Nem panaszkodom, Jól megvagyok. Holnap után 62. Szinte hihetetlen. Nem számít. Nagy a család. Nincs időm moralizálni. Asszony a soláriumban - ő persze sz-el mondja. Valahol a városba halotta. Bezzeg 15 éve azt se tudta, mi az hogy pitbull. Persze én tudtam. 18 kenel, jól jövedelmez. Micsubicsi pazséró. Így van ez. Jókor, jó helyen. Aztán itt ez a ház is. Két emelet, olasz a metlaki, a tükör meg svájci. Az egész kert fű, a fű amerikai, golfozni lehetne rajta, közében medence. Annak közepén milói vénusz - kétkezű, azt bécsből hozattam ezerért.
A szomszédban a Böbe. Kis és őstermelő. Özvegy, átjárogatok hozzá néha napján, a hónapos retke valami isteni. Két gyerek most végez. Persze pitbulloknak befellegzet. Megették a Margit nénit. Elintéztem, körzeti megbizott örökös tag. Rohassza rá az isten az eget a gyerekre, nem tudja becsukni a kert kaput. Cézár még a nyitókapát is szétrágta Margit néni kezéből. Szomorú, de Cézár jó kutya volt. Minden az. Ágota a lányom műkörömben utazik. Van bolt, kapta karácsonyra. A fiam a Lajos, az egy hülye. Azt mondja művész. Télen lefekszik a hóba. Azt mondja olyankor érzi istent. Lófaszt érzel te  - mondom neki, hólyaghurutot, azt. Nem panaszkodom. Pitbull beállt, jött vendéglő. Német proszektúráról van az olcsó hűtő, belefér 30 rekesz. Lezsírozom, nem számít. Nem érdekelnek a pártok. Ide - oda is fizetek. A tisztelendő atyával is jól megvagyok. Húsvétra kaptak egy fűtőszálas, termosztátos szenteltvíztartót. Télen is kell hinni, ne fázzon a híveknek a keze amikor a keresztet vetik. Azóta el el jár ide pézsmitálni, Suzukiba tesz egy két demizson misebort, szinte reszket a hálától.
A köjál szarakodni kezd, hogy honnan a hűtő. Akkor álltam át a palackozóra. Kólát is, feketén. A kólát azt nem lehet hamisítani, a kóla az kóla. Beszélhet ezeknek az ember. Két év - felfüggesztve. A bíró azóta minden nyáron Balaton. Azóta szörpüzem - megy, málna, ananász. Ukrán. Nem számít. Jól megvagyok. Gyerek tegnap diszkóbaleset. Koponyaalapi, az mondják. Sok minden nem változhat. Azt mondja látta istent - mondom neki lófaszt láttál, a kanyart se. Mondják, fehér volt az orra. Egész nap a perlitet hordtuk a padlástérbe, milyen legyen.
Persze beveszik, ezek olyanok. Kismerem itt magam, nem panaszkodom. Jut is marad is. Nagy a család. Átjárok Böbéhez, a hónapos retke valami isteni. Nyáron befizetem a pampákra, megérdemli. Asszonyal megvagyok - talált valami plasztikai sebészt az interneten. Nem veszik fel a telefont - Dr Rodint keresem. Mindegy, jó így is. Egymáshoz vagyunk érve. A hülye fiam azt mondja, olyanok vagyunk, mint a kávéfőző, meg a gumigyűrű. Lófaszt se tud. Nagy a család. Jól megvagyok. Mindenki hazudik, hazudok én is. Nem panaszkodom. Hazudok én is. Jövőre megíratom a memoáromat.

2048 augusztus 20-án érnek majd ide. Az utolsó magyarországra látogató turistacsoport. Zömükben japánok. Megállnak az utolsó nem működő Tesco épülete előtt, valahol soroksár magasságában. Elolvassák a márványtáblát, azt hogy épült isten pénzéből, az önkörmányzat áládásával - vagy fordítva a milecentenárium évében. Egy nagy tér közepén ott áll majd az ismeretlen vásárló szobra, 10 méter magas, arannyaol futatott bronz, vagy fordítva.
Néhány japán arról beszélget majd, hogy az ezredforduló körül az emberiség milyen jól lehányta magáról azokat a barokkos cirkalmakat, mind életvitelt, mind építészetet tekintve, ami előtte életüket olyannyira megkeserítette. Az járdán még lehetett látni néhány odaszáradt kutyaszart, messziről világlott, hogy valamennyi CACIB győztestől való.
Megálltak a néhai Duna melett, a bátrabbak lementek a mederbe, főleg férfiak vizsgálták meg a Margit -híd pillérjeinek tövét. A kőbe bel volt vésve, hogy: "Mindörökké Gizi", de azt sokáig, csak az élesebb szemű keszegek méltatták figyelemre. A japán férfi azt gondolta, az ott valami mérnöki utalás lehetett, kőbe vésve. A duna mederben egyébként harapni lehetett a pátoszt, még úgy egy olyan kultúrkörben nevelkedett egyednek is, aki lófaszt se tudott arról, hogyamikor volt A dunában víz, akkor annak a jegén nem minden napi történések mentek végbe. Királyválasztás - nemdebár. Negyedóra múlva már fel is értek, a várból praktikusan kialakított benzinkútnegyedbe.
Szétnéztek. Lenéztek. Pontosabban bámulták a semmit. Az a semmit amit a magyarok hagytak maguk után, és hát ha valamihez értettek a magyarok akkor az az volt, ahogyan a semmit hagyni tudták maguk után. És leginkább az ahogyanon van a hangsúly.
Este felé a Blaha Lujza téri aluljáróban, folklórfogásként hamubasült szusit csináltak, az utolsó magyar homless emléktáblája alatt, részletgazdag relief, negatív szemű alak, bámult rájuk.
Megrohanták az emlékek őket, emlegették ausztráliát, ahol is tavaly, két hétig. És azok is hogy eltűntek, aztán mongólia, mit se lehet tudni róluk.
Hirtelen rájöttek, hogy már csak ők vannak egyedül. MIndenki eltűnt és csak a  büdös nagy semmit hagyta maga után. El rontották a játékot.
Persze ők arról nem tudhattak, hogy valahol Ázsiában két magyar tollaslabdázik a felkelőnap fénye pedig megcsillan az ütők húrjain. Az a kettő, és csak az a kettő tudta egyedül a világon, hogy egyedül lenni tulajdonképpen evilági képtelenség. Mert azt, hogy egyedül legyen az ember, azt vagy az önkormányzat nem nézi jó szemmel, vagy az isten nem hagyja. Vagy fordítva.

