minden lehetőséget, hanem csak hagyni mindent, hogy engem is hagyjanak már mindenek. Szeretni annyi mint félni. Ki is állíthatná az ellenkezőjét bizonyosan?

Én vagyok az utolsó hely ezen a földön, ahol elviselhetetlenül bár, de jól érzem magam, megtanultam, hogy milyen könnyű itt a semmi, és akkor fáj a legjobban ha van.

Mélázni testek természetén, nem tudni ki ő és azt sem ki én, míg idáig elér a kéj szaga, jön a leghosszabb éjszaka.

Mondjuk ott kezdődik, hogy alapból a dunának kellene menni. A probléma viszont az, hogy a duna túl messze van. Az ember míg odaér féluton meggondolja magát. Vagy valami apróság eltereli a figyelmét. Egy patak, teszem azt.Valamint a duna nem hegy, szóval olyan cselvetés, hogy mondjuk én lennék Mohammed nem tartozik a számbavehető megoldások halmazába.
Így aztán ebből soha se lesz áradás, se ömlés. Csak ömlengés, de abból meg mindig csak a baj van. Vagy még az marad, hogy közelebb kell költözni a dunához. Mert a legtöbb dologgal az a baj, hogy soha nem esik kézre, és nem ott van ahol lennie kéne. De ezt elmondtam már párszor, mégha konkrétan nem is én, mert akkor pont nem ott voltam ahol kellett volna, hanem valahol félúton.

Milyen sok mindenről lemondtam és hány dolog mondott le már rólam, már mennék odébb az ég alól , és a föld is menne már alólam.

Beteltem. Nem vagyok vaskos, nehezen emészthető könyv, se színes magazin. Csak egy irkafüzet, önkéz írta, tele, torkig. Sok ákom-bákom, piros aláhúzások és hullámos vonalak. Kérdőjelek, melyek nem tudni mire kíváncsiak igazán. Elfogyott minden hely. Írni nincs miért, radírozni nincs kinek. Ez már így fog maradni. Teleírva befejezetlen. Át és átlapozom újra. Fejemet csóválom, pézsmitálok, cöccögök. Ez nem egy film, aminek a végére ki van írva hogy VÉGE. Itt nem lehet észre venni a végét, itt egyszerűen csak minden abba marad, és akkor az lesz kinevezve végnek. Ó mindenható közmegegyezés. És akkor az a vége, a tudomásul vétele a tarthatatlannak. Mint ahogy most is. Mint ahogy ez is. Ne jöjjön senki. Nem megyek sehova. Nem biztos, hogy pont így. Utolsó sorok. Kifolyt rá a bor, egymást tépő lapok, hullámzó textúrák, el van minden mosódva. De leginkább én.

Balérzet

Életem érdemi szakasza véget ért, már csak olyan halált kellene halni ami nem kérdez, de megért, vagy csak mindent le kéne szarni

Egyszer, még régen volt egy nőm. Nem egy konkrét és nevesíthetõ nőm, hanem úgy általában. Nőm. Azt hiszem ezen a tájékon így mondják. Agyafúrt egy népség ez itt a peremvidéken, de ezt használják arra az állapotra amikor pinával cicomázzák az ivarérettek a bennük rég eltévedt semmit. Hogy a nőm, és hogy a nőm így meg úgy, véletlenül se sok ismeretlenes problémahalmaz. Réshalmaz. Nos ennek az általános nőnek az esze és a mellei mérete hasonlított az anyjáéra, magunk közt szólva ez utóbbit mondhatnám előnyének. Ez a nő, mint általában, egy napon, és mint az még általábban lenni szokott a napszakszenzitív kapcsolatokban, délután, szörnyűt beszélni elébem állt; hogy fel is út meg le is. Itt, nekem.
Itt, ahova rendes út se vezet, se le, se fel, se sehogy sehova. Nekem, akinek egyfolytában jajjdemegvagyokérkezve érzésem van.
Ez a gesztusa sokáig bántott, hiszen önmagam befejezetlenségének és befejezhetetlenségének ő szolgáltatta alfáját, omegáját, meg aztán úgy szopott mint a veszedelem. Magunk közt szólva inkább ez utóbbit mondhatnám előnyének.

Bennem most minden rendbe van, felejtve minden tejfogam, úgy élek ahogy jó sokan, nem rágom, emésztem magam. Nem rágom, emésztem magam, biztosom rég bizonytalan, jó lenne meghatódni tán, másnak már úgyse mondanám. Másnak már úgyse mondanám, gondolni szoktam néha rám. Gondolni szoktam néha rám, egyfajta furcsa léha rém, ily módon lopózok mögém, aztán kimondom végre; én, gondolni szoktam néha rám. Másnak már úgyse mondanám.

Néha furcsa hangulatban

Olykor halottnak érzem magam, és nem úgy hogy kevésbé létezőnek, akinek nincsen se kedve se mersze a kezét a sors fogaskerekeivel összeolajozni, hanem ténylegesen halottnak. Sok esetben ilyenkor azt mondom magamnak; látod most te aztán ténylegesen halott vagy, baszod alássan. Az esetek zömében,  a magam általi beszédbe elegyedés megtörténtét követő pillanatok véletlenszerű valamelyikében az általam jónak ítélt mértékben meghatódom. De soha sem könnyekig. Odáig én már nem merészkedem. Szikkadt szemmel kezdek el ilyenkor hiányozni magamnak. Ténylegesen.

Tónak alján hal áll gyáván
Mereng mélán halálvágyán
"Nem vagyok csak étel én"
És úszik át néma életén