Mindig azt mondom, hogy nem bírom. A vége meg az, hogy dehogyis nem. Mert én olyan vagyok. Olyan aki csak nagyon ritkán számíthat magára. Olyan is vagyok, aki nem szeret magának írni, másnak pedig nem akar, vagy nem tud. Félek attól, hogy bármire képes lehetek, rettegek attól, hogy semmire sem vagyok jó. Elképzelem magamat, mint valami edényt. Valamit, ami véghetetlenül üres. Olyankor kifújom a tüdömből az összes levegőt. Várom a tartalmat.

Találtak egy bolygót. Abszurd. "Apukám és hogy telt a mai napod? Áhh, ne is mond, találtunk egy bolygót, olyasmi mint a föld, egy csomó papírmunka". Azt is olvasni lehet, hogy nagyon hasonlít erre a földkupacra, amit oly következetesen próbálunk olyanná tenni, hogy ha valahonnan valaki, jó messziről távcsőbe néz, az rögtön elhesegesse magáról azt a gondolatot, hogy itt egyáltalán valamiféle értelmes élet feltételezhető.
A jó hír azonban az, hogy ez egy másik naprendszer. Nem a mi napunk körül kering, az istenadta.
Két hetente kerüli meg a sajátját. Tehát két hét egy év. Kóka(dt) János most jól eltöprenghet a pezsgőgyár alapításon, a jövőre nézvést. Aztán nyolc hetente lennének választások, ha magyar ember jut el elsőnek oda és már miért is ne. Olimpiák is elég sűrűn lennének, ami egyben azt is jelenti, hogy jóformán el sem kellene fújni az olimpiai lángot.
Egy földi ember akár 560 évig is eléldegéhetne, ez bazi sok szülinapi ajándék. Sajnálatos, hogy ebből a temérdek időből 455 évet valami munkahelyen kellene eltölteni, vélhetőleg a napadó fizetésének terhe mellett.
Az ottani iskolákban kissé meg kellene változtatni a történelem okatást. Mohácsot kapásból 218-ban buktuk el (ezt álmodból felébresztve is), 264-ben Petőfi megírta a nemzeti dalt, 279,42857142857142857142857-ben bejönnek az oroszok.
Valamit magára adó divatdiktátor nyári kollekcióból egyszerre 120-t tervez előre.
Magyarország területe pontosan 13285,714285714285714285714 négyzetkilométer lesz, ahol 1285714-en fogunk élni .
Csomagolok.

Nem lehet az ember egyszerre jószagú és rendes is.

Lao Seb

A férfi és a nő egynás mellett álltak. Olyan italt ittak amit a többiek nem, vagy csak ritkán. Szerették ezt az érzést ők mindketten. Valahogy mindenen kívűl, valahogy mindenen felül tudták ilyenkor érezni magukat. Úgy lehettek ilyenkor ott ahol voltak, hogy közben nem volt a jelenlétnek az az áporodott szagú lélekbemaró kényszere. Csak ők voltak, hogy pontosak legyünk, nem volt senki más. Mindenki más csak az enyészet, az anyag.
A férfi már sokat gondolkodott ezen a nőn. Nem tudta, hogy vonzza e vagy taszítsa a nő kifejezéstelen tekintete. A nő felnézett a férfira. A férfi ezért sokat tett, tudtán kívül végezte el az imídszépítészeti technikumot.
A férfi lenézett a nőre, bámulta a dekoltázsából kikandikáló szilikoncsöcsöket, ha elkalandozottt neveket is próbált neki adni. A nő a beszélgetés során egyre inkább csodálója lett a férfinak, bár maga sem nagyon érthette miért is csodálja. Talán ahogy lenéz, ahogy onnan alulról az arcára esik a fény, hogy az valahogy élét veszi magának a lenézésnek. A férfi ilyenkor jól kigyakorolt kisfiús mosolyát permetezte a lány nyakára. A férfi már jó ideje azon igyekezett, hogy maga alá válasszon, de ez nem is lehetett neki olyan könnyű. A férfi számára a szerelmekben, a szerelmecskékben fontos elem volt a fölény mámorító érzése. Ide figyelj csillagom - mondta ilyenkor és megigazította a szemüvegét, vagy sokat mondóan a pohara fenekébe bámult, nézte a sör egyhangú gyöngyözését. Az ide figyelj csillagom után rendre olyan folytatások következtek : hogy tudod, úgy vagyok én ezzel, vagy szerintem, de javíts ki, hogy ha tévedek.
A nőnek ilyenkor szempillarebegtetésig menően, térdkalácselgyengülésig tetszett a férfi triviális magabiztossága. Magával szemben megvédhető prédának akarta magát érezni. Butának, kicsinek és ocsmánynak kellett éreznie magát ahhoz, hogy szétáramoljon az a jóleső érzés amikor a férfi mindezek ellenkezőjéről biztosítja majd őt. Meg kelletett ágyazni ennek a szituációnak.
A férfinak is meg kelletttennie a magáét, ezért okosabbnak, szebbnek, nagyobbnak kellett látszania, mert ha egy senki, egy gyenge, egy szar biztosítja nőt az az összes énképével kapcsolatos téveszméiről az a nőnek még nem lesz elégtétel.
A férfi egész végig úgy csinált, mint aki nem veszi észre, vagy ha észre is veszi, akkor is természetesnek tartja, hogy a nő ordas nagy mellei távolkeleti fröccsöntő gépek végterméke, talán ezért volt a nő olyan hálás, hogy mindent elhitt ezen a napon a férfinak.
Aztán elmentek haza, otthon a férfi lenyalta a nő arcáról a púdert, az uszkve 3dl parfümöt a nyakáról, az aloe vera kivonatot tartalmazó testápolót a hasáról. Néhány óra múlva telefonszámot cseréltek, de soha se hívták fel többé egymást.

Első szerelmem Gulasch Fatima lett volna, ha én az ivarérettségem
kezdeti szakaszának jelentős idejét nem a Kaiserslautern gombfoci
csapatának fáradtságos beszerzésével töltöm a Felsőgallai vasútállomás
trafikja előtt, sertepertélés módszerét választva az egyetlen és üdvös
eszközként. Bőrszandálban, meztelen ujjaim között csillogott volna a
por, ahogy egy dianás sósborszesz - a szikkadt nyári földbe tokosodott
tetemét próbálom kirugdalni, vesztemre csőrrel. A történelem engem mindig megelőzött,
nincs mit csodálkozni azon, ha én ezt úgy próbáltam kompenzálni, hogy
igyekeztem megelőzni a koromat. (Nem zavar a korom - hogyan nem lettem
kéményseprő, avagy hogyan lettem lassabb a koromnál).
Fatima apja NDK-ba szakadt hazámfia lett volna, úszómester, anyja pedig a (r)
török vendégmunkás, Karl-Marx-Stadti vattacukorárus, a térség legjobb vattacukrosa, hétszeres régióbajnok, (Pempőkupa zuckerolympiasieger, megminden)
Fatima így a népek közötti megbonthatatlan barátság
szerelemgyermeke lett volna.
Úgy találkoztunk volna, hogy ő a Balatonon nyaralt minden évben, ott
találkoztak Gulyás Hansiékkal, akik Nyugat-Berlinben éltek (volna), nekik jó kis
órajavító műhelyük lett volna, az ablakpárkányokon rohadásig a tiroli muskátli - feszt, zamatos alpokérzéssel átitatva minden, lehet, engedve van volna. Nappalijukban pedig rogyadoztak a szekrények az üres sörösdobozok terhe alatt, olyanok voltak volna mint az orgonasípok (dab, radeberger, carlsberg, tuborg - ezek voltak szem előtt leginkább, a fanták hátra kerültek idővel). Az üzlet előtt lett volna egy artézi
kút, mellette pedig egy kő, amit már annyira elvásott az idő, hogy csak
azt lehetett leolvasni róla, hogy zukumft és azt hogy 1811. A mellete
elterpeszkedő eperfáról hullottak alá a gyülölcsök nyáron, augusztus
végére már tiszta lila volt az egész kő. Ez a Fatima nagyon szerette
volna megérinteni azt a követ, amiről két túrós palacsinta között
mesélt Hans felesége - a tenyeres talpas és bántóan szederjes Helga.
Gulasch Fatimát tehát én a Balatonnál, annak is a partján, nem ott ahol
a part szakad de már majdnem ott ismertem volna meg. Tekintetem
megakadt volna rajta, amint két gombócos eperfagyiért folyamodik a
Szeberényi Ervin okl.cukrászmester mozgóárudájánál. Figyelem megosztott
volt és rekszketeg, mert próbáltam memorizálni a Schrrtrschatella* nevű nóvum helyes
kiejtését. Valódi szándékomtól a rám jellemző határozottsággal és
méltósággal álltam volna el és a vanília/csoki fagylaltba oltott
alternatívaként is értelmezhető édesség majszolása között szólított
volna meg Fatima. Én tárgyilagosan közöltem volna a Fűzfa utcába vezető
utak valós időben és valós térben megközelíthetőségi módok általam
ismert halmazát és csatlakoztam volna a többi pajtásokhoz az esti
táborbontó szalonnasütéshez. És mivel tényleg így volt (vagy ha nem is
volt így, de lehetett volna), a helyzet az, hogy nekem a második volt
az első szerelmem. És azóta is mindig is a második az ami első. Ezért
van azóta az az érzésem, hogy én mindig, mindenhonnan el vagyok egy
kicsit késve.


* az emberre az idők során rakódik ez az. gátlások, ha úgy tetszik tabuk. hogy bizonyos szavakat nem ejt ki a száján publikum előtt, de még a hitvesi ágyban sutyorogva sem, két szeretlek között. számomra ez a sztracsatella.

A templom a lélek peep showja.

Lao Seb

Állatbarát csak az lehet igazán, aki sokat és sokáig tanulmányozza az embereket.
/elméleti animalista humanizmus/

Lao Seb

A dolgok úgy találkoznak össze, hogy még csak nem is tudnak róla. Csak az szervezi őket egybe, hogy meg voltak, meg vannak már történve. Egy időtérképet kellene létrehozni, másodperc pontosságodlagosan.
Játszani a gondolattal, hogy amikor a házmesterné ötven kilós férje mossa a moszkvicsot x helyen, akkor 200 km-re, nyugatra egy 10 éves forma fiú kidob egy vízzel feltöltött tejes zacskót, az új, negyedik emeleti, összkomfortos lakásuk ablakából és az alattuk lévő Stoffer Józsefné (általános iskolai pedagógus) ezt néhány óra múlva, de haladéktalanul jelenti az említett kiskorú szüleinek (nevezetesen anyjának). De ekkor már a negyedik emeleti összkomfortos lakástól 230 km-re, egészen másik irányban egy ruszki katona visszavonhatatlanul beleül egy jégkrémbe és felharsan egy dallam. De nem időzhetünk el itt hosszan, mert nyugati irányban már alkonyul és egy lány nekiszalad a szürkületben a ruhaszárító kötélnek. Néhány nap múlva enyhülnek fájdalmai, pont akkor amikor valaki a világban megveszi első KOLOBOK-ját (nem colorbook - jelentése: kiscipó, cipócska - thx for text)  és izgatottan viszi át Sz.Zs-hez, hogy lemezjátszójukon meghallgassák az félig áttetsző kékes színű nylon lemezeket. Amikor ahhoz a részhez érnek, amikor Lenin eredeti beszédét lehet hallani a Tesla típusú lemezjátszó rikitó piros hangszóróján át, akkor 243km-re belép valaki a termésköves kisboltba és tejet kér az eladótól, de még nem fényképezi le, azt majd csak később.
Így lenne, ilyen egyszerűen lenne az egész. Lehetne 1-2 éves térképeket csinálni és lehetne évtizedeseket, vagy akár életreszólóakat, ki milyet akar. Benne lenne minden valaha volt együttállás, kontextus-map.
Minden dinnyeevés utáni magköpködés, a tévedésből megevett szódabikarbóna, a mészcsigák a sírokról, moszkvicsok, trabantok, skodák, wartburgok, platós és fedeles IFA-k, félkezű trafikosok és a műanyagkatonáik gránáthajítás közben, masszív zöld talapzaton. Benne lennének a karácsony előtt megtalált ajándékok, a közlekedési tábla tövébe gyűrt "meztelennős kép", Gojko Mitic és mind a 122 db gombfoci csapat.
Minden benne lenne amire reggelente (utóbbi időben délelőttönte) ébredni szoktam.

/bekapcsoljahátradőlcsöndbemarad/

Syrius kapitány megtörölte azbesztkesztyűjével a homlokán sorakozó
csillagközi izzadsággyöngyöket. Kortyolt egyet az
alacsony zsírtartalmú kerozinból, majd a gázra lépett. Arcát odatartotta a
napszélnek, hogy az cirógassa, az ablak természetesen le volt tekerve. Köpte ki
a sok átkozott szotyihéjat bele a nagy semmibe bele.
Sasolta a stopposcsajokat, de egyiket se vett volna
fel. Nem gondolt olyan nagy marhaságokat, hogy az űr az valami magányos hely
volna. Pláne nem azér, mert olyan baszottul nagy.
Azt meg tényleg nem, hogy magányosabb, mint bármi.
Mint ő maga, vagy valami más, ami nem ő. Tudta, hogy most
akár félnie is lehetne, de azt is tudta, hogy a jó aláfestőzene
elveszi a dolgok azon természetét, melyek felesleges,
sokszor az öncélú önmarcangolás felé terelnék igyekezetét.
Amikor meglátta a
tejutat, akkor azt mondta: igen,
ez a tejút. Amikor a nagymedvé>t, akkor meg
azt: igen, ez a nagymedve. És azt, hogy mégis milyen
kicsi. Sose lesz itt rend, el kellene menni innen. Aztán megigazitotta lobogó
haját a visszapillantó tükörben, de akkor már olyan gyorsan ment, hogy senki sem nézett vissza rá.

Móriczka (itt mint nemzeti felettes én) álmodott egy nagyot. Még Széchenyitől halotta, hogy létezik ez a módszer. Aztán propagandát csinált neki, végül azt hitette el, hogy hinni lehet benne. És most kiderült, hogy nem lehet benne hinni. Sose nem is lehetett. Szerintem tök jó, hogy így van. Mármint, ha a szarságról kiderül, hogy szarság, az kifejezetten nekem tetsző.
Az álomban rendesen álmos dolgok szerepeltek, olyan hogy metró, meg stadion, utak, adriai tengerre néző balaton, szóval hogy infrastruktúra - mert ez olyan szó ami jól fed, és nem is kell a jelentésével bíbelődni.
Hogy pinokkió presidentet jó ötlet volt e exponálni az külön kérdés - valószínű hogy nem, de nyilván nem az ő hibája csak. Necces az is is, hogy a halászbástya elé (rendkívül bénán) fotosoppolt Platini kép az tényleg maga e a vizuális forradalom 2007-ben. Sok mindennel nem tudunk elszámolni. A kutyaszaros utcákkal, a hajléktalanokkal teli aluljárókkal, az autóutakra ömlő nyulak okozta káoszunkkal, a rendörpalotás lövöldözéssel, meg úgy egyáltalán semmivel, nem elég hogy el vagyunk kurva cuzammen - de most már olyannak is tetszünk, mint aki el van. Gázok vagyunk. Alapból hárromszázhatvanfokos szögben fúj a szél, úgyhogy tök mindegy merre hugyozunk. Etelközből valók vagyunk, az a baj. Meg az, hogy kurva sok energiát belefeccöltünk, ökröt, szekeret, hátrafelé nyilazást nem kímélve idejöttünk aztán tessék, azt kell tapasztalnunk, hogy ott vagyunk maradva. Lehet itt hadoválni, hogy most akkor jól ki van velünk babrálva, sose támad fel poraiból a honi labdarúgás, soha nem lesz nekünk rendes vasútvonalunk és sorolni a többi szamárságot. Görbülhet a szánk lefele, hogy akkor most majd nem lesz elég út meg metró, meg kolbász a kerítésbe. Úgyis ki enné csak belőle valaki. Ha minden jól megy úgy 200 év múlva talán megrendezhetjük az ázsia kupát (közösen a besenyőkkel), de akkor ökörre magyar.

Azt hiszem erre nem tudok mást mondani, mint hogy a Árpádmedence pörölycsapása, melyet a hanyatló dekadens nyugatra mér. Szép az ami ének nélkül is tetszik.

Az odvas fogban egyáltalán nem az idő gugol, őszintén fájlalom, mea pulpa.
Én étkem, én igen nagy étkem.
A fájás szabaddá tesz, bizony mondom magamnak. Dalt írok, nem is akrármilyet.

Nincsen gerbera
Winchester Vera
Isten nem ver Winchesterrel
Nincsen baj Vera - Veraaa, Veraaa
Subidubisubidubáh'

voicememos pályaműveket elfogadok.

lenne egy nő. mert kellene, igény formálódna a létezésére, satöbbi. egy kitalált nő. írna egy könyvet. egy önéletrajzi jellegűt, vagy milyet. mivel nem volna élete - hiszen kitalált - ezért csak arról tudna írni aki kitalálta, vagy azokról akik kitalálták. műfajt kellene teremtenie. a miéletrajzot, nohiszen. ám, azért mert ő mégis csak kitalált ez az egész teljességgel lehetetlen, mert honnan is tudhatnánk azt, hogy aki őt kitalálta az maga is nem kitalált.
az egészben az a legjobb, hogy ez volna a világ legrövidebb könyve. csak borítója volna, azt pedig én csinálnám meg helyette, aki nincsen.
(az anyám azt mondaná rá: hülyeség)

Az öreg halász és a kender.

Amikor Manolin közölte Santiagoval, hogy ő eztán már inkább heroint szeretne árulni Detroitban, mert inkább lát benne egzisztenciális fantáziát mint a szoft marhaságokat árulni lepukkant falusiaknak, a hajlott korú halász erőst elszomorodott. Az ábrázata olyan lett, mint aki kardhalat nyelt. Rágyújtott volna bánatában, de nem volt otthon, csak pisla fény, száraz kenyér és hering héjj, ez szívás - mondta, aztán meg azt: menj a pokolba Hemingway.

A világ legmagányosabb helye. Keleti pályaudvar. Ha tele van: undorító. Ha üres: félelmetes. Olyan mint  egy megbecstelenített templom, amibe már csak valaha volt istenek szellemei járnak kísérteni. Az ötös vágány az már nem a csarnokba szökik bele. A sarkon egy büfé van, most azt írták rá, hogy"Kicsi" büfé - így. Valamikor még hetvenyakárhányban utasellátó volt, csokiróló, kókuszrúd, és ezüstpapíros utasellátós szelet, szárnyaskerék motívummal a tetején. És Ubul bonbonier, ami elfogyasztás után perselyként hasznosult. Menőnek lehetett lenni vele, hetvenakárhányban. Rendszerint hajnalban keveredtünk idáig, csatlakozáshoz siettünk, orromban olyankor összekeveredett az olaj és az ágyszag. Az én magammal cipelt ágyszagom. Behúzott nyakkal vérig sértve lógtam anyám karjának végén, plusz még a hajnali didergés. Fityegtem. Az üres vágányokat néztem, az eldobott csikkeket, a söröscimkéket, a kólás dobozokat, hunyorítottam rájuk.
Aztán felszálltunk, és én radiátorhoz nyomott lábbal vártam az indulást és bámultam tovább. Ha valaki jött és megkérdezte, van e szabad hely, anyám mondta, hogy igen még kettő. Utastárs megköszönte, az anyám pedig erre azt válaszolta, hogy: kérem. Vagy ezerszer mondta ezt el életünkben és egyszer sem értettem, hogy miért mondja, hogy kérem, ha egyszer nem kér semmit, sőt tőle kértek. Sose tudta elmagyarázni, nem volt elég rá sose a 60 kilóméter.
Egyszer az ötös vágányról elindult a vonat már - hetvenakárhányban, és két férfi indultában akart rá felszállni, részegek voltak, és az egyikük hanyatt is vágódott, nagyot puffant, a kezéből kieső Dianás sósborszesz üvege is szétfröccsent a betonon. A vonat nagyot zökkenve állt meg, úgy, hogy a férfi pont a mi abalakunk előtt feküdt. Az anyám dörmögő dömötört nyomott a kezembe. Úgy csináltam mint aki olvas, de a hóna alól kifele néztem. Az utasok idegesek lettek, ki szörnyűlködött, ki további csatlakozásai miatt aggódott. Néány perc múlva, tekintélyes vértócsa lett peron betonzatán, és kis patakocskák alakultak ki. És ugyanígy a dianás üveg tartalma is. Amikor ezt észrevettem engem semmi más nem érdekelt, mint hogy e ettő találkozzon ott a betonon, torkolljanak egymásba, találkozzanak össze, ok és okozat, ott hetvenakárhányban, nekem.  A vonatunk aztán elindult, és én egész Vámosgyörkig azon gondolkodtam, hogy összefolytak e, és ha igen azután mi lett velük. Csak akkor zökkentem ki, mert olyankor mindig kizökkentem, ha jött a kalauz. A kalauznőknek van a legszomorúbb szeme a világon, kitaposott cipőikben ott lakik a kínkeserv. Valami olyasmit hittem, hogy aki túl szomorú, azt kalauznak adják, azt hogy a kalauzságnál alkati követelmény a bánatra való hajlam.

Mikor a célállomásunkon leszállltunk, kenyérszag volt mindig, pedig az egész köszségben nem is volt pékség. Megkérdeztem olyankor anyámat, hogy ő csinálja e a kenyérszagot. Azt mondta ne butáskodjak, ugyan honnan is tudna ő olyat, aztán nevetett. Olyankor azt hittem rajtam nevet, de azt hiszem inkább nekem nevetett. Olyankor már röhögtünk, messze voltunk mindentől, főleg a Keleti pályaudvartól voltunk nagyon távol, ami tudvalevően a világ legmagányosabb helye, ezért gyakran jártunk oda.

Az isten se tudja mi lehet velem, de olyan éhes vagyok. Nem fizikailag, hanem szenzációilag. Aktív - Fókusz - és vészterhes idők. Jó lenne, ha kiderülne valami - egy nagy büdös igazság, ami alapjaiban, ami alapjaimban, alapjainkban. Úgy alapjaiban, ahogy ellentmondásilag nem tűrésileg. Nem lehetne rá semmi vaker, tudományosan gondosan alátámasztva lenne, bakolva, vagy hogy is.
A tartalma lényegében mindegy is. Lehetne az is, hogy az őshazából ide mi nem lovon jöttünk, se nem szekerekkel, hanem jávorantilopon, és/vagy metrón. Baromira utáltuk a kumiszt, ellenben preferáltuk a mazsolás krémtúró, a gumicukor túlzott fogyasztását. Vagy pedig az, hogy a gyufát nem hogy csak mi találtuk fel, hanem megtanultuk kihúzni is. Nekem az is megfelelne, hogy Mona Lisanak nem titokzatos a mosolya hanem aznap tömték a bal fölső kettesét. Talán az, hogy Laika kutya igen is túl élte az űrutazást és most valami nagyon messzi galaxisban Jedi-lunáriumot üzemeltet, takaros kis üzlet - kolbászból a kerítés. Mellette Gagarin lézerkardplázája, úgymond disztribútor Ha a Krisztust ábrázoló festményeken a tenyerén azok nem a keresztre feszítés nyomai lennének, hanem katicabogarak. Ha Zorroról kiderülne, hogy idegen civilizáció küldötte és valójában auramasszőr, s hogy az egész kardozósdi, megmentősdi csak fedőtevékenység. Ha Tulipnos Fan Fan-ról kiderülne, hogy súlyos pollenallergiában szenvedett. Ha a Tévémaciról kiderülne, hogy nincsen egyetlen foga sem, és az esti fogmosás utáni gurgulázás a szatmári szilva testbe vitelét leplezi csak el. Pesze a legnagyobb durranás az volna, ha kiderülne istenről hogy létezik, méghozzá úgy, hogy ezt ő maga vallaná meg nekünk, de nem ám csak ilyen jelezgetéssel.

Az anyagi világ dolgaival mindennapos csatákat kell vívjak. Általában ők állnak nyerésre. Túlerőben vannnak, rendszerint sarokba vagyok szorítva. Új és új frontokat nyitnak meg a lakásban, most a konyhában egy újat. Második gáztűzhely front. Koffeinnapalm. Esélyem sincs.
Egyetlen engesztelő körülmény, hogy csatáink végeredménye a nonfiguratív és figuratív elemek önkényes keveredése, az úgynevezett dekonstruktívista posztkatasztrófizmus.
A homogén fröcsögés ölelte gázrózsa felületén (szerintem) Karafiáth látható (tekintete mint komor cicáé) paróka nélküli edition. A gázcsapból is ő folyik.
Ebből kellene élni, gáztűzhelyre kávéval festeni - úgy is mint gazdaságkori partytevékenység.
Már annyira jól megy, úgy érzem van tehetségem hozzá. És van még egy lényeges szempont, amit én magam találok ki, annak a szabályait is én írom. Tehát szabad lehetek - ideig - óráig. Aztán persze majd ez is, mint minden meg lesz magyarázva, és akkor már nem lesz érdekes, meghal.
A omlett halála az okostojás.

Műfajelmélet

80's eurodisco: munyumanyamunyumanya
90's eurodisco: munyumanyakrikszkrakszmunyumanyakrikszkriksz
Dancefloor: bambapumpabambapumpabambapumpa
House: tetsziklátsziktetsziklátszik
Jungle: tetsziknemtetszikszüntesziknemtetszikszün
Dance: mandalacicakaki
Downtempo: pacalcafrangvicaversa
Freestyle: odakeccenpicipacipocikoca
Blues: szendedundirózsabimbó
Heavy Metal: Dizsizizidizsizizi
Ska: kukarakatbogarakat

Sok ramom van. Túl jó a memóriám. Nem gyors, de ha nagyon akarok simán visszaemlékszem 17 évre is. Akár.
Ez mind vonatkozik a szaglási, a látási, hallási és érzékelési memóriákra is. Szóval nem okoz nehézséget annak felidézése, amikor észlelni lehetett már, hogy a szocializmus eresztékei varrásmentén repednek. Repedt akkor egyébként sok más egyéb is, de az alig volt vállalható, meg aztán nem is nagyon akartunk tudni róla. Repedéskerülő fajta vogymuk.
A repedésekből mindenféle fura szerzetek bújtak elő, hajukat nem más, mint a szabadság szele borzolta, ettől aztán valahogy tényleg szabadnak is tűntek. Még a legtöbb kopasz is. A szél egy olyan medencében, mint esetünkben a kárpát: fontos tényező.
Lett az a tendencia, hogy töröljük el a múltat, de most aztán már tényleg, ne szarakodjunk, dobjunk el sarlót kalapácsot. Szűkebb pátriámban is - nem tudni miért - az új világ az úgy kezdődött, hogy a három létező sportpályát a földdel tették egyenlővé, sóval csak azért nem hintették be, mert az kellett a levesbe. Szép, zöldellő gyepes nagypályákaról van itt szó, kiszolgáló épületestől, beleértve a késő-kádár kori zuhanyzokat és azok utánozhatatlan szagpalettáját.
Azt is mondhatnám, hogy a helyükön most mindnek van valami. Spar áll ott most, kőhalom, (vásárló)kedv is van öröm is, az röpköd, más se, de aztán az doszt.
És akkor ide érünk a jelenbe, legalább is én, ha akarom, ha nem én mindig itt kötök ki. És akkor most ez van. Lassan újrasarjadnak talán az azóta bálásként funkcionáló művházak is, a multiplexek által kivéreztetett kertvárosi mozik. Aztán egyszer csak lesz az az érzésünk az ilyen apróságoktól, hogy hátha, hogy talán, hogy mégis csak lehet itt élni. Már csak 220 milliót kell aludni.

2023. szeptember. Az emberiség végnapjai. Most már nyilvánvaló, hogy nincs sok hátra.
A pigment-nervosa alig 10 hónap alatt világméretű járvánnyá nőtte ki
magát. Kezdetben csak néhány művész, magát az önkifejezés
kötéltáncosának nevező csoport hóbortjának tűnt, akik valahogy úgy
mondták, idejét látják annak, hogy megteremtsék saját realizmusukat. Ez
sajnálatos módon egybeesett azzal az össztársadalmi összigénnyel, hogy
a képzeletet meglehetős unalmas volta révén egyszerűen fel kellene
számolni; azt ami nincsen. Emberi ésszel fel nem fogható, hogy nem
vettük észre az apokalipszis mélybarna lovasait az első fertőzöttekben.
A járvány, hogy-hogynem közép-kelet európában ütötte fel a fejét. A
kárpátmedencében, egész pontosan Magyarországon, Budapesten, a nap utca
nyolcban. Földszintkettő, Vahonyák Endre.
A betegség mélyebb megértéséhez szükséges lenne tudni azt az okkeres
(betegsárga) biotikus közeget melyben létre jött, ám ez teljesen
szükségtelen, a megértés itt már nem segít. Elég annyit tudni, hogy
Vahonyák Endre gondolt egyet és festeni kezdett. Először csak magának,
később műveit publikálta, sőt másokat is arra ösztönzött, hogy példáját
kövessék. A lakosság két harmada mondott fel rövid fél év alatt a
munkahelyéről, köztük tisztességben megőszült építésvezetők, makulátlan
erkölcsű szoptatósdajkák. A terméshozam, a gdp és a demográfia mutatói
ezzel egy időben reccsentek egyet. Vahonyák Endre nem kevesebbet talált
ki, mint, hogy különösebb ihletettségtől mentesen is képes volt
festeni, mind ahogy későbbi követői is. Ezt konkrétan úgy kell értni,
hogy ha Vahonyák Bélának szólt a felesége - Igricz Emese -, hogy ugyan
lapátolná már el a havat a kapu elől, állítana e az antennán, mert
zsizsikesen jön a tévékettő, akkor Vahonyák Endre nem elvégezte a rá
kirótt feladatot , hanem lefestette. A mi lennét festette le, ahogyan
mondta és majdan valamennyi követője: a saját történéseit. A
pigment-nervosa, rákos sejtként burjánzott a társadalom mélyebb
szöveteiben. Kezdetben még csak nagyobb vállalatok mentek tönkre, de a
kór elérte a mélyebb szöveteket is, családok bomlottak fel, gondos
családanyák adták árvaotthonba gyerekeiket, hogy a festésnek
áldozzanak, azaz lefesthessék: hogyan nevelik gyermekeiket.
Kezdetben kedvező tendenciának tűnt, hogy felismerve a piaci igényeket,
a fegyvergyárak jelentős része átállt a gombfestékek gyártására,
atomreaktorokat alakítottak át hatalmas temperás tartályokká. A
pigment- nervosa legveszélyesebb ismérve, hogy aki benne szenved
bármire képes, bármit festeni. Először csak a nap utcanyolcat festették
össze, de később a körutat. Még később a villamos síneket, a villamos
vezetőket és az utasokat is, a kabátjaikat és azon a gombokat. A
gombfesték ezért is volt sláger az időben amikor a kór felütötte a
fejét. Rohamosan terjedt, mert akit egyszer összefestettek, az után
összefestő lett. A kór visszafordíthatatlanságát onnatól datálom, amikor az egyik barom pinkre festette a napot. Mert szerinte olyan. Nagy szemléket rendeztek, orrnyergükre tolt
szemüvegekben jártak ilyenkor, tartásuk olyan volt mint a nemes
madaraké, egyben modoros valamint olyan aki fent költ. Mivel műveiknek
semmi féle művészi tartalma nem volt, ezért olyan versenyeket írtak ki,
hogy kié a szebb kék, kié a legsárgább piros, ésatöbbi. A hétköznapi
élet hamarosan felbomlott, az élet festésből és színszpartakiádokból
álltak. A hazánkba látogató turisták - mit sem sejtve - hurcolták haza
a kórt, és nőtte magát világméretűvé. Jól szervezettek, magukat
Pantonekódokkal identifikálják, az ázsiai országokban nem ritkaság a
Toyo sem. Én három hónapja torlaszoltam el az ajtót, azóta nem
merészkedtem ki az utcára, hogy szegény - a szomszédomban élő 83 éves -
Nemeslaky nénire réfestették a Feszty körkép kettőt. Nem merészkedem ki
az utcára, a múlt hónapban a kókuszalapú fürdőszoba szőnyeget sikerült
beosztanom táplálkozási célokra. Jövőhéttől megkezdem a
függönybojtokat, aztán erősen kacérkodom a bal lábammal élelmezésügyileg.
A tévét alig nézek, amúg is felesleges, a képernyő belülről össze van
mázolmányozva, inkább csak hallgatom. Két orvos az antarktiszra
menekült a barbár hordák elől. Vizsgálódásai nem arra törekednek, hogy
megszüntessék a kórt, inkább mederbe szeretnék terelni.
Ihlet-ampullákon dolgoznak, melyet a fertőzött területekre dobának le a
még éppen maradt ensz erők, így a fertőzöttek jelentős része
elveszítené azt a tulajdonságát, hogy bármit, bárhova és bármi értelem
nélkül fessen. Addig azonban még sok idő van. Mindegy, úgy tervezem, hogy fél lábon is kibírom.

Elmegy a vasárnap. Ráfordítja a zárat kettőre, itt vagyunk hagyva.
Biztonságos kuckónk van, menedékünk, ab óvóhely, mindenkinek van
ilyenje. Biztonság és szabadság dirrekte elmosódó határain
egyensúlyozunk. Olyan széfti lepkék, nem köll védháló, sehol egy
gyertya. A figyelem és a zár ránk van fordítva, viszont kevés a fény, a
légmozgás, az aktív pihenést szolgáló eszközök, úgy mint nap, szél,
napszél, víz, föld, hold. Tartós elemek. Egymerő elvágott köldökzsinór
a természet vasárnaponta. Ránk fordított zár mögött csinálok lámpából
napot, több nap, mint tunsgram. Na milyen vagyok, hát persze, hogy
rendi vagyok. Le kellene ugrani balcsira, tudod, délipart, mindjárt
engedem a kádat, negyvenes izzó lesz a naplemente, hunyoríts, a dove
szappan a sirály. A hajszárító szele belekap a hajunkba, piros jelzés -
várj hozom a porszívót is. Vagy most inkább holdat szeretnél? Semmi
gond, hozom a sajtot, ha ráununk megy az egész hóbele blance a
minesztrónéba bele.
Ránk ront saját fáradtságunk, az könnyű esti ernyedtség, aléltság,
személyesen én el fogok lágyulni mindjárt, érzem, hogy megdícsérem a
jól sikerült zacskóslevest, tudni fogjuk, hogy ez részrehajlás,
konkrétan az én részemről a te részedre történő. Szalonnasütés,
tábortűz, dobgitár, Hajmási Péter, Hajmási Pál a barométer szocreál.
Dübörög bennünk az ami kitörölhetetlen, évtizedekre tehető. Itt vannak
ezek a lakótérnek minősített légköbmétereink, aztán lepi a por be őket.
Mert az mégse járja, hogy az ember minduntalan a port regulázza, lesse
fondor cseleit, ahogy bolyhos kiscicának álcázza magát és áthömpölyög
az ágy alatt. Félig őszintén, engem nem annyira zavar a por, mint az
elvárható lenne, fanyalodásnak viszonyomat felé éppenséggel nem
mondanám, de azért nem zavar. Mondanám - a por - , hogy örüljün neki,
hisz ingyen van, de ez nem volna igaz, árat fizetünk érte. Egész
estéset. Vagy megszöksz, vagy megmopsz. Ötletünk támad, visszafordítom
a zárat kettőről. Kiosonsz, hozol olajat, tojást. Kenyér van itthon,
csinálunk a hűs estébe bundáskenyereket. Egyet fizet kettőt kap
fufukával vizet permetezek, langy eső lesz, paplan alá menekülünk
bundáskenyereinkkel. Porvacsora.

Addig nincs baj, míg van vaj. Kint lett felejtve a kertasztalon. Mellette kés is. Nincs ujj a nap alatt. Hirtelen telepedett le az este. Tegnap volt. Fogvacogtató setét, telihold. Most meg ott, a kertasztalon olvadoz a másnap. Színvilágában napnak képzeli magát. Jól áll neki a falusi környezet, és néhány kamikáze légy döngése. Szegény zöldhasúak, egy jó kai-bableves, na az esne most jól.
Csak egy vágódeszkán vesz egy nagyobb terpeszt, azon egyensúlyoz. Addig nincs baj, míg van vaj. A világot jelentő vágódeszka. Egy utolsó só, vaj. Hétvége lévén kisnadrág, szakadt poló. Batikolt jimbimes, alkalmi vétel. A nap meg kiosonkodik így délelőttre. Makeupolja a tavaszt. Ugyanekkor a csengő nyomva van, ebből következőleg mindjárt sietve lesz.
Őszpofájú kutya csahol – mindenki a saját korcsának a kovásza -, a gangon teknőben sziesztázik a lószar, lesz majd egy kis kozmetikázás a homlokzaton, tapasztás, századeleji vályog, nyáron hűs, télen kifejezetten hideg. Majd szabadkozás, hogy áldatlan állapot. Csengő nyomva van, nyomában a sietés, kertasztalon vaj olvadoz. A kéz olyan erősen szorítja a kulcscsomót, mire a kertkapuhoz, addigra komplett elzett tenyérgravír. Manuálrelief, évszám, típus, csúszásgátló motívum. A drótkerítés erősen rozsdál, majd azt is, a tavaszon, lószartapasztással együtt.
Csengő nyomva van, kispapucs, kisnadrág, kiskabát. 50 méteres síkgyaloglás.
A nap pucérra vetkőzik az égen, ezért kispapucs, kisnadrág, kiskabát, aztán mégis a fázás, illetve didergés.
Hamis ez az egész, őszpofájú korcs csahol. Helyrajzilag tisztázatlan ecetfa, kertsarok, régebben innen leesés, Putnok, baleseti, persze táppénz.
50 méter nem táv, petúniasorfalak és mohák, cinklábas szélén verebek. Nap kacsint, rá vagyok szedve, fényviszonyokkal nem párosul kedvező mikroklíma. Kinek a nap, kinek a paplankabát. Inkább csak világít. 50 méteres síkdidergés – az izgalomra fogom.
Kerítés előtt piros autó, skodaszázas, férfi kalapban, nő fáradtbarna retiküllel, pereputty.
Kint felejtett vaj miatt restellkedés, tegnap volt, fogvacogtató sötét. Nem lehetett így előre tudni.
Kalapos férfi, stelázsiról étkezési szódabikarbóna. Kalapos férfit nem érdekli, hogy gyógyászati célra nem javallott. Hasábfa vinnyog a sparheltben, kint a kertiasztalon vaj olvadoz.
Lábasjószágok megtekintése, takarmányozási ügymenet rövid ismertetése, elváltak, elhunytak
diaszpórikus terepszemléje, ebéd. Nesszkáffé, nessznokedli, nesszcsirkepöri. Stelázsiról ismételt bikarbóna. Magánarborétum megtekintése, elidőzés rózsabokornál, szabadkozás tegnap kint felejtett vaj miatt.
Familiáris feszültségek oldása – hanyagékony vagyok, ecetfa, ecetera.
A heti tévéműsor megkeresése a kollektív tudatalattiban. Kávéelfogyasztás konyhaajtó előtt.
Gazdasági épületek részleges rekonstrukciójának felvázolása, lamentálás, Széchenyi-terv. Nagy álmodás, andaxin megengedett.
Süteménycsomagolás, hazatérési út megtervezése, szódabikarbóna. 50 méteres kikísérés.
Petúnia sorfal, moha, őszpofájú kutya hallgatása, ecetfa bólingtatás, bóbiskoló lószar a teknőben.
Vaj kertiasztalon teljesen elolvadva, farostok között elszökött közülünk. Nap kacsint. Harangoznak. Vagy temetnek, vagy 6 óra van. Holnap ugyanez. Vajbabbal, vajkörtével, vajkaramellel. Megenni a kenyerünk vaját.